2021. 05. 04. | Fotó

„Vidéken emberibb a lépték, és ez a fotózásnak is kedvez”

Sivák Zsófia idén nyerte el az Áraink forintban értendők c. sorozatával a Magyar Sajtófotó díját, ami több szempontból sem előzmények nélküli. Négy évvel ezelőtti diplomamunkája ugyanúgy első helyezést ért el Társadalomábrázolás kategóriában, ami viszont ennél is fontosabb, hogy szintén a vidéki életet dolgozta fel. Ezekből a száraz tényekből kirajzolódni látszik egy tudatos, előrelátó, mindent eltervező alkotó képe, pedig – ahogyan az lenni szokott – a valóság nem ennyire egyszerű… Utolsó percekben leadott pályázatok, fejetlen rohanás Budapesten, meditatív jelenlét falun, képzeletbeli viták a fotós felelősségéről, nagybetűs élet és kisbetűs megrendelések – ezekről mind beszélgettünk Zsófival.

Nem az első sajtófotós díjadat nyerted, ha jól számolok, összesen ez már a harmadik. Miben más ez a mostani?

Az első díjat 2017-ben kaptam, ami kifejezetten váratlanul ért. Akkoriban még naivan álltam a fotózáshoz, kis híján azt sem tudtam, hogy hol kell állítani a záridőt a gépemen. A sajtóhoz semennyi közöm nem volt, a pályázatomat pedig öt perccel a határidő lejárta előtt, impulzus alapon adtam le. Azóta mind technikailag, mind tartalmilag átgondoltabban fotózok, és összességében is tudatosabb vagyok. Az ideit már tíz perccel a nevezés vége előtt küldtem el…

Azért is kérdezem, mert a Sajtófotónak köszönhetően szélesebb körhöz jutottak el a munkáid, a figyelmesebbek pedig láthatnak egyfajta folytonosságot – hasonló témákat dolgozol fel. Heves megyében születtél, nőttél fel, de ez még önmagában talán nem magyarázat, hogy fotósként is érdekel a vidék.

Érdekes dolog ez, valahogy mindig vidéki témákhoz nyúlok vissza. Budapest fotográfusként egyáltalán nem érdekes számomra, annak ellenére, hogy szeretek itt élni, nincs különösebb érzelmi kötődésem a városhoz. Falun érzem magam igazán otthon, ez fotósként is sokkal motiváltabbá tesz. Lehet ennek egy olyan gyakorlatiasabb magyarázata is, hogy a budapesti életem lényegében arról szól, hogy folyamatosan szaladgálok, mint egy idióta. Egyfolytában próbálom magam utolérni, állandóan késésben és elmaradásban vagyok, sosem fogynak el a teendők. Hülyén hangzik, de néha úgy érzem, hogy itt nincs időm figyelni. Vidéken emberibb a lépték, ami teljesen más energiákat indít el, és ez a fotózásnak is kedvez.

Habár szeretnék úgy gondolni a dokumentarista fotózásra, mint objektív műfajra, de az tagadhatatlan, hogy van azért mozgástere az alkotónak. Mondhatjuk, hogy te is feszegetted ezeket a határokat. Volt olyan fotód, ami bár jól sikerült, mégsem fért bele a sorozatba?

Persze, lassan könyvet tudnék kiadni „képek, melyeket nem publikálok, mert átlépnek bizonyos morális határokat” címmel. Véget nem érő önmagammal folytatott vita, hogy mi fér bele és mi nem.

„Ha szigorúan fotográfusként definiálnám magam, aki szerint a kép mindenek felett áll, akkor sokkal több mindent megmutatnék, de őszintén szólva jobban szeretem az embereket a fényképeknél.”

Ennek ellenére is van néhány olyan fotóm, ami súrolja az általam kijelölt határokat, de talán ezeknek a képeknek van egy olyan humoros vagy kedvesen abszurd éle, ami halványítja a történetekben rejlő drámát.

