A mindennapiság kultúrája – Beszélgetés Ernyey Gyula designtörténésszel
Ernyey Gyula megkerülhetetlen alakja a hazai designtörténet-írásnak, felsorolni is nehéz lenne életművének mérföldköveit. Habár diplomáját 1965-ben építész-belsőépítész-bútortervezőként szerezte, a hatvanas évek végétől a designelmélet felé fordult érdeklődése. Kiépítette az ipari forma egyetemes és hazai története, illetve az egyetemes tervezéselmélet történet tantárgyakat, és több mint 50 éven át tanította azokat. A vele való beszélgetés során két út tűnt járhatónak: mélyére ásni egy-egy szakmai kérdésnek, vagy általánosságban gondolkozni tárgykultúráról, tervezésről, hétköznapokról és designról, ezen keresztül pedig jobban megismerni a szerzőt, aki – a történészek rivaldafényt nélkülöző szerepében – inkább a sorok között maradt…
Ernyey Gyula olyan nagy ívű könyveket írt meg, mint Az ipari forma története Magyarországon vagy a Made in Hungary: Best of 150 Years in Industrial Design, később a Design: tervezéselmélet és termékformálás 1750-2000, majd 1750-2010, továbbá a Muchától Rubikig: Magyarország és Közép-Kelet-Európa 20. századi designtörténete. A nyolcvanas évek két meghatározó folyóiratában rovatot indított, az Élet és Tudomány, illetve az Ipari Forma hasábjain. Mindezek mellett a hazai szakmai közéletben is aktív szerepet vállalt, a kilencvenes évektől a Magyar Iparművészet című szakmai folyóiratok alapító szerkesztőbizottsági tagja, 2000-2004 között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetégének elnöke, 2004-től 2008-ig külügyi elnökhelyettese. 2011-től a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professor emeritusa, az MTA doktora fokozatot 2015-ben szerezte meg, elsőként design témával Magyarországon.
Nem titok, hogy beszélgetésünk apropója egy szép, kerek évforduló, a nyolcvanadik születésnapja. Adja magát a kérdés, hogy egy ilyen gazdag publikációs listával a háta mögött van olyan téma, ami még mindig izgatja? Készülnek újabb kötetetek?
Természetesen, szám szerint három. Elsőként említeném az Iparművészeti Múzeum számára a designgyűjteményről írt tanulmánykötetet. Ha minden igaz, év vége felé fog megjelenni. A másik egy szövegválogatás az elmúlt három évtizedben született kisebb-nagyobb írásaimból. Súllyal hazai témák, hiszen mindig is a hazai dolgok érdekeltek elsősorban. Persze a magyar design önmagában nem értelmezhető igazán, csak viszonyítva valamihez. Ezért a magyar anyag mellett van egy másik rész, amely a nemzetközi együttműködéseink, a hatások és kölcsönhatások vizsgálata.
Milyen kölcsönhatásokról van szó?
Mindenekelőtt a német és az angol területekre fókuszálok. A német történetileg érthető, mivel Szent István korától erednek ezek a kapcsolatok, még ha nem is designnak neveztük akkor őket. Az angol hatások pedig az ipari forradalomtól erősödtek meg szinte minden területen, beleértve az intézményeket, oktatást, múzeumokat, kutatást. Természetesen olyan kisebb országok is megjelennek, amelyek hatással voltak a magyar kultúrára, például a lengyel vagy a cseh. De van egy további, kevésbé – idézőjelben – pozitív fejezet is. Abban olyan kérdéseket boncolgatok, amik valahogyan csak nem akarnak kikristályosodni. Mit értünk művészet, ipari művészet vagy éppen design alatt, hogyan kellene bizonyos folyamatokat kezelni a példaképekhez képest – ilyenek az angolok, németek, olaszok vagy a skandináv államok.
És mi a helyzet a harmadik anyaggal?
