Textília ez még egyáltalán?
Gondolatok és kontextusok a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. TechTextil című csoportos tárlata elé.
A textilkultúra, állítólag, természete szerint konzervatív és feminin tevékenység eredménye. Míg a férfi vadászik, háborúzik és nyersanyagokért indul útnak, harci és munkaeszközeit fejleszti, vagy szerzeményeivel üzleti kalandokba bocsátkozik, addig a nő az otthon és a gyermekek biztonságát nem veszélyeztető, ártalmatlan, monoton és ezért bármikor megszakítható, a dolgot illető ismeretek tekintetében pedig anyáról leányra öröklődő, háztáji érdekű tevékenységbe bocsátkozik. A kora újkorban kialakuló haszonelvűség szempontjából olyasmivel tölti az idejét, ami éppen csak méltányolható, s talán leginkább biztonságos unaloműző mivolta miatt.[1]
A textilkultúra és a női munkavégzés valósága persze sosem tükrözte ezt a leegyszerűsítő víziót, ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy amikor a textilkultúra az ipari forradalom hajnalán fokról-fokra beleveti magát a mérnöki tudományok és a gépesítés ölelő karjaiba, a nagybani textilgyártásban profitábilis üzleti lehetőséget felismerő vállalkozások nagyobb dicsőségére, e nagy arányú változásokat lehetővé tevő technológiai innovációkat, nem nők, hanem férfiak jegyezik.[2]
A miért kérdésére adható komplex válaszoknak bizonyára ki kellene térniük a tisztán tőke alapúvá váló gazdaság fejleményére, illetve, ettől nem függetlenül, a társadalmi osztályok és nemek egyenlőtlen termelési és tanulási lehetőségeire, mi azonban elégedjünk most meg csupán annak hangsúlyozásával, hogy a textília előállításának korábbi, női hagyománya nem adott lehetőséget olyan szabad terek, idők, kapacitások igénybe vételére, amelyek ahhoz szükségesek, hogy kutatások és kísérletek végeztessenek, új ötletek próbáltassanak ki, innovációk készíttessenek elő.
A nőknek a textilkultúrába nem hagyománygyakorlóként, hanem innovátorként történő szerepvállalására csupán a nőmozgalmak huszadik századi erőfeszítései nyomán kerülhetett sor, az oktatás és a tudományok általános hozzáférhetőségének eljövetelével, amelyben végül is elhomályosulnak azok a feltételezések, melyek szerint a tudományok művelése természettől fogva maszkulin, a textilkultúra művelése természettől fogva feminin tevékenység lenne. És persze időközben a globális gazdaság szerkezetének kialakulása, illetve ettől nem függetlenül a második és harmadik ipari forradalmak kihatásai nyomán is, a munkakultúra hatalmas arányú változáson ment keresztül.[3] Ami ma, a 21. század elején a textilkultúra fogalma alatt történik: a harmadik világba kihelyezett en masse termeléstől a körforgásos gazdaság által kínált lokális alternatívákig, az anyaginnovációktól, illetve új alkalmazási területektől az autenticitás és tradicionalitás jellegzetesen posztmodern hullámáig;[4] mindez talán már össze sem egyeztethető azzal a történelmi örökséggel, ami a textilkultúrát az ipari forradalmakig jellemezte. A jelen kiállítás kontextusában konkretizálva a kérdést úgy fogalmazhatnánk, hogy vajon a techtextil textília-e még egyáltalán?
