Inhalációs bódításhoz és fagyasztásos érzéstelenítésre – Anthony Paul Marchetti „Paul” fotósorozata
Hideg van, páraködös a horizont vonala, átfesti a felkelő Nap, aztán látszik a szemsarokból sietősen megfigyelt sablon-kockaházak pereme, totálban az erdő rejteke, felülnézetben az ösvény végtelen hossza, a Duna hajló íve. Bár az útvonal végpontja ismeretlen a szovjetcsapatok elől menekülő nőnek, fáradtságát legyőzte magával hordozott reménye, életvágya. Évtizedekkel később is ismeretlen az útvonal a fotós unoka számára. Családtörténetének fonala mégis visszavezeti nagyanyja egykori kiindulópontjához. Hatvan év elteltével egy „keresett” személy, a soha meg nem ismert fogorvos nagyapa az indoknak vélt cél. Már az út elején reménytelen vállalkozás, viszont művészi koncepcióba menekített koherens megoldás. Anthony Paul Marchetti többször is be kellett járja a visszafele vezető utat Amerikából Szeged környékére, úti-fényképei stációi egy Bricollage¹-sorozatnak: megfigyelt, gyűjtött, talált helyek és tárgyak együttese. Életkorukban nagyapjához hasonló személyek portréi, úton elhagyott vagy terekben hátrahagyott tárgyak felvételei. Identitásformáló, identitásépítő egységek.
Egy rövid, de annál erősebb szerelem utódaként, a menekülés hevében tett, de be nem váltott találkozási ígéret visszafejtésén dolgozva, Marchetti számára maga az út kerül a középpontba, miközben a gyűjtés pragmatizmusa a tér és az idő áthidalásának távolságát érzékelteti. A fotók fordítják át a távolságot a mába, vagyis a témát az egyediből, az egyéniből az általánosba, a többekre érvényesbe. A történelem és a történet a hipotetikus helyszínek és létező, de véletlenül talált személyek mentén épül fel, fordul vissza önmagába és lesz példázata annak, amit ma is igen sokan átélnek.
A fiókból kihúzott, üres ampulla talált tárgy, miközben jelképe is az érzékszerveinkkel „inhalálható” tájrészletek bódító, menedéket sugalló hatásának. Ködpárás, fagyos, alig kitaposott ösvényeken haladva, kitérők álkapuin, egymásba épülő házak falainál a megtett út lépései és kattintásai fájdalomcsillapítókként hatnak, az újságpapírból kicsomagolt mézeskalácsszívek a keresés látószögeit édesítik meg, miközben a szépen összefogott sál, kabát és kalap konkrét térből kiemelve hívják elő bennünk az emlékezés felülnézeteit.
Ezt a fényképsorozatot megfigyelve megértjük, hogy az út ugyan bennünk van, de előtte meg kell tennünk az emlékezés kitérőit ahhoz, hogy erre rájöjjünk. A fényképek a reménytelenség múltjában és jelenében a reménység foltjai. A sorozat része egy stílusában a többitől eltérő fekete-fehér kompozit fotográfia is, ahol egymásra exponált férfialakot, vidám lányokat és kerítést, házat ismerhetünk fel.
Az idő az, amit nem lehet kifejezni, de a lét maga is megköveteli a metaforikus leírást. Ennek tudatában az alkotó kamerájával a kiemelés, kimerevítés eszközét választva, pragmatikusan lépked. „A nem-linearitás paradoxonjai közé tartozik, hogy nem éles fenoméneket élesen és tisztán képes ábrázolni.”² A színes fotók mindegyike éles fókuszú: közelítés emberi arcokra, egyéni egészalakos vagy félalakos portrékra, izolált ruhadarabokra, asztalokon, fiókokban talált tárgyakra, amelyek már csendéletekként értelmezhetőek. A műanyagzacskóban hazavitt, újságpapíron felejtett, fapálcikára felszúrt rózsaszínű mézeskalácsszívek gyöngyös párosa sötét háttér előtt keletközép-európai csendéletként jelenik meg, miközben a kompozícióból kiolvasható giccs, vicc („olasz módra” a rejtvényoldalon) a város és vidék tárgykultúrájának még mindig érvényes, gyakorta látható egybeolvadását láttatja. Felmerül a gyűjtés, mint kutatási- és munkamódszer párhuzama, aminek tradíciójából kiemelhetünk egy motívumában is hasonló objektet. Negyven ezret meghaladó tételszámban Goethe 1775-1832 saját gyűjteményt hozott létre, amely kéziratokat, műalkotásokat, ásványokat, másolatokat, könyveket és más érdekességeket tartalmazott. A költő és tudós halála után, titkára pontosan leltárba vette és kiadta a gyűjteményt.³ A 110. tétel az értelmezések szerint kilógott a természettudományi tárgy-együttesből, hiszen „egy sütemény kis darabja, Kasan városából”, amit Goethe feljegyzése alapján, egy anya küldött kozák fiának a francia háborúba. „A levél és a zacskó a süteménnyel végigvándorolták Franciaországot és Németországot és az Eisenach közeli Creutzburgban találták meg végre acímzettet”.⁴ Marchetti „talált” csendélete valahol Budapest és Szeged között lokalizálhatatlanul és mégis oly ismerősen talál meg minket. Mi válunk e fénykép címzettjévé, miközben az egy készülő franciaországi kiállításra éppen a digitalizálás átformálási fázisába lép.⁵
Anthony Paul Marchetti 1979-ben született, Minnesotai Egyetemen végzett, fotóművészként több helyen kiállított, 2016-ban pedig a MOME Fulbright ösztöndíjasaként újra bejárhatta nagymamája vélt és valós útvonalait, miközben rögzítette e vidék paradox látványképeit, festői tájait és jellegzetes arcait.