Mintaadók és mintakövetők munkacímmel fut, de ezt félretettem egy időre. Azokat az országokat vizsgálom, amelyek mintát adtak a világnak, vagy éppen mintát vettek át. Az Egyesült Államokat, amely rengeteg vonatkozásban példamutató, Olaszországot és az őket követő spanyolokat. Távol-Keleten Japán iparosodott leghamarabb, és lett világszínvonalú, őket nagy elánnal és sikerrel követi a sokkal kisebb Dél-Korea. De Európából a skandináv országokat is kiemeltem, többek között Finnországot,(akik) létszámukhoz képest a legtöbbre vitték, őket követik az észtek. Történetük számunkra is érdekes lehet, hogy mit csinálhat egy nyersanyagban szegény, kicsi ország, amelynek még a történelme és kultúrája is hasonló a miénkhez.
A közösségi médiában olvastam egy bejegyzést, ami summázva úgy hangzik, hogy a 19. század meghatározó művészete a festészet volt, a 20. századé az építészet, lényegében ezek helyére lépett a 21. századra a design. Van ennek egy általánosító jellege, de mintha megragadna valami lényegest.
Sok tényezőtől függ, miképpen alakul a jövő, de nem kétlem, hogy a 21. században még nagyobb szerepet kap majd a design. Ugyanakkor már a 20. században igencsak fellendült a design iránti érdeklődés, főleg a második félszázadtól. Már csak azért is, mert egy-egy terméke vagy eredménye a világ minden pontjára eljutott, szemben az építészettel, aminek legjobb esetben a fotóját vagy videóját lehet csak megtekinteni. De bárhogyan is nézzük, oda jutunk vissza, hogy a design fogalma rettentő sokat változott. Ami pedig a képzőművészetet illeti, mindenképp hátrább került, mivel az embereket a valós életkörülményeik érdeklik leginkább, milyen rádiót vagy telefont használnak, hogy ezzel a banális példával éljek. Természetesen nem akarom azt mondani, hogy mi jó vagy rossz, egyszerűen úgy tűnik, hogy a mindennapiság jobban áthatja életünket.
A design fogalma valóban sokat változott, ez valahol evidencia, de pontosabban mit jelent ez egy történetírói szempontból nézve?
Korábban mintarajzolás volt, utána lett terméktervezés, elsősorban vizuális terméktervezés. Csak később kezdett átalakulni folyamat vagy működéstervezéssé, végül szinte tárgytalanná vált. Manapság a minimális követelmény, a működőképesség is sokszor alárendelődik annak, hogy mit üzen a tárgy, hogy milyen a styling. Különbözőképpen használjuk, egyes országokban pontosabban, máshol kevésbé pontosan. Egy biztos: Magyarországon a design bűvös szó. Évekkel ezelőtt rémülten kaptam fel a fejem, amikor a Fény utcai piacon két idősebb kávézó kofa beszélgetéséből hallottam, hogy milyen jó a kávés pohár designja. Ennyire átkerült a közbeszédbe, már a megragadó jelleget, a karaktert is jelöli. Arról nem beszélve, hogy a design tudományának olyan ágazatai vannak, amelyek messze meghaladják a termék- vagy folyamattervezést.
Victor Papanek népszerű, sokat emlegetett megfogalmazása szerint a design nem más, mint az értelemteli rendre való törekvés.
Ha nem is így, de Victor Papanek leírta azt is, hogy maga a Jóisten a legnagyobb designer. Erről azért érdemes beszélni, mert egyfelől rendben van, másfelől viszont nem tágíthatunk egy fogalmat addig, hogy mindent lefedjen. Az amerikai designban nem véletlenül különböztetnek meg területeket: ott van például a product design, amit mi általánosságban termék tervezésként használunk, pedig szűkebb annál. Nem jelenti az úgynevezett „lágy” anyagokból való – például ruházat – tervezést. Az angoloktól okkal vették át a dél-koreaiak a pontosító industrial product design kifejezést, ami alatt viszont súllyal ipari termékforma tervezést értenek. Az már további kérdés, hogy az ipar alatt mit értünk – ez éppen napjainkban vált vizsgálat tárgyává..
Mármint a túltermeléssel összefüggésben?
