2020. 07. 22. | Design

„Szeretném megmutatni, hogy mennyi szépség és érték vesz minket körül a természetben”

Bognár Angéla rektori díjas diplomamunkájáról korábban már közöltünk egy cikket – akkor azt írtuk, hogy a rendhagyó cipőkollekciót első ránézésre nehéz a design spektrumán elhelyezni, pedig a tervezés alapkérdéseivel, illetve az ember és természet viszonyával foglalkozik. A műértelmezés ingoványos terepét elhagyva megkérdeztük magát az alkotót, hogy milyen gondolatiság bújik meg a kollekcióban, mire szeretné felhívni a figyelmet, valamint mennyire volt nehéz divattervezőből egyik pillanatról a másikra asztalossá válni.

A megkapó, szokatlan formavilág mögött sejteni lehet valamiféle elméleti, filozófiai fedezetet. Milyen gondolat vagy problémafelvetés volt a sorvezető?

Megfigyelhető az emberi viselkedésben, hogy magunkat önös érdekektől vezérelve minden egyéb fölé helyezzük. Jól példázza ezt egy reklámszlogen is: mert megérdemlem. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mi csak egyetlen eleme vagyunk a nagy egésznek, viszont nagy befolyással bírunk. Úgy hiszem, hogy tervezőként lehetőségem van egy érzékeny magatartás megmutatására. Arra törekedtem, hogy megtaláljam a természet és az ember harmonikus metszetét, amely a természet iránti személyes tiszteletadásomként egyaránt értelmezhető. A rám jellemző formavilágot vegyítettem az alapanyag rusztikus részeivel, így felerősítve azok esztétikai vagy ergonómiai értékét.

Habár sokszor nehéz meghúzni a határvonalat a design és képzőművészet között, már csak a gondolatjáték miatt azért is megkérdezem: te hogyan definiálod művészet és design összefüggésében a saját diplomamunkádat?

Mivel a funkcionalitást mellőzi a tárgycsoport, így designtárgyként nem értelmezhető teljes mértékben, viszont erős a tárgyi utalás, ezért képzőművészeti alkotásként sem definiálható igazán. Valahol a két műfaj határán helyezkedik el a konceptuális művészeten belül.

Sokszor éri a céltalanság vagy öncélúság vádja a kevésbé praktikus projekteket. Mi a tétje a mestermunkádnak?

Tárgyi szempontból valóban kevésbé vagy egyáltalán nem praktikus, de az elkészítés elsődleges motivációja az üzenetátadás volt. Szeretném megmutatni, hogy mennyi szépség és érték vesz minket körül a természetben és a környezetünkben egyaránt, még akkor is, ha első ránézésre csak egy kidőlt, korhadt fadarabot látunk. Továbbá azt is, hogy az elmúlás folyamata nem feltétlenül az elértéktelenedést, vagy az értéktelenséget hordozza magában, hanem a felhasználás egy-egy megváltozott lehetőségét, ezzel új esztétikai, tartalmi értéket teremtve.

Miben volt más ezekkel a cipőkkel foglalkozni, mint mondjuk ruhakollekciót tervezni?

A textil szakon alapképzésen már a szakválasztáskor eldől, hogy valaki „ruhás” avagy „bőrős” lesz – persze csak magunk között nevezzük így. Én bőrös lettem. A kezdetektől kiegészítőket készítettem, így valahol evidensnek tűnt, hogy a mestermunkámat is ebben a biztonságos tervezői közegben készítsem, így aztán fel sem merült, hogy ruhakollekciót készítsek. Amikor hordható darabokat készítünk, sok kritériumnak meg kell felelni. Az én tárgyaimnak egy funkciójuk van csupán: felidézni egy hétköznapokból ismert tárgyat, és asszociációra késztetni a szemlélőt. Másrészt egy számomra ismert területen is szerettem volna dolgozni, egy olyan, újszerű alapanyaggal, amihez a gyerekkori emlékeim miatt személyes élmények fűznek, illetve kellő kihívással társul.

Volt olyan fázisa a projektnek, ahol úgy érezted, hogy elakadtál? Mi lendített tovább?

