A gazdátlan közterek új élete


A budapesti városüzemeltetés és a közterek kapcsolata nem tűnik felhőtlennek. Mintha az lenne az íratlan szabály, hogy közösen végignézzük a lepusztulást, aztán tetemes költségvetéssel – sokszor az építészeti előzményekre fittyet hányva – felújítjuk az egészet. Pedig a két véglet között lenne még hely a kísérletezésnek. Orosz Rebeka – élve alkotói szabadságával – javaslatot tett a piros metró aluljáróinak korszerűsítésére.


A korábban említett problémát szépen illusztrálja a zöld és kék metró esete. Habár a hármas metró felújításasi tavaly megkezdődtek – a totális lerongyolódás után –, a két metróvonal párhuzamos valósága azt a bizonyos városüzemeltetési végletességet szépen illusztrálta. Az egyik új és díjnyertes, a másik régi és lelakott. Ennek a képzeletbeli skálának a felezőjén helyezkedik el a piros metró.

„Projektmunkámban egyfajta vizuális választ próbálok megfogalmazni, hogyan lehetne murális grafikákkal optikailag rendezni a teret. Azért esett a kettes metró vonalára a választásom, mert jelenleg semmilyen felújítási munkálatot nem végeznek, valamint a körülbelül 15 éve felújított vonalat érdemes lenne esztétikailag újragondolni.”

Nemcsics Antal: Felszín és a mély

Érdekes egybeesés, hogy a sokat szidott hármas metró öröksége köszön vissza Rebeka tervein. Egykor a vonal több aluljáróját is képzőművészeti alkotások színesítették – többek között olyan művészek munkáit láthatta az utazóközönség, mint Szász Endre vagy Nemcsics Antal. És mi lett ezzel a hagyatékkal? Köddé váltak, megrongálódtak, az a néhány darab, ami mégis egyben maradt, a mostani felújításokkal vagy új helyre kerül, vagy végleg eltűnik. Szimbolikus helyzetről van szó: megszakadni látszik a gyakorlat, miszerint kortárs alkotások kerülnek kiemelt fontosságú és forgalmú helyekre. Valahol persze érthető – a tempót ilyen kérdésekben is a kapitalizmus diktálja. Nem véletlen, hogy a piros metróban már csak egyszerű grafikákkal, fotómomtázsokkal oldották meg a „dekorálást” – mai szemmel nézve zavarba ejtően gyenge minőségben.

Rebeka koncepciója tehát a hármas metró szellemi örökségét viszi tovább, és ülteti át a piros vonalra. A tervezőgrafika legegyszerűbb eszközeivel emeli az aluljárók megkopott fényét, hasonlóképp, ahogyan Szász Endre és társai tették. Az előzmények persze csak nyomokban fellelhetők, hiszen a vizuális megfogalmazás ízig-vérig kortárs. Sőt, nem lehet elsiklani afelett sem, hogy ezek a tervek alacsony költségvetéssel is kigazdálkodhatóak, nincsen bennük semmilyen technikai furfang, csupán a formák és színek összjátéka.

„Egy ilyen projektet viszonylag könnyen meg lehet valósítani, ha nem is állandó jelleggel, de pop-up kiállításként működhetne – például a Költészet napja alkalmából. A kivitelezést öntapadós fóliákkal és a peronfalak tapétázásával lehet megoldani.”

A grafikák alapanyagát a magyar irodalom legjobbjai adják: többek között Petri, Radnóti, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes vagy éppen József Attila. Ez a névsor már önmagában is szívderítő, arról nem is beszélve, hogy Rebeka nem tukmálja az irodalmat a képzeletbeli utazóközönségre, grafikái a képversek kacifántosságával játszanak a befogadóval, interakcióra ösztönöznek, kedvet csinálnak. Vicces ellentmondás ez így: a reklámplakátok egyértelmű címsorai helyett tekergőző verslábakat látunk. És mennyi az esélye annak, hogy az akciós csirkemáj helyett egyszer Karinthy Frigyes: Nihil c. versét ízlelgethetjük a peronon állva? Még csak megtippelni sem merem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a gazdátlan köztereknek jót tenne a művészet.

// /

👉 Rebeka további munkáit INNEN éritek el

👉 A hármas metró műalkotásaival kapcsolatban az Urbanista cikkét ajánjuk: Mi lesz a sorsa a 3-as metró műalkotásainak?

Szerző: Sipos Máté