A Z-generáció eltűnt évei
Egy generációs életérzést átadni nem kis vállalás. Ha az alkotó a bemutatni kívánt „évjárat” előtt született, legfeljebb egy dokumentarista fotós megfigyeléseivel tud élni. Abban az esetben pedig, ha önmaga is a megjelenített nemzedék tagja, könnyen bezáródhat saját nézőpontjába. Grinberg Daniella fotóin keresztül keresi a közös érzéseket kortársaiban.
Amennyire szigorú a célkitűzés, annyira megengedően válogat Daniella a témák között. Portrék, utcai jelenetek, tárgyfotók, megrendezettnek tűnő életképek. Egy dolog viszont tagadhatatlanul összefogja a sorozatot: feszültség az elmúlás és fiatalság, a bizonytalanság és kíváncsiság között.
„A koronavírus okozta korlátozások előtt kezdtem el fotózni a környezetemben lévő, velem egyidős vagy nálam fiatalabb ismerőseimet, akikkel különböző háttérből jövünk, mégis ugyanazzal az egzisztenciális kérdéssel kell szembenéznünk. A fotózások során keresem az úgynevezett közös bizonytalanságot. Szeretném felszínre hozni az egzisztenciális szorongást, amiről azt érzem, hogy beárnyékolja a jövőképpel kapcsolatos elképzeléseinket.”
A tinédzserléttől persze sosem volt idegen élmény a szorongás, szomorúság, düh vagy éppen a bizonytalanság. Na, de mégis… mi lehet a szomorúság tárgya? Sokszor az ember maga se tudja, mi érdekli jobban, míg el nem kezd beszélni valamiről, ami nem érdekli túlzottan – mondja Holden, a Zabhegyező főhőse. A 20. században ennyivel mindenképp előrébb voltak a fiatalok: naivan lehetett gondolkozni valamiről, amiről aztán legrosszabb esetben kiderült, hogy nem is annyira izgalmas. Ehhez képest az információs társadalomban 0,38 másodpercre 7400 találat jut. Elég kevés hely marad az álmodozásnak.
„Attól, hogy gyermekkorunktól kezdve hozzáférésünk van információhoz a világ szinte bármely pontjáról, aprónak és jelentéktelennek érezzük magunkat. Ezt az érzést nagyon nehéz megjeleníteni, mégis mindannyiunkban jelen van.”
Hogy mennyire nehéz, arról árulkodik a sorozat eklektikus hullámzása. Az egyik képről, mintha River Phoenix nézne vissza a 90-es évekből, a következőn már egy zavarba ejtő, kortárs „hiperkompozíciót” látunk: lány esik-kel a teraszon, de van itt tumblr-esztétikát idéző sírkő és klasszikus portrékép is. Több szempontból vizsgálni ugyanazt…
„Folytassuk a tanulmányainkat a felsőoktatásban, váljunk vállalkozóvá, ugorjunk fejest a munkaerőpiacba? Minek erőlködni? Megéri mindent egy lapra feltenni egy gyorsan változó világban? Érdemes elköteleződni egy olyan úttal, ami bizonytalan? Lehetséges jó időben jó helyen lenni?”
Daniella kérdéseinek és képeinek kétségtelenül tétjük van. A valós súlyukat megmérni viszont legalább annyira nagy vállalás lenne, mint egy teljes nemzedéket bemutatni. Csakúgy, mint a fentebbi kérdéseknél, az idő majd elvégzi a piszkos munkát. Ha pedig ez bármit is számít a sorozat erejét illetően: egy kicsit azért szomorú lettem.
// /
?Daniella további képeit INNEN éritek el
