2021. 03. 26. | Grafika

Illegális tipográfia – Sipos Tamás „Offyard” projektje

A graﬃti sokak által ismertnek vélt, de kevéssé megértett fogalom. Nap mint nap látja és tapasztalja az ember a graffitizést maga körül, bizonyos megnyilvánulási formái mégis látómezőn kívül esnek, és általános negatív megítélése töretlen. Sipos Tamás Offyard diplomaprojektje egy szűkebb hazai csoportot állít fókuszába, miközben globálisan elterjedt jelenséget vizsgál.

Az Oﬀyard egy kísérleti betűtípust és egy kiadványt takar, ami a graﬃti tevékenységből és a köré kiépült szubkultúrából merít inspirációt. A falfirkák szellemisége visszaköszön mind a betűtípus karaktereiben, mind pedig a kiadvány oldalain – figyelemfelkeltő formák az olvashatóság határán. A graﬃtis szubkultúra felszín alatti oldaláról, új közlési lehetőségekről, szöveg és forma viszonyáról kérdeztük a tervezőt.

Mindenkinek van véleménye a graffitiről, de kevesen szánják rá magukat, hogy alaposabban is megismerjék a szubkultúrát. Te mit tudtál meg róla a kutatásod során?

Az anyaggyűjtés szempontjából a graﬃti egyszerre szerencsés és szerencsétlen választás. A fotóalapú kiadványokon kívül itthon nem sok szöveges tartalom jelent meg a témában, így még mindig vannak feltáratlan oldalai. A diplomamunkámban a grafika felől próbáltam meg megragadni a témát, és a tipográfiával, tervezőgrafikával állítottam párba vagy éppen kontrasztba. Eközben megkerülhetetlennek tűnt a hazai graﬃtis szcéna vizsgálata; érdekes volt látni, hogy miként épülnek fel a különböző mikroközösségek, milyen tényezők alakítják őket. Szerintem a magyar társadalom is elbírna egy-két minőségibb, átfogóbb, közhelyektől mentes könyvet vagy dokumentumfilmet a témában… Ha a graﬃtit – vagy annak szellemiségét – át tudjuk ültetni olyan területekre is, ahol a többségi társadalom képes jobban befogadni, akkor létrejöhet egy objektívebb párbeszéd a „firkászokkal” és a falfirkákkal kapcsolatban.

Kiket próbáltál megszólaltatni?

A projektet megelőzte a Rétegződések című kiadványom, aminek a gerincét szintén graﬃtik, pontosabban debreceni rajzok alkották. Ebben helyet kapott két interjú a szubkultúrához köthető személyekkel. Rá kellett jönnöm, hogy ha valaki nincs tűzközelben, akkor már a kontaktszerzés is nagyon nehéz feladat, mivel egy elég zárt közösségről beszélünk.

Gondolom, van valamilyen személyes érintettséged is a témában.

Körülbelül 14 évesen kezdtem el graﬃti-kezdeményeket rajzolni papírra, majd fújni ide-oda, de viszonylag hamar rájöttem, hogy a dolgok, amik a festéssel és ezzel az életformával járnak, nem tudnak hosszú távon lekötni. Nem akartam graﬃtisként valami híg dolgot csinálni, az egyébként is egyre jobban halványuló közösséghez pedig nem éreztem, hogy félgőzzel hozzá tudnék tenni. A fújás kikapcsolódásként megmaradt, de sokkal jobban elkezdett érdekelni a szubkultúra emberi oldala és ideológiája. Az, hogy ennek a sokak által lesajnált, meg nem tűrt „hobbinak” mekkora közösségformáló ereje, és mekkora ráhatása van számos területre, így a művészetre is. A graﬃti be tud épülni a képzőművészetbe, illusztrációkba, a tervezőgrafika területén viszont még nem annyira jellemző. Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan lehet a graffitit digitális, steril környezetbe átemelni úgy, hogy az ne csak a formai megoldásokra korlátozódjon, hanem a lehető leginkább megmaradjon az eredeti identitása, vadsága, szabad szelleme. Másképpen:

„hogyan lehet a graﬃtiktől hemzsegő, kaotikus utcaképek hatását visszaadni egy digitális felületen, egy könyvben, egy arculatban?”

Sok fotót láthatunk a kiadványban, ezek talált anyagok vagy saját képek?

A kiadványban szereplő képeket dokumentációs jelleggel készítettem, és egy nagyobb gyűjtemény részei, ami Debrecenben, Egerben és a két város közti vonalakon látható graffitikből áll. Debrecenben láttam először falfirkákat az utcákon, az utóbbi pár évben pedig elkezdtem saját magam számára is megörökíteni ezeket, miután egy általam kedvelt, igényes rajzokkal megfújt falat lebontottak. A kiadványban a képekből válogatva illusztrálom, hogy honnan hová jutottam a tervezési folyamat végére.

