Quarantine Jewellery
A világjárvány miatt 2020. március 11-én veszélyhelyzetet hirdettek Magyarországon – ennek értelmében bezártak az oktatási intézmények, a kollégisták hazaköltöztek, átálltunk a digitális oktatásra, és az élet egyéb területein is fenekestül felfordult minden; a közhangulat zavarttá, a közeli jövő bizonytalanná vált. Innen indulunk, amikor egy száz napos kihívás ötletével elkezdődik Harsány Patrícia vizuális naplója, amelyet az Instagramon követhettünk. Én is követtem, és ha a kijárási korlátozás időszakában más nagyon nem is, a májkrémkarkötő vagy a bogáncsbross biztosan okozott egy-két vidám percet. A száz napos kihívást végül egy sokkal hosszabb járványidőszak követte, az ékszerek ugyan már nem olyan ütemben, de a mai napig készülnek, nekem pedig a legkülönfélébb helyzetekben újra és újra eszembe jut Patrícia sorozata. Például akkor, amikor egy Topjoy almalével a kezemben sétálok haza, és a kupak napi bölcs üzenete a nyitókarikán az ujjamon gyűrűként kap új életet, legalábbis a legközelebbi kukáig. De eszembe jut akkor is, amikor azon gondolkozom, hogy milyen lenne itthon egy olyan múzeumi gyűjtemény, ami a Victoria & Albert Museum „Gyors Reagálású Gyűjtésének” (Rapid Response Collecting) stratégiáját követné. Ez a stratégia ugyanis lehetővé teszi olyan tárgyak azonnali gyűjteményezését, amelyek egy-egy politikai, gazdasági vagy kulturális szempontból jelentős esemény tárgyi lenyomataként szolgálnak. Ennek köszönhetően került be a londoni intézménybe például a bangladesi Rana Plaza katasztrófája után egy nadrág a Primark üzletéből, vagy az Extinction Rebellion környezetvédelmi mozgalom tüntető zászlói. Ha lenne egy hazai múzeumunk, amely hasonló gyűjteményezési gyakorlatot folytatna, milyen olyan tárgyat menthetnénk el, ami reagál a koronavírus első hullámának magyar közhangulatára, a kijárási korlátázások okozta megváltozott hétköznapokra? Lehet-e egy jó példa erre a járványhelyzet miatt a fővárosból vidékre hazaköltöző fiatal tervező munkája, akinek vizuális naplója az izoláció idején a közösségi oldalakon terjedt, ott, ahol mindannyian hatványozottan töltöttük az új megváltozott körülmények miatt az időnket?
A sorozat valóban egy napló, mert személyes és mert napi rutint adott a felborult rendszerben. Patrícia legalább annyira enged be az otthonába minket ezzel, mint amennyire mi beengedtük egymást a zoom-chatablakon keresztül a lakásunkba. A narratív ékszersorozat a karanténnapokról, a karmacsi környezetről, a szülői ház történetéről, és az eldobott tárgyak életútjáról mond valamit. Otthonunkba bezárva nem csak Patrícia, hanem mindannyian másképp néztünk tárgyainkra: rendet raktunk, átalakítottunk, talán kiderült, hogy bizonyos tárgyaink nem szolgálják szükségleteinket, és örömet sem okoznak, vagy éppen ellenkezőleg, valamilyen rég elfeledett tárgyról derült ki, hogy nagyon is hasznos. Az otthon töltött idő akarva-akaratlanul arra sarkallt minket, hogy fokozottan figyeljünk az életterünkre és a tárgyainkhoz fűződő viszonyunkra. Hogy hosszú távon forradalmat hoz-e a karanténban töltött idő azzal kapcsolatban, ahogyan a tárgyaink anyagiságáról, jelentéseiről, előállításukhoz és eldobásukhoz szorosan kapcsolódó társadalmi és ökológiai következményekről gondolkodunk, azt nehéz megjósolni, de talán naiv lenne azt gondolni, hogy igen. A Quarantine Jewellery ékszersorozat mindenesetre egy hiteles manifesztuma annak, hogy ez az időszak új szempontokat vezethet be a tárgykultúráról való gondolkodásba.
Innen nézve tehát igen, lehet, hogy lenne helye abban a bizonyos gyűjteményben, bár igaz, a muzeológusoknak és restaurátoroknak valószínűleg nem lenne kedvence a karantén ékszersorozat. A főtt tojással ékített pogácsaszaggató gyűrű, vagy a kockacukorbross megőrzése komoly kihívás elé állítaná őket. A drágaköveken és a nemesfémeken már túlvagyunk, Patrícia olcsó tárgyakat, efemer alapanyagokat, terméseket, ételeket emel ékszerré. Néha maga a test is csak az alkotóeleme az „ékszerhelyzetnek”, hiszen a sorozat részei azok a fotók is, ahol nem kifejezetten egy tárgykombinációban, hanem inkább egy képben megragadható pillanatban sűrűsödik a tárgyvilágunk, a természet és a test izgalmas kapcsolódása. Látva ezeket, jól érzékelhető a kortárs konceptuális ékszer sajátossága, hogy valahol a művészet és a design határterületén válik igazán értelmezhetővé.
A művészet és/vagy design dilemma csak fokozódik, ha arra gondolunk, hogy az ékszertervezők diplomájába az a megnevezés kerül: tervező művész. Most akkor melyik? Tervező vagy művész? Ha a karanténsorozat mögötti művészi alkotói attitűd eredetét keressük, biztosan eljutunk a dadaistákig, akik a kisajátításon alapuló művészeti stratégiájukkal, a hétköznapi tárgyak művészetbe emelésével hökkentették meg a közönséget. Ha pedig a design és a tárgykultúra aktuális kérdései felől közelítünk a sorozathoz, akkor biztosan elsők között jut eszünkbe az upcycling fogalma, hiszen itt valamilyen értéktöbblettel bíró tárgy készül a hulladékként kezelendő anyagból. Ami pedig a szimbolikus jelentésektől, az érzelmi hatásoktól és az elgondolkodtatástól, tehát általában a művészet sajátosságaitól újra és újra ugyancsak a tervezés felé mozdítja az ékszereket, az az, ahogyan Patrícia a tárgyak testhez való viszonyát kutatja.
Az is lehet, hogy a terület meghatározásán csak a műelemző görcsöl; látva Patrícia munkáit, ő teljesen szabadon alkot, nem küzd az elmélet kérdéseivel, és mégis, munkái művészeti és tervezői közegben is, a kortárs ékszer területén megtalálják a maguk helyét. Ő csak annyit tesz, hogy újra és újra rácsodálkozik, és munkái által rácsodálkozunk mi is a tárgyaink, a környezetünk és az emberi test meglepő, gyakran nevetséges, máskor pedig nagyon pontos és érzékeny kapcsolódásaira.
// /
