„Még a kockát sem fedeztük fel igazán” – Beszélgetés Erdély Dániellel


Erdély Dániel munkásságát nehéz behatárolni; egyszerre van jelen a művészet, a design és a tudomány különböző területein. Feltaláló, kutató, alkotó, aki talán a „tudományos művészet” kifejezést érzi a leginkább közel magához. A Spidron geometriai alakzatot 1979-ben Rubik Ernő kurzusára modellezte házifeladatként papírból, azóta pedig bejárta vele a világot. A háromszögekből álló forma 2006-ban a Science News címlapjára került, és különböző alkalmazási területei is megjelentek: készült belőle relief, konstrukciós játék, a földrengés káros hatásait csillapító tégla, antenna. Ezúttal a LEGO és a MOME közös alkotói pályázatával kapcsolatban beszélgettünk, amelyen mozaikszerű képábrázolás a feladat. Erdély Dániel nem véletlenül került be a zsűribe; édesapjával, Erdély Miklóssal több, mint egy évtizeden át dolgozott fotómozaikokon, és a LEGO-hoz is közvetlen kapcsolat fűzi. Design és tudomány összefüggéseiről, a mozaik mozaikszerűségéről és a játékos tanulás lehetőségeiről kérdeztük.         


Erdély Dániel kezében egy kristály rombikuboktaéderrel, a háttérben a SpHidron (fotó: Kovács Claudia) 


Jól tudom, hogy egyszer együtt ebédeltél a LEGO-t szabadalmaztató Godtfred Kirk Christiansennel?  

83-ban ösztöndíjasként jártam Dániában tanulmányúton, és vendége voltam a LEGO-gyárnak. Életem egyik legfontosabb élménye volt az a két hét, amit kint töltöttem, és valóban azon kevés fiatal művészek egyike voltam, akik akkoriban személyesen találkozhattak a LEGO feltalálójával. Előttem van, ahogy Christiansen úr fia feltűnik egy pici autóval az étterem előtt és beinteget… úgy nézett ki, mint egy kis LEGO-figura. Ekkor hallottam először a LEGO szlogenjét: „csak a legjobb elég jó” – ez gyakran eszembe jut.  

Hogyan kerültél kapcsolatba a vállalattal?

Magyarország egy barterszerződés keretében szeretett volna gyártani fadobozokat a LEGO-nak játékokért cserébe. Tervezőként dolgoztam ezeken a dobozokon, és nagy sikerük lett. Az egyiket Ortutay Tamás keramikusművésszel, a másikat Megyik János képzőművésszel, a harmadikat egyedül készítettem. Nívódíjjal ismerték el a terveket, de gyártásba végül nem kerültek. Viszont ez vezetett el engem a LEGO-hoz, illetve az is közrejátszott, hogy az Iparművészeti Főiskolára készített diplomamunkámban játékplakátokkal foglalkoztam. A dániai tanulmányút egyébként nem csak a LEGO miatt maradt emlékezetes. Találkozhattam többek között a Dán Design Szövetség elnökével és az aarhusi fotógaléria vezetőjével is. Ritka, személyiségformáló találkozások voltak ezek a 80-as évek zárt világában.

A Godtfred Kirk Christiansen által benyújtott LEGO-szabadalom ábrái


A korszakhoz kötődnek azok a fotómozaikok is, amiket édesapáddal, Erdély Miklóssal készítettetek, például a Fabulon kozmetikumok vagy a Pepsi számára. Ezekben a munkákban rengeteg apró elem áll össze egy nagyobb képpé. Ilyen szempontból nehéz nem párhuzamot vonni a LEGO-építmények és a fotómozaikok között: mindkettő a rész-egész viszonyával foglalkozik.

Pontosan, bár a Pepsi tervben nem vettem még részt! Sok olyan eljárás van, amin keresztül kis darabokból jön létre egy nagyobb egész. Anyám* kifejlesztette a gyapjútűzést, amelyben több ezer öltésből rajzolódik ki a hímzett motívum. De gondolhatunk akár a hatalmas állami felvonulásokra, parádékra, amiknek élő emberek a „darabjai”. Geometriai csodákat hoznak létre, ráadásul mozog is az összkép. Apámmal tizenegy évig raktam mozaikokat, és az egyik emblematikus munkánk valóban az említett Fabulon-mozaik volt a Kálvin téren. Bojár Iván András mentette meg az utókornak, egy részlete pedig néhány éve kiállításra került a Kieselbach Galériában.

Az emlékezetes szempár…

Igen. Talán azt a részletét volt a legnehezebb megcsinálni.

