Megalkotni a design kreatív játszóterét – Interjú Lāsma Ivaskával, a MOME Innovációs Központ új igazgatójával


Lāsma Ivaska fiatal kora ellenére hosszú utat járt be, mire Budapestre érkezett a MOME Innovációs Központ vezetőjeként. Glasgow-ban tanult, az egyetem után pedig visszaköltözött szülővárosába, Rigába, ahol városfejlesztési projekteken vett részt. Többek között kijelöltek Riga egyik negyedében egy innovációbarát zónát, ahol a helyi startupok tesztelhetik ötleteiket, valamint részt vett a Repair Café edukációs programsorozat megalapításában. A szakmai előélete mellett olyan témákról beszélgettünk, mint az okosváros, a technológia szükségszerűsége, a fenntarthatóság, valamint a MOME Innovációs Centert érintő személyes víziója.


Mondhatjuk, hogy igazi világpolgár vagy, de Budapest mégiscsak új helyszín az életedben. Amikor felmerült a munkalehetőség, mi mondatta veled, hogy jelentkezz?

Általánosságban érdekelnek a városok, az urbanisztika, hogy a világ különböző városai miképpen osztoznak ugyanazokon a kihívásokon, mint például a mobilitás, fenntarthatóság, a polgárok szokásainak megváltoztatása vagy a hulladékgazdálkodás. Mindig is vonzott, hogy más városokban éljek, a budapesti lehetőség pedig még inkább érdekesnek tűnt, mivel sosem gondoltam korábban, hogy itt fogok élni vagy dolgozni. De a fő faktor mégiscsak a hatalmas szakmai kihívás, mert a rigai projektek lehetőségei – habár lokális szinten nagyon fontosak – limitáltnak bizonyultak. A MOME Innovációs Központ már most birtokában van annak az akadémiai és hallgatói tudásnak, aminek köszönhetően nagy hatása lehet a jövőben.

A Vefresh projekt tulajdonképpen kísérletet tett egy lettországi Szilícium-völgyet létrehozni Riga egyik kerületében. A Baltikumban milyen kihívásokkal kellett megküzdeni egy ilyen innovatív szemléletű projektnek, ami akár a magyar perspektívából is értelmezhető?

Azt gondolom, hogy a kihívások, amikkel szembesültünk többé-kevésbé ismerősek a kelet-európai régióban. Például a városok, a startupok és az innovációs közösség nem túl lelkes az állami-privát együttműködésű projektek kapcsán.

Adottak az egyetemi kutatások, emellett ott a város, ami teszi a saját dolgát, és van egy privát szektor is az új technológiai fejlesztésekkel. Nem sok olyan kooperáció van, ahol ez a három oldal összeér.

Rengeteg város beemelte már a stratégiájába, hogy innovatívvá szeretnének válni, agilissé, okossá, de az innovációs közösség nem szívesen dolgozik velük, mert az önkormányzat általában a legrosszabb kliens. A bürokrácia nagy, a sales ciklus lassú, a tesztelés bonyolult. Egy friss vállalkozásnak vagy startupnak nem biztos, hogy van ennyi ideje.

Említetted az egyik legnépszerűbb hívószót, az okosvárost. Talán ez egy kicsit provokatív kérdés, de nem tudom kihagyni, mivel a szakterületeid közé tartozik a smart city. Számos országra, de talán az egész világra is igaz, hogy polarizált társadalmak, párhuzamos valóságok léteznek. A társadalom egyik fele él a technológia nyújtotta előnyökkel, a másik fele egyszerűen kimarad. A kérdés tehát röviden annyi, hogy a smart city gondolata ebben az összefüggésben mit tud ajánlani? Képes társadalmi szakadékokat áthidalni?

A smart city tényleg egy divatos hívószó, a futurisztikus és egyszerű élet ígérete sokak számára vonzó, talán ezért is beszélünk róla ennyit.