E kérdés összefüggésében természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül a negyedik ipari forradalom korunkban is zajló folyamatát, amelyben a világ, amiképpen korábban ismertük, a múlté lesz, miközben digitális változatainak televényében oldódik fel. A mindent elérő digitalizáció a világ egészét a dataszféra ködébe burkolja, az adat pedig a mindenre kiterjedő kommunikáció alapegységeként bukkan fel, a robotizált és a mesterséges intelligencia tárgyi környezetinkbe integrált közös nevezőjeként.[5]
A tech textile különféle jelenségei ebben a dinamikában bukkannak fel, legjelesebb képviselői pedig – ahogyan azt a kiállítás alkotóinak személyi összetétele is reprezentálja – igen nagy arányban magasan képzett, többféle tudomány- és alkotói területen is magabiztosan tevékenykedő hölgyek. Úgy tűnhet, az ipari forradalmak előtti textilkultúra emlékei máig nem vesztették el érvényüket végérvényesen, sőt, egy tudományosan és technológiailag újrakalibrált, nem ritkán ökológiailag, környezetpszichológiailag vagy az érzelmi intelligencia által orientált kontextusokban megújult formában térhetnek vissza.
A tech fashion és a tech textile ma olyan különféle területek behatásainak engedve fejlődik, mint a kémia és az anyagtudomány, az élettudományok, az informatika és a digitalis mérnöki tudományok, a kognitív tudományok, az aerodinamika, a sport- és egészségtudomány, vagy éppen az építészet. E területekkel nem csupán futó és felületes viszonyra lép, hanem lényegi, konstruktív kapcsolatra. A kortárs divat- és textiltervezés progresszívei, legyen szó az extravagáns formanyelvét nagy arányú technológiai eszközkészlet igénybe vételével alakító Iris von Herpenről, az élő szervezetek önépítő képességét tanulmányozó és azt mintegy munkára fogó Suzanne Lee-ről, az embert körbevevő természeti környezet működését immerzív technológiákkal imitáló Philip Beesley Studióról, vagy a különleges szövetei révén a hagyományt és a természetet a technológia új energiáival vegyítő Reiko Sudóról, valóban csak néhány nevet emelve ki a legfontosabb közül, mindannyian arról tesznek tanúságot, hogy a tervezői praxis a 21. században hatalmas megújuláson mehet keresztül és egyúttal újra is definiálhatja magát, ha az elméleti és az alkalmazott tudományokkal kollaborációra lép, amazoktól modelleket átvéve kiszélesíti önnön mozgásterét, sőt arra is nyitottá válik, hogy magának a tervezésnek a céljait, az alkotás funkcióit is újrafogalmazza.
De vajon mit lehet újrafogalmazni a divat- és textiltervezés öröklött, egyetemes és közmegegyezésnek örvendő céljain? Elvégre mi mást várnánk egy textíliától vagy öltözéktől, semmint hogy tegyen részlegesen vagy teljesen fedetté, védetté egy három dimenziós testet és közben valamit kommunikáljon (magáról a burkolás gesztusáról vagy éppenséggel a burkolás gesztusának ellenére). A textília és az öltözék elsődleges funkciója, az előállításuk során felhasználható technológiai repertoár hallatlan kiszélesedése ellenére, ma sem változik: alkosson burkot az emberi test, vagy az ember által kijelölt territórium köré, szolgáljon második bőrként, határjelölőként, a viselő szándékainak megfelelő külső héjként, a társadalmi test számára konszenzuson nyugvó orientációs pontként.
Az olyan odavetett kitételekben azonban, mint „a viselő szándékai” vagy „kollektív konszenzus”, a textília és az öltözék működésmódjának hatalmas dimenzióira történik utalás, hiszen a textil a maga burkoló funkcióját a személyes és a kollektív reprezentáció, illetve kommunikáció nagyon bonyolult rétegeinek dinamikájában juttatja érvényre. A textil sosem csak fizikailag burkol, hanem mindig jelöl és értelmi szövedéket is alkot – másfelől pedig sehogyan sem képes jelentésre szert tenni anélkül, hogy valamilyen fizikai vonatkozásban állna az emberi közeggel. Leegyszerűsítve tehát funkciója két mozzanatban ragadható meg: egy elemi, vegetatív vagy fizikai funkcióban – és egy áttételes, mediációs, kommunikációs funkcióban.[6] Tehet-e e két funkcióhoz bármit is hozzá a tech textile vagy a high-tech fashion világa?