Honnan jött a projekt címe?

A graﬃti esetében a „yard” szót gyakran használják a vonat-telephelyekre, vasúti depókra, ahol a vagonokat meg lehet fújni, az „oﬀ” pedig itt a kivonást jelenti. A projektben arra keresem a lehetőségeket, hogyan lehet a graﬃtik formavilágát, szellemiségét kiemelni az eredeti környezetükből, mintázni belőlük, és új területen felhasználni őket.

Korábban is terveztél már betűt? Milyen a kapcsolatod a tipográfiával?

A tipográfiai projektekben érzem a leginkább felszabadultnak magam. Ez egy nagyon izgalmas és változatos területe a designnak, széles a spektrum, és sok lehetőséget ad a grafikus kezébe. Mindig kedveltem a kalligráfiát is, valószínűleg régen kialakulhatott már a betűk iránti szeretetem, ami jelenleg betűtervezésbe és kísérleti tipóba koncentrálódik.

„Az Offyard is egy kísérleti dolog, nagyon szűk a lehetséges felhasználási tere, ezért sok esetben nem is betűtípusként, hanem konceptuális tipográfiai projektként hivatkozok rá.”

A jövőben viszont célom egy széles körben felhasználható betűcsalád tervezése.

Mi a véleményed a graﬃti negatív megítéléséről? Hol a határ „jó” és „rossz” graffiti között? Van-e egyáltalán ilyen?

Én köztes térben mozgok a szubkultúrán belüliek és az abszolút laikusok között, így egy kicsit mindkét táborhoz tudok húzni. Szerintem nem feltétlenül szükséges, hogy elfogadottabb legyen a graﬃti, mert azzal az élét vennénk el a dolognak, viszont fontos kérdés, hogy ki mit ért graﬃti alatt. Az utóbbi években egyre inkább elfogadottá és kedveltté váltak a nagy, látványos, „legál-falakra” készített rajzok, de például a tagek, firkák esetében semmi változás nem mutatkozik, pedig szerves részei a graﬃtis kultúrának. A legális, „jó” graﬃtik, street artok egyre keresettebbek lesznek, ami valószínűleg sok kezdőt ebbe az irányba fog terelni. Szükség van azonban arra, hogy szélesebb rétegek számára is megmutassuk, a graﬃtit is sokféleképpen lehet csinálni; nem csak jó és rossz oldala van. Ahogy minden szubkultúrának, ennek a közösségnek is megvannak az íratlan szabályai – vannak bizonyos határok.

„A saját értékrendem szerint a műemlékek, vallási épületek és helyszínek, magántulajdonban lévő tárgyak – például autók – megfestése tabut képez.”

A kritikai hangvételű graﬃtik esetében viszont, ha nem is elfogadott, de mindenképpen elgondolkodtató, ha az előbb említett felületek valamelyikén jelenik meg egy rajz. Megítéléstől függetlenül azt gondolom, hogy a graﬃti illegális része mindig utat fog találni magának. Bizonyos szinten ezt a szubkultúrát is bedarálta a nagymértékű online jelenlét, de azokon a helyeken, amik a rendszer és a társadalom fókuszából kicsit is kiesnek, újra és újra meg fog jelenni.

Mi a konklúziód? Hogyan fér meg egymás mellett a graﬃti és a tipográfia?

A graﬃti esetében is a betűalapú rajzok dominálnak, így eleve jó ötletnek tűnt a tipográfiával való keverés. A tagek például hasonlóságot mutatnak a kalligráfia lendületes, organikus vonalvezetésével. Sok esetben pedig már a képírás felé tendálnak a graffitik a klasszikus betűk helyett. Az olvashatósággal szemben jobban előtérbe kerül a stílus, a forma, a vonalvezetés alapján történő felismerés.

„Ahhoz hogy a graﬃti betűként tudjon működni, lendületesség, szabadság, punkság kell.”

Ezért döntöttem a kísérleti tipográfia mellett. Ez egy kevésbé kötött műfaj, amiben ki lehet domborítani ezeket a tulajdonságokat. Emellett a kinetikus tipográfiában, a variable fontokban vagy a kreatív kódolásban is megvan a lehetőség, hogy a graﬃtit átültessük a digitális környezetbe, mivel magasfokú személyre szabhatóságot, interaktivitást biztosítanak a grafikusnak és a felhasználónak egyaránt. Ott van bennük a lehetőség, hogy mindkét fél részese lehessen a tervezésnek, ezt pedig egyfajta közösségi élményként fogom fel, ami a firkász kultúrának is az egyik alapvetése.