Paul keresése közben számtalan Pál kerül útjába, akiket lefotózhat: a kiskertben, alkalomra felöltözve vagy szkeptikusan a kamerába nézve, már-már pózolva a polgári lakás gyapjúborítású, meleg foteljében vagy a konyhaszéken ülve, beszélgetésre készen. A művész keresi esetleges nagyapját, miközben tudja, hogy ez a keresés adja meg saját identitásainak egyik értelemforrását,⁶ a fotósorozat pedig e konstrukciós folyamat visszakereshető lenyomatait. A férfiportrék közös eleme az a tartás, amit az ábrázolt személyek szegényes életkörülményeik ellenére is sugároznak. Tökéletes jelenlét és félrenéző vagy demens befele fordulásos változatokban bemutatott típusvariációi a lehetséges elődnek.
Marchetti családjához hasonló életutak nagy számban fellelhetőek a régióban, elegendő, ha csak a Goldberger család történetére gondolunk.⁷ Óbudára kékfestőkként érkezve, majdhárom évszázad alatt, generációról, generációra Európa egyik legjelentősebb és legkorszerűbb textilgyárát építik fel. A nácik budapesti bevonulásával széttörő család, a mauthauseni táborban a felszabadulás napján elhunyt családfő, Leó három gyermeke túlélőként és a textilgyár működtetéséhez minden szinten értő örökösökként szembesülnek az újrakezdés lehetetlenségével és az államosítás után Magyarország végleges hátrahagyására kényszerülnek.⁸ Leo lányát, a még ma is, nagyon idősen, Párizsban élő Goldberger Friderikát, unokája Sacha Goldberger „Szupermamikaként”,⁹ filmsztárok stilizált kosztümjeibe öltöztetve fotózta le, utalva a családban rejlő újrakezdések szupererejét igénylő bázisra. Az utak kitaposása mint képzőművészeti aktus és az útvonal fotóalapú rögzítése mint műalkotás Richard Long „A Line Made by Walking” (1967) épült be a művészettörténetbe. A korábban megtett utak újrataposása, megtétele identitásképző aktusként azóta több művésznél tetten érhető. Mikael Levin fotóművész a 90es évek közepén járta végig azokat az európai utakat, zsidó közösségeket és nyomaikat kutatva, amelyeket apja 1944-1945 között haditudósítóként dokumentált. 50 évvel apja útja után, Levin csak tájakat fotózott, a tájakba rejtett identitáskivetüléseket kutatva. Ebben a projektben is lényeges a fotográfia, mint tér-idő- kontinuum-stáció, ahol az értelmezés lineáris perspektívája nem érvényesíthető.¹⁰ Az egyéni és közösségi szinten hasonlóként elemezhető sorsok mögött, a történelem nagy ismeretlenjében történő eltűnés ellenében, a művészi újrakezdések, mint specifikus „túlélési stratégiák”,¹¹ adhatnak reményt. A fotográfiák ezekben az esetekben tehát már nem dokumentumok, hanem szimbolikus jelek, utalások, bricollage-ok. Az egyes tárgyak, családtagok ruháinak „kifotózása” akár olyan formát is ölthet, mint Kudász Gábor Arion „Memorabilia” sorozata.¹² A művész édesanyja ruháival emlékezik. A kamera számára Ariadné fonala, ami kivezeti őt a fájdalom labirintusából az emlékezés melodrámamentes valóságába. A közösbe.