Noha a technológia ígéreteivel mindig érdemes óvatosan bánni, elegendő csupán e kiállítás anyagán figyelemmel végigtekinteni ahhoz, hogy magabiztosan kijelenthessük: tehet! És éppen úgy, éppen abban az értelemben, ahogyan a technológia történetének nagy mérföldkövei gyakoroltak hatást a maguk idejében. Az újdonság nem abban áll, hogy egy teljesen újszerű, harmadik funkció jelenik meg a burkolás/határolás és a jelölés/kommunikálás funkciói mellett – hanem abban, hogy hol húzódnak azok a határok, hol találhatók azok a sziluettek és milyen számban merülnek fel kommunikációs csatornák, melyek révén a textília realizálhatja a maga funkcióit. Megítélésem szerint a kulcsszó itt a „kiterjesztés”: avagy extenzió. A kommunikációs szféra kitágítása, az emberi jelenét kitágítása, az érzékelés kitágítása, az örökölt jelrendszer kitágítása, az emberi tett és befolyás hatókörének kitágítása.
A textília – akár elsődleges, burkoló, akár közvetett, kommunikációs funkcióját vesszük tekintetbe – mindig is a határ fogalmával állt szoros kapcsolatban. Kijelölte a belső és a külső, a saját és az idegen, a látható és a nem látható határát; felmutatta, hogy eddig és eddig tart valami, hogy innen és innen kezdődik valami más, kijelölte a biztonság, az élet melege, az otthon területét és indirekt módon utalást tett a külvilágra, a bizonytalanra, a veszélyesre. Határként azonban – akár a sátorfal formájában, akár köpönyegként, akár a nyoszolyát őrző takaróként, vagy éppen a felségjel hordozójaként – a textília végső soron az ember és környezete relációjába illeszkedik. Márpedig azok a nagyon elemi kérdések, hogy „meddig tart az ember?” és „hol kezdődik az ember külső környezete?” hétköznapi életvezetésünk minden magabiztossága ellenére sem egykönnyen tisztázhatók.
A textilkultúra ahhoz járult hozzá, hogy a személy és a környezet, a bent és a kint élesnek tűnő szembenállása fokozatokban mozgó, komplex összefüggésrenddé szelídüljön. A textíliák révén az emberi környezet észrevétlenül határok sokaságával telítődik – hagymahéjakként veszik körbe az embert környezetének koncentrikus körei és minden határvonalon újra a kint és a bent, a saját és az idegen kontrasztjai ismétlődnek. Legelébb az emberi világ saját környezete és az attól idegen külső környezet határolódik el, de az emberi környezet is további szférákra tagolódik: a hétköznapi életvilág civilizációs környezetére, a szabályozott életvitel familiáris környezetire (mint munkakörnyezet, szolgáltató környezetek, és hasonlók), aztán a családi és a magánélet koncentrikus körök szerint szűkülő környezetire, el egészen a személyes test közvetlen taktilis és termikus környezetéig. Mármost a technológia története felfogható úgy is, mint az embert övező környezet rétegeinek szaporodása: az ember a technika révén kiterjeszti a jelenlétét térben, időben, a kultúra és a kommunikáció szféráiban. Telekommunikációs technológiája révén (a futárpostától az emailig) érvényt szerez társas szándékainak hatalmas fizikai távolságok ellenére; szenzoros technológiái révén (a nagyítótól az ultrahangos képalkotásig) hozzáférhetővé, elérhetővé teszi a maga számára a világ addig külsődleges terrénumait; statikai és mechanikai technológiái révén (a keréktől a hidraulikáig) módosítja a világ összetevőinek dinamikai állapotát; elektrotechnikája révén (a dinamótól a solar panelig) a saját céljaihoz igazítja az energia áramlását.
