„A gondolatot keresem a grafika mögött” – Interjú Kaszanyi Nórával
2020 szakmai szempontból is eseménydús év volt Kaszanyi Nóra számára, aki legutóbb az Országos Tervezőgrafikai Biennálén vitte el az egyik fődíjat, korábban Párizsban díjazták a Braille-írás elsajátítását segítő diplomamunkáját, ő tervezte a Budapesti Értéktőzsde új arculatát, és még zsűritagként is kipróbálhatta magát a 6. ArtHungry Díjon. Kortárs vizuális trendekről, alkotói mozgástérről, munkamódszerekről, sikerről és az oda vezető útról beszélgettünk.
Miben volt más az idei év, mint az eddigiek? Mondhatjuk, hogy beérni látszik az eddigi munkád?
Igen, jó kifejezés rá, hogy most beért valami. Olyan ember vagyok, aki mindig megpróbál élni az elé kerülő lehetőségekkel, és ebből a szempontból valóban jó időszakot zárok. Miközben sok minden engem is váratlanul ért; nem számítottam például rá, hogy a Tervezőgrafikai Biennálén díjaznak.
Mit adtál be?
Három munkát: az Armel Opera Festival kiadványt, a Superjuice arculatot, és Gaia Display betűkészletet.
Három egészen különböző műfajú munkáról van szó. A díj mellé járt indoklás? A zsűri számára szempont volt például ez a műfaji sokoldalúság?
Sajnos nem indokoltak, pedig nagyon érdekelne. Azt tudom, hogy kikből állt a zsűri, és a beválogatott mezőnyt is meg lehetett tekinteni a Képzőn. Nagyjából 200 alkotó munkája került kiállításra, de a válogatási szempontrendszert nem ismerem.
Mindenesetre egy széles keresztmetszetéről beszélhetünk a kortárs hazai grafikának.
Igen, bár sok – általam tehetségesnek tartott – grafikus vagy grafikuscsapat nem szerepelt rajta. A széles merítés ellenére sem tudta a kiállított anyag lefedni azt, ami a hazai grafikai közegben létezik… nagyon jó grafikusok vannak, akiknek még ott lett volna a helye.
Szerinted mi lehet az oka annak, hogy sokan nem pályáznak? Nincs idő, kedv, energia?
Nagyon sok grafikus nem hiszi el magáról, hogy mennyire jó vagy mennyire tehetséges. Talán ez a legfőbb oka. Sok grafikust ismerek, akiktől azt hallom, hogy úgysem fognak nyerni, nem fogják elég jónak tartani a munkájukat. Ne essen félreértés: én magam is ugyanilyen ember vagyok… Nemrég valaki megjegyezte, hogy mennyire magabiztosnak tűnök kívülről, holott éppen az ellenkezője igaz. Egy-egy munkám publikálásánál vagy benyújtásánál ugyanilyen bátortalan vagyok, és ha meglépek egy ilyet, az a saját határaim átlépését jelenti. Utólag aztán mindig be kell látnom, hogy érdemes volt, és ez lendületet ad a folytatásra. Amikor évekkel ezelőtt a legelső munkámat feltöltöttem a Behance-re, az is egy csoporttársam nyomására történt – végül rászántam magam és működött.
Nekem úgy tűnik, hogy a viszonylagos bátortalanság ellenére elég tudatosan építkezel. Hogyan találod meg a lehetőségeket – vagy hogyan találnak meg azok téged?
Sok siker, amit elkönyvelhetek, a MOME-n keresztül jött. Például a Budapesti Értéktőzsde arculattervezése is az egyetemmel együttműködésben valósul meg. Viszont az is igaz, ha szembejön velem valami, amit érdemesnek tartok arra, hogy belevágjak, akkor abba próbálok mindent beletenni. Ilyen szempontból tényleg tudatos vagyok. A pályázatoknak is próbálok olyan komolyan nekimenni, mintha direkt megrendelői helyzetről lenne szó. Persze minden ott kezdődik, hogy látok-e elég fantáziát a pályázati kiírásban.
Érdekes lehetett megélni, hogy nemrég átültél a másik oldalra; már nem pályázóként, hanem zsűritagként vettél részt az idei ArtHungry-n. Van történeted ezzel a díjjal: korábban két második helyezést értél el, tavaly pedig megnyerted a tervezőgrafika kategóriát.