Victor Papanek nevét mostanában sokat emlegetik, akár a MOME-n is, ezzel csak az a probléma, hogy negyven vagy ötven évet késünk. Hetvenben írta meg híres könyvét Design for the Real World címmel, aminek az alapgondolata annyi volt, hogy gond van a világban, igencsak sokasodnak a javak. Olyan anyagi javakra gondolt, amikből rengeteg változatot csinálnak, miközben a tényleges szükséglettel nem foglalkoznak a tervezők – pedig ez volna az igazi felelősségteljes tervezés. Azóta ennek a gondolata beért a világban, az más kérdés, hogy idehaza sosem jelent meg magyarul a könyve.
A kapitalizmus szívóhatása alól mintha nem lenne kibúvó…
Azért akadnak alternatív megközelítések. Nem olyan régen halt meg Enzo Mari, a neo-avantgárd formatervezési hullám egyik nagy alakja. Évekig nem tervezett, azt mondta, hogy ebben a kapitalista világban csak tiltakozni lehet. Aztán rájött, hogy neki is meg kell élni valamiből, visszatért az ipari tervezéshez, gyönyörű műanyagtárgyakat és fa bútorokat alkotott. Tervei nyomán kézműves formákat nagyipari módszerekkel gyártottak. De a mostani helyzet, a pandémia is elgondolkodtatott többeket, sok dolog átértékelődött. Felvetődött számos olyan probléma, ami eddig szőnyeg alá volt söpörve.
Ennek a felfokozott tárgykultúrának van egy olyan olvasata is, hogy tanult tervezők örömmel beállnak márkák mögé, amik korántsem biztos, hogy minden értelemben nemes célokat szolgálnak.
Ilyen élesen nem fogalmaznék, de van benne igazság. Az autótervezők nem autót terveznek, hanem egy életen át a karosszéria formáját finomítják. Korábban is volt karosszéria, később is lesz, legfeljebb máshová kerülnek bizonyos vonalak. Ezzel persze nem szeretném lebecsülni e tevékenységet, ugyanolyan miníciózus munka, mint egy ötvösművészé.
A túlfinomítás problémája egy olyan tipikus jelenség, ami rég túllépett a valódi szükségleteken. Vagy ez a kérdéskör is árnyaltabb azért?
A Magyar Iparművészeti Főiskolán találkoztam egy érdekes dologgal, még Pogány Frigyes professzor főigazgatósága alatt, aki szorgalmazta a külföldi kapcsolatokat. Kapuk nyíltak meg, így jött Ausztráliából egy magyar származású fiatalember. Tanársegédként nekem kellett körbevinnem az egyetemen. Akkor hallottam tőle, amit később olvastam is a szakirodalomban, hogy egy terméket nem az örökkévalóságnak kell tervezni. Mit fog a következő évben csinálni a gyáros, a mérnök és a munkás? Egy terméket legjobb esetben három évre szabad tervezni, mert a nagyobb gyárakban a gyártósablonok ennyi idő alatt tönkremennek, úgyis le kell cserélni. A profittal szemben szinte halálos vétek, ha ugyanazt a formát gyártják újra. Az amerikai styling design történetében is láthatjuk ezt a három évenkénti formaváltást.
Kétségtelen, van már egy megkerülhetetlen, bizonyos értelemben önműködő gazdaság, amivel számolni kell. De visszalépve egyet: a designtörténet-írás mennyire elválasztható ezektől a társadalmi, akár politikai dolgoktól?
Természetesen lehet írni pozitivista módon a designtörténetről, épp úgy, mint bármi egyébről. Egészen másfajta megközelítés ehhez képest, amikor komplexitásában próbáljuk vizsgálni – a design önmagában nincs. Ilyen módon önálló designtörténet-írás lehetséges, de nincs értelme. Ha egy valós céllal működő dologról beszélünk, akkor bizonyos területektől nem lehet elvonatkoztatni, a kultúrától vagy a tágabban értelmezett világtól, amiben élünk.
Talán ezért is lehet, hogy ilyen kritikai irányba kanyarodtunk el… ami persze a legkevésbé sincs ellenemre.
Félreértés ne essék, évtizedekkel ezelőtt én sem így láttam a világot. Az anyagi javak termelése, ami az emberiség történetének kulcskérdése, egyre bonyolultabbá és összetettebbé lett. Talán mostanra jutottunk el oda, hogy már látszik: nem érdemes fokozni a bőség zavarát.
// /