Az okosváros koncepciója ugyanakkor nem feltételez kizárólag high tech megoldásokat – egy városnak nem kell technológia ahhoz, hogy okos legyen. Például egy jól megtervezett utca is lehet okos, ha a gyerekeiddel vagy a nagyszüleiddel biztonságban érzed magad miközben sétáltok.

A technológiai megszállottság nem válasz minden problémánkra. Esetenként kell eldönteni, hogy van-e éppen értelme ezer és egy szenzort telepíteni, vagy infrastrukturális változtatásokra van szükség inkább.

Kiszélesíteni az okosváros fogalmát a digitalizáción túl…

De hogy reagáljak a kérdésed másik részére a társadalmi polarizáció kapcsán, úgy gondolom, hogy a digitalizáció nem áll meg. Nem hiszem, hogy létezik egy olyan jövő, ahol nem használunk digitális eszközöket a kommunikációhoz. Ez egy olyan dolog, amit tudatosítanunk kell az oktatás, a felnőttképzés és a technológiailag kevésbé naprakész emberek kapcsán – ezek mind a hatékony edukációs design kérdései.

Rigában „Innovációbarát Zónákat” hoztatok létre, amelyek lényege, hogy valós városi körülmények között, élesben lehessen tesztelni a startupok ötleteit. Mi motiválta ezt a kezdeményezést?

Örülök, hogy rákérdeztél a „tesztzónákra”, mert a csapatunk az elmúlt két évben nagyon aktívan dolgozott ezen a koncepción. Nagyjából egy hónappal ezelőtt kaptuk meg a helyi önkormányzat hivatalos jóváhagyását – elfogadták az innovációs kísérleti zónákról szóló jogszabályokat.

Amikor elkezdtünk dolgozni az intelligens városfejlesztésben érintett szereplőkkel, megértettük, hogy a terület egyik legfőbb problémáját az új technológiai megoldások valós körülmények közötti tesztelése jelenti.

Ha például létrehozol az utcák zajszintjének mérésére egy kis szenzort, akkor több mint fél évbe telhet, mire ténylegesen megkapod az összes engedélyt a tesztelésre. A startupoknak jellemzően nincs erre ennyi idejük, erőforrásuk és energiájuk. Ezért született meg a tesztzónák ötlete. Ezeken a helyszíneken gyorsabb utat biztosíthatunk azok számára, akik ki szeretnének valamit próbálni a való életben.

Vannak már itt tesztelt termékek vagy szolgáltatások?

Van például egy mesterséges intelligenciával működő gyalogos- és kerékpáros számláló. Ez egy nagyon egyszerű megoldás, de évekig folyt a vita arról Rigában, hogy szükségünk van-e kerékpárutakra vagy sem. Az egyik oldalon azt állítják, hogy nincs elegendő kerékpáros, a másikon pedig azt, hogy sokkal több van, mint gondolnánk. A kérdés eldöntéséhez nem volt biztosított a folyamatos adatgyűjtés, ezért aztán kihelyeztünk egy számlálót, amiből megtudtuk, hogy hat hónapon belül nagyjából félmillió kerékpáros és gyalogos haladt el az adott úton, ami természetesen azt mutatja, hogy ez egy fontos közlekedési mód.

Budapesten is hasonló diskurzus folyik a kerékpárutakkal kapcsolatban: kellenek-e? Mennyi kell belőlük? És így tovább…

Szerintem egész Európában ugyanez a helyzet, mindenki erről beszél… a válaszom, hogy biztosítsunk állandó adatfolyamot azzal kapcsolatban, ami az utcán történik. Ebben az esetben valós elemzésre, és nem csak egyetlen személy vagy egy részleg nézőpontjára alapozhatjuk az infrastrukturális döntéseinket.