Anthony Paul Marchetti családtörténeti indíttatású fotóútvonala nyitva hagyja azt a kérdést, hogy mi is történt Ariadnéval. A fiatal nő, amikor a bécsi menekülttáborban kinyílt szerelemből továbbutazott Amerikába, még nem tudhatta, hogy szerelme soha nem fogja követni, mint ahogyan azt sem, hogy ő viszont már várandósan hajózik új élete fele, ki a labirintusból, kezében az emlékezés reményfonalával.
// /
Jelen írás a szerző „Mi történt Ariadnéval? ” című tanulmányának (Budapest, 2020) kibővített változata.
¹ A bricollage olyan művészeti praxis, ahol az alkotó munkáit különböző, kéznél lévő anyagokból építi fel. Claude Lévi-Strauss 1962-ben, antropológiai keretek között használta a fogalmat. Jelen értelmezésemben nem a G. Deleuze- F. Guattari 1972-ben kiadott Anti-Ödipus könyvben kifejtett alkotói attitűdként használom.
² Wulffen, Thomas: Der gerissene Faden. Von der Wunderkammer zum Hypertext nichtlineare Techniken in der Kunst, in: Kunstforum International, 155 köt. (2001/6-7), 51 o. German Kinga fordítása.
³ Schuchhard, Christian: Goethes Mineralogische und andere naturwissenschaftliche Sammlungen, 3 köt. Jena 1849, idézi Asman, Carrie: Wunderkammer-Europa. In: Kunstforum International, 155 köt. (2001/6-7), 77-85 o, itt 80-81 o.
⁴ Ibid, 81 o. German Kinga fordítása.
⁵ 2020. július 4-én az arlesi fotófesztiválon, a Night of the Year c. esemény részeként lett volna bemutatva. A Covid 19 miatt ezt a fesztivált is elhalasztották. Ezért a Drapkó Péter MOME-s hallgatóval közösen videóvá alakított fotósorozatot 2020. novemberében a budapesti TOBE galériában fogják bemutatni.
⁶ Utalok itt Manuel Castells Az Identitás Hatalma című publikációjára. Castells, Manuel: Die Macht der Identität. 2. köt. Opladen 2003, 8-9 o.
⁷ A Goldberger Textilipari Gyűjtemény állandó kiállítása Óbudán egyszerre család- és ipartörténet, kortárs módszerekkel felépített, 2013-ban az Év Múzeumaként díjazott bemutató.
⁸ V.ö. Guba Ildikó: „A halál nem program”. Buday-Goldberger Leó élete. Budapest 2015.
⁹ http://sachagoldberger.com/commissions/?page_id=644 (2020. 05.02).
¹⁰ Mikael Levin: Suche. München 1996.
¹¹ V.ö. Kapitány, Ágnes és Kapitány, Gábor: Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Budapest 2007.
¹² http://arionkudasz.com/memorabilia.html (Letöltés ideje: 2020. 05.02.)
Anthony Paul Marchetti Minneapolisban él és dolgozik. Több jelentős ösztöndíj és elismerés birtokosa, 2016-ban a MOME vendégoktatója volt. A „Paul” fotósorozatból összeállított válogatást 2020-ban az arlesi fotófesztivál zsűrizett, „Night of the Year” vetítésén mutatták be.
A cikk nyitóképe a fotósorozat “Zirc” című darabja 2015-ből.
2021. május 25-én nyílik meg Anthony Paul Marchetti fotográfus első egyéni kiállítása a TOBE Galleryben, ami július 3-áig lesz megtekinthető. Szoros együttműködésben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmel, a kiállítást számos esemény kíséri. A kurátor German Kinga, a MOME egyetemi docense, a kapcsolódó programok szervezésében három Design- és művészetmenedzsment szakos hallgató vesz részt. A kiállítás a Műtárgyak Éjszakája 2021 és a Gallery Weekend Budapest 2021 hivatalos programjának is része.
Kapcsolódó programok:
Május 25. 19:00 – Kiállításmegnyitó Orvos-Tóth Noémivel
Május 25-től – Interaktív kiállítás: a járókelők a galéria kirakatában post-itekkel üzenhetnek a kiállítás időtartama alatt
Május 29. 17:00 – Tárlatvezetés Anthony Paul Marchetti vezetésével
Június 19. 10:00 – German Kinga kurátori tárlatvezetése (Műtárgyak Éjszakája 2021 program)
Június 19. 19:00 – Improvizációs táncelőadás a Willany Leó kollaborációjában (Gallery Weekend Budapest 2021 program). Az esemény a VIII. kerületi önkormányzat támogatásával valósul meg.
Júniusban – zártkörű múzeumpedagógia foglalkozások a Nyitott Világ Fejlesztő Iskola diákjainak
Click here for the English version of this publication: For Inhalation Intoxication and Freezing Anesthesia – Anthony Paul Marchetti’s “Paul” Photo Series