Technológiája révén az ember minden egyes innovációjával a világot valamilyen módon és valamilyen tekintetben nyitottabbá teszi a maga számára – ám egyúttal minden esetben új és új határt jelöl ki, fedez fel, állapít meg, és önmagát újabb és újabb határok között találja. Amit a tech textile és high tech fashion, illetve a wearable tech gyakorlói láthatóvá, felismerhetővé, új módon átélhetővé és megtapasztalhatóvá tesznek, az éppen ennek az egyszerre kinyitó, tágasságot növelő – és egyszerre bezáró, korlátokba ütköző mozgásnak a realitása. Mert nincs technológia, amely ne ütközne korlátokba – ám az ember technológiái révén állandó mozgásban tarthatja, áthelyezheti önnön határait. A technológia révén magának az emberi környezetnek a szerkezete alakul át – és a textilkultúrában végbemenő technológiai robbanás, nem kell hozzá jóstehetség, ezt az átalakulást a hétköznapi élet szférájában fogja kiteljesíteni.
A kiállítás anyagai részben már ehhez, a hétköznapi valóságot érintő átalakuláshoz kapcsolódnak – másik részük inkább a technológiai avantgárd, a technológiában rejlő potenciálok kutatáshoz kapcsolódik. Abban azonban mindegyik mű megegyezik, hogy a digitális technológiákkal frigyle lépő textiltervezés az anyag, a felhasználás, a kommunikáció és a jelentés valamilyen jellegű kiterjesztéséhez, extenziójához járulhat hozzá.
Az EJ Tech Caracoles II (Kagylócsigák) című installációja a médiumok határait tágítja ki a textília újfajta, immerzív térakusztikai felhasználási módja révén; akárcsak Varga Anikó munkája, a Hangesés, amely a textíliát úgyszólván hangszerré lényegíti. Polyák Eszter Szegecses maszkja az EJ Tech művéhez hasonló módon a digitális és a fizikai világ között közvetítő interfészként veszi igénybe a felhasznált matériát, míg Light Cord Trim című munkája a high tech anyaginnováció tradicionális textilkultúrába történő visszaírhatóságának kérdését villantja föl – a szó szoros értelmében. Gimesi Judit művei az érzékelés kiszélesítésének szándékait tükrözik, hiszen mind Színfény-zene című installációi, mind a Kivetített agyhullámok című sorozat darabjai a zene objektív, illetve szubjektív tapasztalati mezőit viszik át a vizuálitásra a textília révén, miközben a szinesztézikus fordítás játékába a közönséget is meginvitálják.
Az extenzió másféle útjaival kísérletezik Kormos Anna Zsófia War on period pain című doktori projektje, amelynek koncepciója egy hordható okoseszköz, amely a menstruációs fájdalmat átélőknek nyújt majd segítséget, kitágítva így a cselekvőképesség, az elérhetőség, a jelenlét hatóköreit. Szívesen értelmezem az extenzió perspektívájában Hegedűs Zsanett ezüstszálas gyógyázaszati ágynemű garnitúráját, a Magyar Formatervezési Díjas Argentex termékcsaládot is, amely céljait tekintve a felhasználó egészségben töltött napjainak számát hivatott tágítani. Ezt persze bizonyos értelemben ugyanígy megtette minden dunyha és takaró, amikor az éjszakai hidegektől melegen és biztonságban tartotta az alvó testet. Az Argentex antibakteriális ezüst szálai azonban elektroszmog árnyékoló és antisztatizáló funkcióval is bírnak, s így kedvező hatást gyakorolnak a hámréteg egészségére. Hasonlóan preventív egészségvédelmi funkcióval bír Hegedűs Zsanett másik kiállított tárgya, a zakó is, amelynek rézzel kevert textil anyaga pacemakeresek számára lett kidolgozva, Faraday-kalitkaként működik, megvédve viselőjét például a biztonsági műszerek elektromos hullámaitól.
