„Egy közép-kelet-európai női alkotónak kettős hátrányt kell leküzdenie”
Elindult a Secondary Archive, amelynek már a névadása is ironikusan érzékelteti azt a jelenséget, hogy a közép- és kelet-európai művészetet globális szempontból ugyanúgy másodlagosnak tekintik, mint ahogyan a nőkre is rendszerint „második nemként” utalnak. A projekt célja, hogy teret adjon a kortárs szempontból kulcsfontosságú, mégis alulreprezentált női művészek számára.
Szombat Éva „I Want Orgasms, Not Roses” c. sorozatából (2017-)
„A művészet központja még mindig nyugatabbra van, a férfi művészek még mindig jobban reprezentáltak, tehát kettős hátrányt kell leküzdenie egy közép-kelet-európai női alkotónak.”
A Secondary Archive által összekapcsolt alkotók több szempontból is hátráltatva érezhetik magukat pályájuk során. A Szovjetunióban a művészeknek szinte lehetetlen volt saját elképzeléseik alapján alkotni, csakugyan a határon túl érvényesülniük. A kortárs művészet szempontjából pedig a kelet- és közép-európai országokat a mai napig periférikusnak tekintik, ezért továbbra sem egyszerű nemzetközi elismeréshez jutniuk. Szombat Éva fotóművész szerint a történelmi múlt meghatároz bennünket: „A vasfüggöny nem annyira régen omlott le, még mindig hatással van a világképünkre. Az internettel, fapados repjegyekkel persze rengeteg korlát megszűnt, de a transzgenerációs hatás még sokáig érződni fog rajtunk.”
Másrészt az a kulturális berögződés, miszerint a nők a férfiaknak alárendeltek, még mindig jelen van a társadalomban – ezt különösen a legutóbbi lengyelországi események aktualizálják, de nem kell a határon túlra mennünk olyan kijelentésekért, amik megkérdőjelezik a társadalmi egyenjogúságot. Ahogy a Secondary Archive magyar alkotói is hangsúlyozzák, a művészettörténeti képzéseken is ritkán esik szó női művészetről, pedig az elmúlt évszázadokban, a lépéshátrány ellenére is rengeteg tehetséges alkotót találunk közöttük.
Fátyol Viola „Fehér zászlók” sorozatából (2018)
„Nőként én is elsajátítottam olyan viselkedési mintázatokat, minthogy kerüljük a konfliktust, vagy hogy saját érdekeink elé helyezzük másokét, a családunk megteremtése és egyben tartása pedig mindennél fontosabb feladat. Ezek a mintázatok hatással vannak a szakmai életemre is, és ez nem mindig pozitív. Értelemszerűen a nők máshogy élik az életüket, mint a férfiak – ebből adódhat különbség a témaválasztásunk során.
Máshogy találkozunk a születés, az öregség, a család, a közösségben való lét kérdéseivel, mások a megoldási módszereink, és máshogy is fogjuk ezeket kommunikálni. Szorosan követem női alkotók munkásságát, jelenleg könnyebben tudok azonosulni azokkal a kérdésfelvetésekkel, amelyekkel az ő munkáikon keresztül találkozom.”
A platform felhívja a figyelmet a régióban meghatározó női művészek láthatatlanságára, illetve elősegíti azt, hogy újra és újra felfedezhetőek legyenek. A kurátorok segítségével létrehozott, egyéni profilokon keresztül részletes rálátást nyerhetünk 250 lengyel, cseh, szlovák és magyar alkotó művészetére. Egy ilyen megbízható információforrás összeállítása és terjesztése megőrzi a művészek örökségét, és segíti a probléma széles körben való megismerését — nemcsak helyi, hanem globális szinten is. A kirekesztés kiküszöbölésére jelentős művészeti bemutatókat is terveznek nemzetközi közönség számára.
Bolla Szilvia: „And me I am your dagger, you know I am your wound” (2020)
„Szerintem remek kezdeményezés mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban, mivel számos alkotó valóban alulreprezentált. Ezen már egy ideje változtatni kellett volna Közép- és Kelet-Európában is.”
Fontosnak tartják, hogy a fiatal alkotók számára új távlatokat nyissanak és egy jobb kezdést biztosítsanak, ezért a projekt határait továbbra is nyitottan kezelik, így meghagyva a bővülés lehetőségét. Fátyol Viola szerint egy ilyen, csak nőkre fókuszáló archívum jó kísérlet arra, hogy legalább beszéljünk erről a kánonbeli hiátusról: „A platform létrehozása nem a végcél, hanem annak a folyamatnak az egyik állomása, aminek a során felismerjük, hogy melyek azok az avítt intézményi, kánonképzési szokások, amelyeken változtatni kellene.”
Az 1960-as évektől, a női művészek három generációját öleli fel az archívum: a kommunista rendszerek nyomása alatt különösen nehéz sorsú neoavantgárdtól, a ’80-as és ’90-es években megjelenő, a Szovjetunió bukásakor alkotó második generáción át, a harmadik, legfiatalabb generációig. Közülük sokan foglalkoznak társadalmi problémákat boncolgató témákkal, akár önreflexió szintjén, akár feminista ideológiákból kiindulva.
A projekt a lengyel Katarzyna Kozyra Alapítvány kezdeményezéseként olyan partnerekkel együttműködésben jöhetett létre, mint az Easttopics Magyarországról, a Björnsonova Szlovákiából, és a MeetFactory Csehországból.
// /
A Secondary Archive ITT érhető el!
