A nehéz sorsú facsemeték örömére – Bencsics Dorina talajjavító kerámiája
A fenntarthatóság témakörében is vannak divatos témák, amiket ideig óráig felkarol a közbeszéd, hogy aztán elfelejtse, mint egy megunt ruhadarabot. Manapság a vírusjárvány lett az emberiség kihalástörténetének bestsellere, ennek pedig az olvadó jégsapkák, a nagyipari állattartás vagy a túlfogyasztás témái látták kárát. Mindezek árnyékában ugyanakkor megbújnak olyan égető problémák is, amikről korábban sem esett sok szó. Ilyen például a föld. Nem a Naprendszer gigantikus léptékében, hanem egyszerűen föld. Talaj a talpunk alatt. Bencsics Dorina tervezőként ragadta meg a témakört, és egy olyan agyagból készült tárgy kimunkálására vállalkozott, ami az elsivatagosodásra keres megoldást. A projekt egyelőre kísérleti stádiumban van, de annál inkább érdemes a figyelemre.
Európai perspektívából nézve az elsivatagosodás távoli ügynek tűnhet, holott az afrikai füves puszták is hasonló folyamatba illeszkednek, mint például a Zala megyei bükkösök. A növények ellenálló-képességének természetesen fontos komponense a csapadék, ugyanakkor áttétesen a talaj minősége is legalább ennyire meghatározó. Minél gazdagabb a talaj, annál erősebb a növény. Már ha van még egyáltalán. A zalai bükkfaerdőt például azért tudták a szúk letarolni, mert a nagy szárazságban egyszerűen legyengültek a fák.
„Valódi probléma Magyarországon is az elsivatagosodás. A projekt kapcsán beszéltem mezőgazdasági termelőkkel, akik elmondták, hogy például a gödöllői dombságon is kialakultak már ilyen területek.”
Ideális esetben a gyomok és különböző fűfélék megkötik a talaj nedvességét, lassítják a kipárolgást, rövid életciklusuk végén pedig visszajutnak a talajba, hogy ezzel táplálják a többi növényt, köztük a fákat. Ha viszont egyetlen eleme is tartósan hiányzik a képletnek, akkor borul az egyensúly, fokozatosan elkezd ritkulni, majd szűkülni az élettér. Dorina tehát ennek a bonyolult ökoszisztémának egy részét ülteti át apró tárgyába, hogy a szikes talajban növésnek indulhassanak a facsemeték.
A kezdeti formai modellezések után a béta-megoldás egy olyan biológiailag lebomló kerámiatárgy lett, ami egyfelől magában tartja a vizet, másfelől a felszín alatt egy mini üvegházat alakít ki a fatörzs körül. Ennek köszönhetően a növény környezetében a talaj tartósan nedves, mikroorganizmusokban gazdag marad, így a növekedés a rossz körülmények ellenére is fenntarthatóbbá válik.
„Mivel Afrikára lett kiélezve a projekt, a kaolin mellett helyspecifikus anyagokkal terveztem, gyapotfával, agyagos talajjal vagy egyéb mezőgazdasági hulladékkal, például kukoricaszárral. Az alapján kerestem anyagokat, hogy milyen fizikai és kémiai tulajdonságaik ismertek a szakirodalmakban.”
Ahhoz, hogy ezek az összetevők valóban kiszolgálják a tárgy végső funkcióját, egy sor szempontnak kell eleget tenniük: fényvisszaverés, hőszigetelés, víztartás, formatartás, rugalmasság, de mindezek mellett biztosítaniuk kell elegendő teret a gyökér növekedéséhez és a gombatelepek szabad burjánzásához. Ennek érdekében az egyik belső réteg például kémiai habosítás, illetve kikeményítés útján nyerte el formáját, de a kísérletezés következő fázisában már gombafonállal is át lesz szőve, ezzel is gazdagítva a tárgy belső ökoszisztémáját.
A végeredményt elnézve ellentmondásos gondolatok kavarognak bennem. Adott egy kukoricaszárból, agyagból és miegymásból összetapasztott halom, ami a látszat ellenére visszapillantótükröket megszégyenítő átgondoltsággal lett megtervezve. Ráadásul jobban megszólít, mint egy inspiráló pólófelirat vagy Facebook-profilképkeret. Az egész kontextus viszont, mondjuk úgy, nem olyan vidám: a természet létfenntartó funkcióit emberi tárgyakkal próbáljuk kisegíteni. Még szerencse, hogy vannak, akik nemcsak két lábbal állnak a földön, hanem terveznek is vele.
// /
Dorina további munkáit INNEN éritek el!
A projekt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Kerámiatervezés MA szakán készült, témavezetője Kemény Péter volt.