A digitális technológia segítségével kiterjesztett textil design másféle példáit láthatjuk Lévai Zsófia három kiállított munkájában. A ROMP című, öt sálból álló tárgyegyüttes a digitális szférát jellemző állandó konektivitás természetét a viselés összefüggéseire viszi át, játékos módon. Kommunikáló lényekként ma mindannyian a world wide web pókhálójának prédái vagyunk, az ilyesmivel járó rossz közérzettel együtt – a ROMP fényjeleket adó sálai azonban a hálózatiságot a játékos, és a kívülálló számára gyakran titokzatos gyermeki kommunikáció szintjére tereli vissza. A POWER OF PROXIMITY című kollekció szintén az adatszférában elmerült hétköznapi tapasztalataink világából emelkedik ki, amikor a maga technológiai eszközeivel a metakommunikáció jelenségét rehabilitálja – éppen azt, amit a digitális kommunikáció mechanizmusai általában képtelenek megragadni és közvetíteni kielégítő módon. Az INTERKNITTING mintegy a fashion design inverzióját hajtja végre a korszerű technológia felhasználásával: az öltözék ugyanis ezúttal nem a belvilág, a közölni szándékozott identitás kommunikációs térbe történő kihelyezését, megnyilvánítását szolgálja, hanem testet burkoló interfészként a metakommunikáció, a viselő és környezete interakciójának apró rezdüléseit fordítja le fényjelekre. Ebben a munkában különösen is megragadhatóvá válik az egész techtextil mozgalom felismerése: a textília mindenkor az ember és környezete közötti interfész jellegével bírt és a textilkultúra változásai nem pusztán leképezik az emberi lét határainak változásait, de tevőlegesen részt is vesznek e határok kitágításában.
Kurátor: Söptei Eszter
ÚjMűhely Galéria, Szentendre, Fő tér 20.
A tárlat 2020. November 15-ig tekinthető meg, kedd-vasárnap 10 és 18 óra között.
// /
[1] Vö. Elizabeth Wayland Barber, Women’s Work: The First 20,000 Years: Women, Cloth, and Society in Early Times, New York: W. W. Norton, 1996.
[2] A kivétel itt is a szabályt erősíti. Ada Lovelace (Lord Byron egyetlen törvényes gyermeke) a Babbage által kidolgozott ős-számítógép, az ún. analitikai gép első programozója. Vö. Lizzie O’Shea, Future Histories: What Ada Lovelace, Tom Paine, and the Paris Commune Can Teach Us About Digital Technology, London: Verso, 2019.
[3] Vö. Joyce Brunette, Gender, Work and Wages in Industrial Revolution Britain, Cambridge: Cambridge University Press, 2008; Sylvia J. Cook, Working Women, Literary Ladies: The Industrial Revolution and Female Aspiration, Oxford: Oxford University Press, 2008; Charles More, Understanding the Industrial Revolution, London: Routledge, 2000; Chris Freeman, Francisco Louca, As Times Goes By: From the Industrial Revolutions to the Information Revolution, Oxford: Oxford University Press, 2001; Raphael Kaplinsky, Technology and Development in the Third Industrial Revolution, London: Frank Cass, 1989;
[4] vö. R. Shishoo, ed., The global textile and clothing industry. Technological advances and future challenges, Cambridge: Woodhead Publishing, 2012.
[5] Martin Burckhardt, Dirk Höfer, Minden és semmi: A digitális világpusztulás feltárulása, Budapest: Atlantisz, 2018.
[6] Vö. Victoria Mitchell, „Textília, textus és techné”, Veres Bálint fordítása, Pannonhalmi Szemle, 2014/2, 77-89.
Október 14-én TechTextil címmel nyílt műfaji határokat feszegető csoportos kiállítás a MANK szervezésében. A tárlat megnyitóján Veres Bálint esztéta, a MOME egyetemi docense osztotta meg gondolatait az okostextilekkel kapcsolatban. Az elhangzott beszédet változtatás nélkül közöltük.