A Fabulon-mozaik részlete


Mitől lesz jó egy fotómozaik? Kevés köztéri reklám van, ami ikonikus részévé tudott válni a városnak – a Fabulon-mozaik ilyen.

A fotómozaik elsősorban egy technológiai eljárás, amit apám a 60-as, 70-es évek fordulóján mutatott be a Budapesti Nemzetközi Vásáron, munkahelye, a BÉPA** standján. Ha jól emlékszem, ott is szemeket ábrázolt vele, de bármilyen képet át lehet tenni erre a médiumra. A közösen készített munkáink egy része is lényegében más médiumokban megjelent reklámok mozaikadaptációi voltak. Majdnem minden színt ki lehet keverni mázakból, viszont az égetés során van némi lutri abban, hogy pontosan az a szín jön-e ki, amit szeretnénk. Ehhez kell az óriási szakértelem. A hagyományos mozaikok esetében szabálytalan, tört darabokból jön létre egy nagyobb egység, a fotómozaikok azonban szabályos négyzetrácsot, ipari eljárást feltételeznek. Egy szempárt ma már egy gombnyomással ki lehet rakni számítógéppel, de akkor még nem volt számítógépünk, és hónapokig tartott egy-egy kép elkészítése.

A LEGO-képek és a fotómozaikok kapcsán is beszélhetünk egyfajta anyagszerűségről. A kérdés, hogy mi az, ami a leginkább kidomborítja az adott médium sajátosságait.

A mozaik rácsos négyszögszerűségét például kevesen használták ki, pedig rá lehetett volna játszani. Aki ért hozzá, meg tudja állapítani, hogy mit raktak ki szépen – hogy konkrétan mit rakunk ki, az már egy másik kérdés.

Ha jól értem, a médiumok közötti átfordításon múlik minden. Nem ugyanazok a jegyek határoznak meg egy képet nyomtatásban, fali mozaikként vagy LEGO-kockákból kirakva.

Azt mondanám, hogy mechanikusan leképezni valamit – nem tudomást véve magáról a médiumról – nekem kicsit kevés. Ez bármilyen műfajra érvényes: festészetre, szobrászatra, fotóra. Fontos, hogy az alkotói felvetés az adott műfaj szempontjából izgalmas, akár belső problémákat is felszínre hozó legyen.

Szokatlan a LEGO-ról mint médiumról gondolkodni; mindenkinek gyerekjátékként él a fejében.

Az egyik dán design intézmény kiadványában találtam meg először a LEGO műszaki leírását, és akkor jöttem rá, hogy ennek mi az alapja. Nem csak összepattannak az egyes elemek; található a belsejükben egy sor gyűrű, aminek a közepébe is bele lehet tenni a bütyköket, de akár négy oldalról körül is vehetjük azokat. Elforgatni is lehet az elemeket, ahogy az a frissen díjazott Van Gogh-adaptáción látható. Arról egyébként csak mostanában szereztem tudomást, hogy a LEGO kétdimenziós játékokat is gyárt. Az ezekből kirakott Marilyn Monroe és Beatles portrék nagyon szépek. Az utóbbinál különösen bravúros, hogy ilyen pici arcokat, ilyen részletességgel meg tudnak jeleníteni.     

LEGO-portrék és Van Gogh Csillagos éj című festményének 1552 darabos LEGO parafrázisa


Ez alapján talán költői a kérdés, hogy tényleg a LEGO-e a kedvenc játékod.

Azt hiszem, Magyarországon én voltam az egyik első gyerek, akinek volt LEGO-készlete. Vendégül láttunk egy amerikai házaspárt, akiktől ajándékba kaptuk. Hasonló összerakós játékokat itthon is gyártottak, de messze nem voltak ilyen kifinomultak. Ami miatt ma is érdekes számomra a LEGO-kocka, az a tér geometriai kitölthetőségével áll összefüggésben. Az utóbbi években nagyon foglalkoztat a kérdés, hogy miként lehet a minket körülvevő háromdimenziós teret egyforma darabokra bontani. Ez egy abszolút egzakt, zárt tudományág, és egy véges dolog: a teret 230-féleképpen lehet úgy felosztani, hogy azonos elemekből, úgynevezett „alaptartományokból” épüljön fel, és se hézag, se átfedés ne legyen az egyes darabok között. A LEGO nyilvánvalóan nem ebből a kérdésből indult ki, és nem is lehetne LEGO-kockákkal megoldani a feladványt, mert elég sok összekapcsolt elem esetén a legkisebb eltérés, technológiai pontatlanság is megbosszulná magát. A LEGO alapvetően csak egy irányba, felfelé építkezik, és kevéssé veszi számításba a két másik lehetséges építési irányt.   