Nagyon nagy megtiszteltetésként fogtam fel, hogy meghívtak, mert olyan emberek ülnek a zsűriben, akiket szakmailag nagyra tartok. Új irányból láthattam rá, hogy hogyan zajlik egy ilyen folyamat, és izgalmas, fura érzés volt döntő félnek lenni. A Biennáléhoz hasonlóan ugyanakkor az ArtHungry kapcsán is az az érzésem, hogy sok hazai, általam jónak tartott munkának ott lett volna még a helye a nevezettek között.
Az viszont szerencse, hogy ezzel a díjjal kapcsolatban megtudhatjuk, hogy mire figyel egy zsűritag: mik voltak számodra a fő szempontok a bírálásnál?
Egyértelmű volt, hogy olyan munkákat sorolok előre, amik mögött van valamilyen nagyobb volumenű gondolatiság, konceptuális mélység. Adott esetben lehet szó megrendelésre készült munkáról is, de legyen mögötte valamilyen gondolat, és lépjen túl a puszta esztétizálás keretein. Szerencsére sok ilyen munka érkezett be. A koncepció mellett nyilván fontos az is, hogy grafikai szempontból nemzetközileg versenyképes eredményről beszélhessünk.
Az egyetemen ragadt rád ez a fajta, koncepcióalkotást és kutatást hangsúlyozó, tervezői attitűd?
Emlékszem, amikor még elsősként végignéztem a mesterszakos diplomavédéseket, és szembesültem vele, hogy mennyire sokrétű kutatómunka áll egy-egy tervezőgrafikai eredmény mögött. Később a vakok írásrendszerével foglalkoztam a saját diplomamunkám kapcsán, aminek ugyanolyan fontos része volt, hogy a szakdolgozatomban alá tudtam támasztani a tervezői felvetéseimet; bevontam szakértőket, beleástam magam a szakirodalomba. Nagyon örülök, hogy a MOME-ra jártam, amiért ezt a tervezői, vizuális problémamegoldást megerősítették bennünk.
A mai napig veled maradt ez a szemlélet?
Nagyon jó, amikor olyan munkám van, ami megengedi ezt a fajta megközelítést: kutatást igényel, kell mögé koncepció. Ugyanakkor sok olyan piaci munkával találkozik az ember, aminél felesleges az elmélyülés. Online felületekre készített, eseti grafikáknál például egyáltalán nem jellemző, míg az arculatoknál azért minden esetben van kutatási, koncepcióalkotási fázis. Igazából élvezem a két véglet közötti hullámzást.
Jól gondolom, hogy az Armel Opera Festival kiadványa egy erősen kutatós, koncepciógazdag munka volt?
Abszolút! Imádtam, hogy teljesen szabad kezet kaptam; az anyaghasználattól a borító arany dombornyomásán át a grafikai részletekig mindent én szabhattam meg. Ez egy meghívásos pályázat volt, és a beadott terveimet végül csak minimálisan kellett megváltoztatni. Egy projektnél gyakran elhangzik megrendelői oldalról, hogy „tetszik, de…”, és a végeredmény már teljesen különbözik az eredeti tervektől. Ilyen esetben szokott megszakadni az a flow állapot, amiben adott esetben benne voltam, és gyengül a motivációm. Az Armelnél szépen alakult a projekt íve. Elengedhettem magam, belevihettem a saját szemléletemet. Az alkalmazott grafika persze nem arról szól, hogy a saját tervezői világom kerüljön a főszerepbe; elsősorban a megrendelői igényeknek kell megfelelni, de nagyon szeretem azokat a munkákat, ahol valamennyire az alkotói szándék is érvényesülhet.
Tervezői flow-állapotot említettél. Ha a módosítási körök kibillentenek belőle, mi az, ami belehelyez? Vannak praktikáid? Hogyan kezdesz neki egy-egy munkának?
Már az egyetem alatt kialakult bennem, hogy azonnal és gyorsan ötletelek. A tervezőgrafika szakon rendszerint párhuzamosan futott több feladat, és evidens volt, hogy amint megkaptunk egyet, arra gyorsan kellett reagálni. Én mindig azt csináltam, hogy az új feladat kiadásánál már rögtön nyitottam is egy új Illustrator-fájlt, és elkezdtem vázlatolni, felrakni dolgokat. Jó érzés volt, hogy már el is indult valami, el volt kezdve a projekt. Azóta is így csinálom: amint befut egy megbízás, azt megpróbálom nem halogatni, hanem egyből elkezdek legalább egy kicsit foglalkozni vele. Emellett mindig végzek egy mini kutatást: megnézem a versenytársak arculatait, megismerem a célközönséget – ez mindig az első lépések egyike. Ha kikerülök a flowból, akkor viszont el kell kezdenem valami teljesen mással foglalkozni, hogy aztán friss szemmel tudjak visszatérni hozzá.