Egy másik érdekes pontja a szakmai pályafutásodnak, hogy részt vettél a „Repair Café Riga” nevű edukációs rendezvénysorozat megalapításában, amely lehetővé teszi a városlakók számára, hogy hasznos trükköket tanuljanak az elektronikus eszközök javításával kapcsolatban. Jól gondolom, hogy ebben a projektben leginkább a fenntarthatóság kérdése foglalkoztatott?

Igen, mindenképpen a fenntarthatóság. De a célunk nem csupán az, hogy megtanítsuk az embereket a dolgok megszerelésére. Sokkal inkább az, hogy a dolgok javításának gondolata megszilárduljon a felfogásunkban. Sokan – köztük néhány évvel ezelőtt még én is – abban a hitben éltem, hogy ha valami elromlik, azt ki kell cserélni egy új termékre. Az elszakadt ruha vagy elromlott fülhallgató megjavítására azért sem gondolunk gyakran, mert a javítóműhelyek a legtöbb esetben nem a nagy bevásárlóközpontokban vagy más, kényelmes és jól látható helyeken találhatók meg. Kifejezetten keresni őket a városban. A Repair Café arra törekszik, hogy a tárgyaink megjavítása ismét népszerű tevékenységgé váljon.

A kutatás-fejlesztés terepeként a MOME Innovációs Központja is az új ötletek inkubálását és tesztelését tűzi ki célul. Milyen lehetőségei lehetnek egy ilyen kezdeményezésnek egy művészeti és designegyetem berkein belül?

Nincs sok olyan egyetem, különösen nem művészeti és a designegyetem, amely stratégiai döntést hozott volna a piacorientált projektekről, vagy a tervezési kapacitásának a piachoz való igazításáról. Az a tény, hogy a MOME meghozta ezt a döntést, nagyon érdekes partnerré teszi sok vállalat és intézmény számára. Ha bármilyen innovációs projektre gondolunk, annak általában van technológiai vagy tudományos, illetve üzleti partnere is. Amit a MOME behozhat, az a designoldalú tervezési képesség, ami gyakran kimarad a képletből.

A Központban jelenleg is futnak kutatások: adatkertészet, okostextilek, szociális design, jövőkutatás. Ezek mellett melyek azok a területek, amelyekre véleményed szerint mindenképp hangsúlyt kell fektetni a jövőben?

A felhasználói élmény megtervezése a közszféra szolgáltatásaiban és a jogi eljárásokban egy nem igazán új, de fontos feladat. Egyik sem kifejezetten felhasználóbarát terület. A másik dolog, ami nagyon érdekel, az a big data és a mesterséges intelligencia algoritmusainak megjelenése a mindennapi életben. Az algoritmusokat igazságos és megkülönböztetéstől mentes módon kell megtervezni. Gyakran azt gondoljuk, hogy az adatok eredendően objektívek, de ez tévedés – az emberek akaratlanul is beleszövik saját elfogultságaikat, perspektívájukat az adatgyűjtésbe és az eredmények elemzésébe. Éppen ezért gondolom úgy, hogy az adatelemzés megtervezése egy érdekes terep lehet. Nyitott kérdés, hogy hogyan tehetnénk valóban mindenki számára barátságossá, érthetővé a nagy adathalmazokat.

Egy algoritmus nem rendelkezik etikával és társadalmi érzékenységgel…

Pontosan! Tehát ez egyfajta tervezési kihívást jelent – jó adatelemző eszközöket kell tervezni.

Engedd meg, hogy zárásképpen feltegyek egy spekulatív kérdést… Milyen szerepet játszhat az Innovációs Központ egy ideális, akár utópisztikus jövőben? Hol fog tartani 2030-ban az intézmény? Mi a víziód?

Remélem, hogy a design, az alkotás és az együtt-alkotás kreatív játszótereként ismeri majd a magánszféra a MOME-t 2030-ban, és azt is nagyon jó lenne látni, ha néhány sikeres, designorientált vagy akár a szociális design területén működő startup indulna el innen.

// /

Fotó: Lakos Máté

Szerző: DIS