Földanya, hallom a hangod! – Asszonyi Eszter fotósorozata az újpogányságról
Földbe vájt gödör, izzó kövek, felette ágakból és állati bőrből tákolt kunyhó. Odabent sötétség, forróság, pára, a körben ülő emberek egy sámán vezetésével az összetartozásról és a múlt elengedéséről énekelnek. A szeánsz végén a résztvevők csurom vizes ruháikban kúsznak ki az izzasztókunyhó nyílásából, a születés analógia itt viszont megbicsaklik. Nem sírnak, hanem mosolyognak. Üzletember, családanya, tanár, művész, sámán – ugyanarra a kérdésre keresik a választ.
Szeretünk úgy gondolni az élet bizonyos dolgaira, hogy azok megmásíthatatlan örökkévalók, természetüknél fogva túlmutatnak a halandó ember szándékain. Szerelem, család, karrier vagy éppen biokémiai képletek – szabad a döntés, hogy melyik erejében hiszünk. Sokak számára ugyanakkor ez a „meggyőződéses viszony” továbbra is a hitvilágban összpontosul. Adott esetben egy olyan személyre szabott, barkácsolt vallásban, ami talán sosem létezett azelőtt: sámán hagyományokra épül, részben távol-keleti, nyomokban pedig kereszténységet is tartalmaz. Ezt az újpogányságnak nevezhető koktélt Asszonyi Eszter nemcsak fotósorozatában próbálta bemutatni, hanem a téma mélyére ásott, szakdolgozatához interjúkat is készített. Többek között sámánokkal.
– És mi a te igazságod? Te miben hiszel?
– Ha egy szóval mondanám, akkor a természet. Az, hogy minden egy. Isten vagy Östen… Te meg én, a füvek, a fák, a kövek, a virágok, a növények.
A sorozat fókuszába végül az újpogányságnak egy olyan irányzata került, ami ősmagyar vonatkozásai ellenére inkább a Pocahontas-ból vagy a National Geographic-ból lehet ismerős a legtöbbeknek. Meghatározó eleme az erdő szent entitásként való tisztelete, valamint a természet ciklikussága, amihez igazodnak a különféle ünnepek és szertartások. Az ilyesfajta etno-pogány hit szerint a víz, a tűz, a föld, a levegő, a kövek és a kristályok ereje segít abban, hogy feloldódhassunk a végtelen egységben, ezzel pedig – paradox módon – megtalálhatjuk valódi helyünket a világban.
„Számomra összefér, hogy angyalok vannak, különféle magyar szimbólumok vagy egy egyiptomi szkarabeusz bogár. Szerintem az ember sokkal univerzálisabb annál, minthogy leragadjon egy dolognál.”
A képeken különböző, egymással összeférhetetlennek tűnő elemek keverednek: kelta és dél-amerikai díszítőmotívumok, európai őzbak koponyája, keresztény kápolna, a hetvenes évek újhullámos spiritualitását idéző kristályékszerek, sámándob és szűzanya. A szimbolikus kavalkádon túl a rítusok is hasonlóan sokszínűek, a keresztelés megfér a sámándobos szertartás mellett, a születés után méhlepénnyel ültetett fa nem zárja ki a Nap és Hold kultuszát, a láthatatlan entitások létezéséről nem is beszélve.
Furcsa ellentmondás tehát, hogy a pogány szó manapság egy változatos, szerteágazó hitvilágot jelöl, ugyanakkor még mindig erősen pejoratív kifejezés. Szinte érződik benne az évszázadok nyomatéka. A zsidó-keresztény kultúrkörben persze nem meglepő fejlemény, hogy a monoteizmuson kívül eső jelenségeket csípőből megbélyegeznek, az viszont már kevésbé tűnik következetes társadalmi reflexnek, hogy a spektrum másik végén álló ateizmus inkább számít neutrális kifejezésnek. Földanyával kapcsolatba lépni őrültség, ateistának lenni észszerű. Egy párhuzamos univerzumban valószínűleg fordítva van.
// /
Esztert Instagram-oldalán és honlapján is eléritek
Az idézetek Asszonyi Eszter: Földanya, hallom a hangod – Reflexív spiritualitás és újpogány mozgalmak a posztszekuláris Magyarországon c. szakdolgozatából származnak
A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA szakán készült, témavezetője Máté Gábor volt
