„Nem csak arra gyúrok, hogy sikeres legyek”
Szabadság, nyitottság, merészség. Ez a három szó jut eszembe Lőrincz Rékáról és a nem éppen mindennapi ékszereiről, melyek már messziről jól felismerhetők. Az ékszertervezés és alkotás mellett mentálhigiénével is foglalkozó művésszel beszélgettünk a kezdetekről, sikerről, a galériák világáról, illetve arról is, hogy hogyan érinti őt a jelenleg kialakult helyzet.
Egy korábban adott interjú szerint eredetileg nem is az ékszertervezéssel szerettél volna foglalkozni, egy tanárodnak köszönhetően jelentkeztél egyetemre. Most utólag visszatekintve milyen érzéssel tölt el, hogy akkor így alakult?
Igen, a Képzőre szerettem volna menni, de a Budai Rajziskolába jártam ötvös szakra, ahol Jermakov Katalin volt a tanárom, ő mondta a portfólióm alapján, hogy próbáljam meg. Egyidőben volt a felvételi a két egyetemre, gondoltam, miért ne, megpróbálom az Ipart is. Miután bekerültem, akkor már tetszett, hogy azért elvontabb dolgokat is csinálhattam.
Sikeres művésznek, ékszertervezőnek tartod magad?
Szerintem a legsikeresebbnek akkor éreztem magam, amikor felvettek az egyetemre. Utána már láttam, hogy jó ezt elérni, de megtartani a nehéz. Egy idő után érzi az ember, hogy rendben, csináltam egy két jó dolgot, de az az igazi, ha ezt valaki 10 vagy akár 50 éven keresztül tudja végigvinni.
Már 10 év sem, de 50 pláne nem kevés idő. Hogyan tudod motiválni magad?
Nemcsak szakmai sikerre, hanem arra is törekszem, hogy azt csinálhassam, amit én szeretnék. Ha ez örömből tud táplálkozni, akkor sikeres lesz. Úgyhogy nem csak arra gyúrok, hogy sikeres legyek, mert abba konkrétan belebetegednék.
Melyik volt az első ékszered, amelyik bekerült egy galériába? Hogyan történt?
Az egyik volt tanáromnak, Péter Vladimirnek volt egy kedves barátja, Csorna Erika, aki szeretett volna egy galériát nyitni, Vladimir javasolta neki, hogy nyisson ékszeres galériát, mert az ő volt tanítványainak nem nagyon volt akkor platform, ahol megjelenhettek volna. Így nyílt meg a Sterling Galéria. Azt tudom, hogy a Shopping Madonna az elsők között volt, ami bekerült galériába, és meg is vették.
Sok nemzetközi kiállításon szoktál szerepelni, ez hogyan alakult ki? Te jelentkezel a felhívásokra, vagy a kurátorok keresnek fel?
Általában a kurátorok vagy galeristák keresnek meg és kérnek fel, persze van olyan is, hogy pályázok – akkor vagy beválogatnak vagy nem. Az elején nagyon fontos sokat pályázni, hogy lássák, folyamatosan dolgozol, és a neved elkezdjen bevésődni. Persze nem árt azért a türelem sem. Most már szerencsére minden gyorsabban megy – például az Instagram és a hasonló felületek miatt. Én 8 évig gyakorlatilag semmit nem adtam el, illetve nem történt komolyabb szakmai dolog itthon, pláne hogy az egyetem nem állt kapcsolatban galériákkal vagy múzeumokkal.
Hogyan kerültek be az alkotásaid az Iparművészeti Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Bostoni Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe?
Az Iparművészeti Múzeum pályázott pénzre, így vettek meg pár tárgyat, a másik két esetben ajándékozással kerültek be, tehát valamelyik gyűjtőm megvette, majd nekik ajándékozta. Maga az ajándékozás egyébként egy elég hosszú – bő fél éves – procedúra. Úgy zajlik, hogy ha egy gyűjtő jelzi, szeretne ajándékozni, akkor elkezdi az egész testület tanulmányozni a munkásságodat, hogy az adott gyűjteménybe a munka mennyire passzolna. Hiába kapják ingyen, nekik ez presztízskérdés, hogy milyen darabok szerepelnek a gyűjteményükben.
Jellemzően kik gyűjtik az ékszereid? Van esetleg egy már kialakult gyűjtőköröd?
Németországban és Amerikában is idősebbek a gyűjtők, nem azt mondom, hogy csak és kizárólag, de általában – talán ők állnak úgy pénzügyileg. Itthon főleg olyanok vásárolnak, akik a képzőművészet iránt is érdeklődnek, akár van képzőművészeti gyűjteményük. Nagyjából van egy kialakult kör, persze mindig jön egy-két új vevő vagy valaki olyan, aki már vásárolt tőlem korábban, most pedig éppen a gyűjteményét szépítgeti – elég változó.
Szempont alkotás közben az eladhatóság? Hogyan alakítod ki az egyes tárgyak árait?
Inkább úgy mondanám, hogy sokféle tárgyat csinálok, de nem mindent küldök galériáknak eladásra. Valamikor csak szórakozok a műtermemben, aztán felteszem egyszer Insta-storyba, és tovább nem is él. Akkor válik szemponttá, amikor kifejezetten eladásra küldök valamit – azért a galéria is pénzből él. Valaki ezt úgy fogja fel, hogy a művészet nem szólhat csak a pénzről, de már ahhoz is pénzre van szükség, hogy jó minőségű dolgokat csinálhassak. Én úgy vagyok vele, hogy a pénz az egy közös nevező és kész.
Egy ideig oktatással is foglalkoztál. Hogy látod, mennyire tanítható ez az egész „műfaj”?
Bizonyos szinten szerintem az, vagy legalábbis vannak olyan részek, amik oktathatók. Talán az a nehéz, hogy mindenki megtalálja a saját útját, viszont az alapok és a technikák taníthatóak. Persze az sem jó, ha megpróbálnak mindent átadni, hiszen egy művésznek azért éreznie kell, hogy ő hol van ebben az egészben.
A művészet mellett mentálhigiénés végzettséggel is rendelkezel. Ezt kamatoztatod valamilyen formában az alkotás mellett? Hatással van egymásra a két hivatás?
Abszolút hatással van, korábban tanítottam és gyerekekkel is foglalkoztam. Eleve a mentálhigiénével azért is kezdtem foglalkozni, mert sokszor a társadalomra reflektálnak a munkáim. Ott az volt az alapfelvetés, hogy az embernek először saját magára kell ránéznie, abból kiindulva pedig a társadalomra és – általánosságban véve – az emberekre.
Hogy látod, milyen hatással van a pandémia a szakmára, illetve hogyan reagál a kialakult veszélyhelyzetre?
Ha valaki jobban bírja a rugalmasságot, és el tudja engedni azt, hogy most változás történik, akkor láthatja úgy is, hogy ez a változás hozhat új dolgokat. Szerintem attól függ, hogy hová állítjuk a fókuszt. Ha nem a lehetőségekre, akkor saját magunkat szivatjuk meg. Hozzá kell fűznöm, hogy rendszeresen meditálok, ott alapvető dolog ennek a gyakorlása. Nem felcímkézni a dolgokat jónak vagy rossznak, hanem megfigyelni, hogy milyenek és mit hoznak.
// /