A fotós felelőssége talán abban is áll, hogy képes kiragadni egy szeletet a valóságból, bizonyos logikai kapcsolatokat megmutatni, jelentéseket vagy következtetéseket hangsúlyozni. Érzékenyíthet, tematizálhat, de egyúttal diszkriminálhat is. Te mennyire érzed ezt a felelősséget alkotás közben – vagy csak visz a flow?

Nincs bennem vágy a társadalmi érzékenyítésre, sokkal inkább öncélúan fotózok. Kitalálok egy témát, ami leginkább egy keretet biztosít, azon belül viszont szabadon randalírozok.

„Az egyetem alatt – teljesen jogosan – gyakran meg is kaptam, hogy nem elég koncentráltak a sorozataim, de rá kellett jönnöm, hogy nem megy máshogy, ebben a szabadságban lelem az örömöm.”

Tudom, ez nem feltétlen szerencsés alkotói attitűd, de azt gondolom, hogy így tudnak könnyedek maradni a képeim. Többször próbáltam előre kitalálni a képek témáit, hogy jelentésben gazdagítsanak, árnyaljanak egy bizonyos anyagot, de ezek a konstruált helyzetek rendre izzadság szagúak lettek. Marad tehát az, hogy résztvevő megfigyelőként várom, hátha olyan helyzetekbe botlok, melyek vizuálisan és tartalmilag egyaránt működnek.

Az Áraink forintban értendők sorozatodban a bezárás határán mozgó vidéki kocsmákat kerested fel. A képekről valamiféle „megfagyott idő” hangulat jön át nekem. Üres terek, kilencvenes évek esztétika, elhagyatottság… Neked mit jelentenek ezek a képek?

Sokáig a közösségi élet meghatározó helyszíne volt a kocsma, de ez mára kétségkívül megváltozott. Az utóbbi években számos vidéki hely zárt be végleg vagy alakult át a helyi igényeknek megfelelően, rendszerint teljesen megfosztva eredeti funkciójától. Elsősorban olyan kocsmákat kerestem, melyek még őrzik a régi világ működését, és ahol még legalább nyomokban megjelennek az egykori kocsmai életre jellemző sajátosságok. A benyomásaim ettől függetlenül településenként eltérőek, így a képek is több irányba mutatnak.

Tartogat még izgalmat számodra a vidéki élet, mint tematika, vagy mostanában már más irányokba nyitsz?

Egyik sorozatom sincs hivatalosan lezárva, azt hiszem, minden témámat a végtelenségig lehetne fotózni, szóval igen, biztos vagyok benne, hogy a vidék még sok mindent tartogat. A következőkben szeretném a kocsmás projektet egész Kelet-Magyarországra kiterjeszteni, és a jelenleginél sokrétűbb, reprezentatív képet formálni a régióról.

És mi újság azzal a fotóssal, aki nem alkot, hanem megrendelésekre dolgozik?

Nagyon szomorú, de lassan be kell látnom, hogy felnőttem. Az autonóm tevékenységeimet gyakran háttérbe szorítja az alkalmazott világ. A szabadúszás néha frusztráló, bár az alkotói és az alkalmazott munkáim egyre több ponton összeérnek, amitől nagyon szerencsésnek érzem magam. Tavaly amellett, hogy a Pécsi József Ösztöndíjjal foglalkoztam, fotósként és a látványszekcióban is dolgoztam Császi Ádám készülő, Háromezer számozott darab című nagyjátékfilmjében, ami öt nehéz sorsú roma fiatal életét mutatja be a fikció és a valóság határán táncolva. Ezen kívül tanítok, dolgozom egy etnikumokkal foglalkozó casting ügynökségnél, zenekarokkal működöm együtt, időközönként pedig mindig van egy-két olyan kiállítás, ösztöndíj vagy pályázat, ami visszaránt a saját témáimhoz. Mindent összevetve tehát jól mennek a dolgok, ettől függetlenül nem bánnám, ha nyernék a lottón.