Persze, több is. A felmerülő problémákat viszont nem kudarcként, hanem a személyes fejlődés lehetőségeként értelmeztem. Kezdetben ugyanazt a tervezési metódust alkalmaztam, amit a korábbi projektjeimnél: rajzban megterveztem, hogy mit szeretnék látni végeredményként. Viszont a fával, főképp a talált, ilyen-olyan fadarabokkal teljesen más volt a munka. Elkezdtem megmunkálni, szinte görcsösen ragaszkodva az előzetes rajzokhoz, aztán rá kellett döbbennem, hogy nem tudom 100%-osan irányítani a folyamatot. Eltörött, megrepedt, korhadt volt a belseje, keményebb volt a fa, mint amit még kézi technológiával formálni tudtam volna. Körülbelül 5-6 ilyen „elrontott” darab után elkezdtem kicsit mélyebben átgondolni a koncepciómat. Kölcsönhatás van közözöttem és az alapanyag, valamint a munkafolyamat között. Kölcsönösen alakítjuk egymást. Nem tudom az akaratomat a természet által meghatározott tulajdonságokkal rendelkező alapanyag fölé helyezni. Így aztán elvetettem az előzetes tervezést és egyből az alapanyaghoz nyúltam. Ahogyan elkezdtem megmunkálni, felerősödtek bizonyos karakterjegyek – erezet, sérülés, görcs, ív –, ezek pedig formai asszociációra késztettek, ami alapján szabadon alakítottam a végleges formát.

Bizonyos tekintetben asztalosmunkáról is beszélhetünk, ez már pláne messze van a bőrművességtől… Ez mennyire okozott nehézséget?

Szembesülnöm kellett azzal, hogy a fizikumom bizonyos munkafolyamatokban gátat szab. Egyszerűen nem voltam elég erős. Szinte az egész kivitelezés során izomlázam volt. Kezdődött az alapanyag felkutatásakor, amikor konstatáltam, hogy nem tudok megemelni egy akkora rönköt, mint amekkora én vagyok. Az ilyen problémák megoldásában apukám segített, viszont amikor már kugliban volt a fa, nem mertem rábízni a felhasítást, hiszen nem voltak terveim, így nem tudtam elmagyarázni neki pontosan, hogy melyik része az értékes számomra. Aztán megtanultam fát hasítani. A folyamat végére, megszoktam a szerszámaimat, megerősödtem annyira, hogy nem jelentettek problémát egyes munkafolyamatok, és ez a végső objekteken érezhető. Nem erőltetettek, hanem könnyedek, harmonikusak. Viszont elengedhetetlen volt az elrontott darabok elkészítése, mert így szereztem meg azt a tapasztalatot és gyakorlatot, ami később lehetővé tette a szabad alakítást.

Egy ilyen nagy ívű projekt után nem tűnik evidensnek a folytatás: merre tovább?

A továbbiakban tudatosan tervezek a tárgyak utóéletével, lebomlásával. Mivel bőrkiegészítő szakon végeztem BA-n, jelenleg is tervezek, illetve készítek táskákat és cipőket, így ezt az ökologikus gondolkodást és a természettel szimbiózist teremtő attitűdöt szeretném átültetni a gyakorlati, funkcionális tárgyaimba is, amik így 100%-ban természetesek, és lebomlóak lesznek.

A fa alapanyaggal szerzett tudásodat fogod azért kamatoztatni?

Megszerettem a fát, a fával való munkát. Élő kapcsolatot teremt a természettel, főképp azon a módon, ahogyan én dolgozom vele. Kifejezetten keresem a mások számára vagy az ipari felhasználásra értéktelen, rusztikus, „hibás” darabokat, melyekben esztétikai értéket, szépséget látok. Így aztán adta magát a gondolat, hogy a design egy olyan szegmensében induljak tovább, ahol meghatározó a fa. Egy faipari mérnük barátommal közösen bútorkészítésbe kezdtünk, ahol a fent említett elvek alapján a minimalizmus elemeit vegyítjük a rusztikus és természetes fai elemekkel. Ez most még egy friss projekt, de reményeink szerint hamarosan debütálunk az első bútorkollekciónkkal.