Az elején tehát megpróbálod minél inkább elkerülni, hogy egy üres lap nézzen vissza rád.
Pontosan. Fontos a gyors reagálás… Erre egyébként a tanáraink tanítottak meg minket – azt mondták, ha kikerülünk a piacra, akkor ott is ez lesz a követelmény. És tényleg így van.
Ha megrendelői igényekről és alkotói mozgástérről beszélünk, akkor szembetűnő a legutóbbi munkád. A Gaia Display fontkészlet saját kezdeményezésre született, ráadásul mintha nyitottál is volna egy új terület felé. Korábban nem volt rád jellemző, hogy betűtervezéssel foglalkozol.
Ez igaz. Nem voltam, és most sem mondanám, hogy betűtervező vagyok. Tetszik ugyanakkor a betűtervezésben, hogy van benne valami gépies. Hatalmas karakterkészletet kell létrehozni, ami valahol monoton feladat – én pedig szeretem az ilyen jellegű munkákat. Jó, ha a kreatív tervezés mellett ilyen is van. A Gaia kapcsán a tavaszi karantén alatt kezdtem el skiccelgetni a betűket. Ez egy csendesebb időszak volt, ami jó alkalmat biztosított rá, hogy megvalósítsak egy saját projektet. Egy display betűtípusról van szó, amely esetében nincsenek kötött előírások a betűképre vonatkozóan, tehát hatalmas tér áll rendelkezésre a formai kísérletezéshez. Nem gondolnák az emberek, hogy ez mennyi munkával jár, de még ezt az egy betűváltozatot is 3-4 hónapig csináltam, és ez a betűtervezés berkeiben rövid időszaknak számít. A végeredmény tetszett az embereknek, megosztották és azóta is vásárolják. Összességében visszajött annyi anyagiakban és szakmai elismerésben is, hogy megérte, de egyelőre nem tervezek új betűtípust.
Hogyan jellemeznéd a megvalósult készletet?
Ez egy kísérleti betűtípus. Rengeteg olyan dolog van benne, ami a hagyományos tipográfiai szabályoknak lehet, hogy nem felel meg, de nem is volt célom, hogy megfeleljen. Valami olyat kerestem, amit még nem láttam – ami vizuálisan szokatlan hatást kelt. Itt is megpróbáltam egy koncepció mentén haladni. Gaia mint Földistennő adta hozzá a mitológiai hátteret, és fontos tervezési szempont volt, hogy a fontban is visszaköszönjön valamilyen nőiesség. Gaia számomra egy erős nő képében jelenik meg, és ezt a betű is hordozza magában. Vizuálisan erőteljes az összhatás, a finom kis vonalak mégis nagyon nőies jegyeket kölcsönöznek neki. A kettő összefonódása volt a cél.
Kiderül egy korábbi interjúdból, hogy a saját bevallásod szerint is nehéz téged kibillenteni a minimalista stílus keretei közül. Mondhatjuk, hogy a Gaia kapcsán e tekintetben is történt elmozdulás?
Én továbbra is minimalistának tartom magam – a grafikában és az élet sok más területén egyaránt. Viszont az utóbbi időszakban megjelent a kortárs grafikai színtéren egy ornamentális, túldíszített, vizuálisan gazdag világ, ami lehet, hogy hat rám. Figyelemmel kísérem ezeket az irányokat, és a Gaiát valamilyen szinten tekinthetjük ezekre a trendekre való reagálásnak. Grafikusként azonban nem az a célom, hogy mindig a legaktuálisabb, legformabontóbb dolgoknak feleljek meg, hanem inkább az, hogy legyen mai, de több év múlva is időtálló, amit csinálok. A minimalizmus számomra ilyen. Ha visszanézzük, mondjuk, a modern svájci plakátokat, azok ma is megállják a helyüket, és ma is születnek olyan munkák, amik ugyanazt hordozzák. Emiatt áll közel hozzám ez a stílus.
A burjánzó, ornamentális esztétikáról eszembe jut a DUNNO HOW TO WRITE mint kortárs hazai kezdeményezés. Itt a szöveg érthetőségén túl tolt, kísérleti betűtervekről van szó – jelentéstől eloldott formáról.