A LEGO persze nem is tudományos geometriai megfontolásokra alapozza a rendszerét.

Természetesen, ez egy konstrukciós játék. Nem megy el az alapokig, talán éppen ezért is kommercializálódott. Fenntartásokkal kezelem, hogy ma már több népszerű hollywoodi film figurái megtalálhatóak a készletekben; szerintem ez leszűkíti a gyermeki kreativitást. Rubik-tanítványként én olyan rendszerben gondolkodom, ami a tér minden irányába építkezik, és nagyon nagy pontosság kell hozzá. Ha nem is szaladunk nagyon messzire, akkor is azt látjuk, hogy még egy olyan egyszerűnek hitt elemet, mint a kockát sem fedeztük fel igazán.

Sokan úgy gondolják, hogy a kocka egy geometriai közhely, pedig elképesztő potenciál van benne, ami feltárásra, megismerésre vár.

Kockaeltolásokkal, fölbontásokkal, elcsavarásokkal a design területén is rengeteg mindent meg lehet csinálni. Van egy kérdésem, amivel rendszerint kivívom az okos emberek figyelmét: hány forgástengelye van a kockának és hány fogású ez a forgástengely, vagyis 360 fokon belül a forgástengely körül elforgatva hányszor kerül a kocka önmagával fedésbe? Erre se a matematikusok, se a mérnökök nem tudják általában elsőre a választ. És akkor még hol vagyunk a fulleréntől, a tetraédertől, a platóni és az arkhimédészi testektől? Ez egy nagyon gazdag terület! A LEGO-rendszer több mint 60 éve sikeres termék, de a tudomány ennyi idő alatt azért szintén nagyon sokat fejlődött.

Az elmúlt évtizedekben számos konferencián adtál elő, tanítottál, workshopokat tartottál. Mit gondolsz a játék szerepéről az oktatásban vagy akár a kreativitásfejlesztésben?

Gyakori félreértés, hogy a lényeg a játszva tanulás. 2007-ben Fenyvesi Kristóffal indítottuk el Pécsett az Élményműhelyt, amiben számomra továbbra is az a legfontosabb kérdés, hogy egy értő tanár miként képes rávezetni a gyerekeket nemcsak arra, hogy milyen összefüggések lelhetők fel a játék egyes elemei között, hanem arra is, hogy hogyan lehet valódi, új felfedezéseket tenni. A legjobban azt szeretem, ha valaki felnevet: heuréka! Majdnem mindig olyan workshopot csinálok, amelyben van valami, amit még én sem tudok. Óriási jelentősége van a jól vezetett játékosságnak, de a rosszul vezetett játékosság inkább szorongást okoz, mert a megismerés helyett a versengés dominál.

A Sbrick 3D-modellje és Sbrick téglafal


Legismertebb felfedezésed, a Spidron, is hasonló oktatási körülmények között született. Sokszor meséltél már a Rubik Ernőnek leadott „háziról”, de érdemes lehet itt is felidézni zárásképpen.

Talán Rubikot tiszteltem a legjobban az egyetemi tanáraim közül, a történetnek pedig két sarkalatos pontja van. Az egyik, hogy a feladatkiírása nagy szabadságot biztosított: csináljunk papírból egy harmonikát – ennyit mondott. A másik pedig, hogy volt benne kellő alázat, hogy amikor megmutattam neki a Spidron papírmodelljét, azt mondja: „ilyet még nem láttam.” Ez a négy szó teremtette meg a jövőmet. Sokáig nem foglalkoztam vele, aztán egyre többet. Ebből lett a Spidron-rendszer, aminek köszönhetően rengeteg emberrel dolgozhattam együtt, és ma is kapok naponta 3-4 levelet a témában. A Spidronra alapozva hoztam létre a Sbrick-et, ami alkalmazható földrengések káros hatásait csillapító téglaként, de játéknak is kiváló. Nem tudom elmondani, hogy egy jó tanár mennyire sokat tud jelenteni… a fiatalokban pedig bízni kell.

// /

* Szenes Zsuzsa Munkácsy Mihály-díjas textiltervező, grafikus

** Budapesti Építőanyagipari Vállalat

Az interjú apropójául szolgáló MOME X LEGO pályázatról bővebben ITT olvashattok.

Szerző: Schneider Ákos