Nekem is pont a DUNNO jutott eszembe! Amúgy én imádom Hunor [Vári János Hunor – a szerk.] kezdeményezését, és csodálattal nézem ezeket a munkákat. Szoktam néha ilyen irányba kísérletezgetni, de nem érzem a magam számára annyira belülről fakadónak ezt a dolgot. A DUNNO esetében viszont különösen szimpatikus, hogy a betűtervekhez mindig kapcsolódik kézzel fogható, nyomtatott produktum is… nem merülnek ki egy Insta-posztban ezek a felvetések. Teret kapnak, kinyomtatva ott vannak a falon, nagy méretben meg lehet őket nézni – ez hazai viszonylatban teljesen hiánypótló, eddig ilyen nem volt. Az is tetszik, hogy mindig változik a tematika, és nem mindig ugyanazok az emberek csinálják. Idén például már megjelentek külföldi alkotók is a kiadványban.
Érdekes, hogy a térbeliséget külön kiemeled. A TacTiles diplomamunkád esetében is láthattuk, hogy le tud lépni a grafika a képernyőről vagy a papír síkjáról. Érdekel téged ez a fajta háromdimenziós kiterjesztés?
Ez számomra továbbra is fontos szempont, és örülök, ha olyan feladattal keresnek meg, aminek a végeredménye egy kézzelfogható termék lesz. Az utóbbi időben az online tér felé billent el a mérleg, sok online tartalmat gyártok, azonban kedvesebb és az értékhierarchiámban is magasabbra sorolódik az, ami a fizikai térben nyilvánul meg.
El tudnál képzelni kollaborációt más művészeti-tervezői ágak képviselőivel? Akár a téralkotás irányából?
Ez nagyon érdekel! Egy grafikus és egy építész szerintem nagyon jól együtt tud működni. Fontos szerepe lehet a grafikusnak például a belső információs rendszerek kialakításánál. Ha nem vettek volna fel tervezőgrafikára, akkor szerintem építész szakra adtam volna be a jelentkezésemet. Az épületek mellett installációkon is szívesen dolgoznék.
Egy másik dolog, amit olvastam rólad, hogy „gondolatolvasó vagy”.
Ez így lehet, hogy kicsit fellengzősen hangzik.
Nem gondolom, hogy az lenne. A tervezői létnek van egy erős pszichológiai oldala is: lehet, hogy valakinek hatalmas vizuális képzelőereje van, de nem képes belegondolni, beleérezni magát a megrendelő helyzetébe. Egyensúlyozni kell.
Ennek fontos része a személyes benyomás is. Amikor találkozom egy megrendelővel, feláll bennem egy vizuális világ az alapján, hogy ki beszél, mi az üzenet és kik a célközönség. Jó emberismerőnek tartom magam, ami a tervezésnél is sokat segít. Ezt a képet persze lehet finomítani; szoktam kérni a megrendelőket, hogy gyűjtsenek össze számukra szimpatikus példákat, vagy válasszák ki, hogy A és B példa közül melyiket érzik a saját termékükhöz közelebb állónak. Nagyon fontos megismerni, hogy milyen piacra szánják a terméket, honnan jönnek és milyennek akarják látni magukat.
Kanyarodjunk vissza a végén még egy kicsit 2018-hoz és a TacTiles-hoz, ami diplomamunkaként elég nagy nyilvánosságot kapott. Itt egy szociálisan érzékeny designfelvetésről van szó. El tudsz képzelni olyan piaci működést, amiben akár ez a szociális szerepvállalás is része lehet egy tervező, stúdió portfóliójának? Mennyire látod ezt reális vagy akár kívánatos terepnek a magad számára?
Ez egy nagyon nehéz terület, és soha nem is gondoltam volna, hogy a diplomamunkám szociális témájú munka lesz. Nagyon sok szereplőnek kell együttműködnie ahhoz, hogy egy ilyen projekt megvalósuljon, és erős az összefonódás az egyes felek között. Így, ha a jövőben beépíteném ezt a megközelítést a saját gyakorlatomba, azt semmiképpen sem egyedül tenném. Először nagy volumenű kutatási résszel kell kezdődnie a folyamatnak, és erre alapozva nyerhet csak formát az ötlet. A tervező megadhatja az első, kreatív impulzust, aminek a hatására elindulhat egy közös gondolkodás. Erre nyitott vagyok.
// /
