A gondolkodás designkultúrái
A designkultúra többesszámát mozgósította az idei Cumulus Roma 2021 konferencia, és olyan témákra fűzte fel a „designkultúrák” diskurzusait, mint a „mesterséges”, az „új normális”, a „forradalom” vagy a „gondolkodás”. Szentpéteri Márton, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem professzora, társelnökként Paola Bertolával (Politecnico di Milano) és Pier Paolo Peruccióval (Politecnico di Torino, World Design Organization) közösen válogatta ki a Design Culture of THINKING / History, Theory, Critics szekciók előadásait. A konferencia interdiszciplináris koncepciójának és működésének szellemében designtörténészek, designteoretikusok és designerek egyaránt adtak elő a szekciókban. Mindhárom co-chair egy rövid keynote-tal is hozzájárult a szekció munkájához, ezek rövidesen a konferenciakötetben is olvashatóak lesznek. Itt most Szentpéteri Márton beszámolóját közöljük.
Noha a témák meglehetősen szerteágazóak voltak, design és szépirodalom összehasonlító elemzésétől az alkotói, tervezői munka nem diszkurzív, de jóval inkább multiszenzoriális megközelítéséig, az összkép mégis kifejezetten markánsan rajzolódott ki a második nap végére. Az előadások túlnyomó többsége arra mutatott rá ugyanis, hogy a világ designfelsőoktatásában Bogotától, Barcelonán, Milánón, Nápolyon, Liszabonon, Glasgow-n, Oslo-n, Brightonon, Bostonon és New Yorkon át Budapestig alkotó, tervező, teoretikus, történetírói és kritikusi berkekben a designkutatások sajátosan egyetemi, illetve tudományos (ti. academic design research) formáinak keresése és megteremtése a legkarakteresebb szellemi kihívás manapság, ebben a szférában ez az értelmiségi munka igazi tétje szerte a nagyvilágban. E megfontolás mögött az a világos álláspont húzódik meg, amelyik szerint – noha van átfedés – az egyetemi, illetve tudományos designkutatások különböznek és különbözniük is kell a piaci természetű designkutatásoktól (ti. professional design research).
Ez a felfogás – a hetvenes évek óta a művészettörténettől autonómmá váló designtörténet törekvései mellett – nem ismeretlen a designelmélet szakembere számára, hiszen legalább a nyolcvanas évek eleje óta rendkívüli erővel fogalmazódott meg az igény arra az euróatlanti régióban, hogy a műszaki-mérnöki és természettudományok, illetve a bölcsészet- és társadalomtudományok a tudományegyetemeken immár régóta legitim világai mellett a design ismertessék el mint harmadik tudományos kultúra (így Nigel Cross), vagy a szabadművészetek új rendszerének kulcsmotívuma, ha tetszik, kovásza (így Richard Buchanan). Magam a MOME-n tanulmányaimban, előadásaimban és a 2016-os Intézményfejlesztési Terv (IFT) jövőképében is, ezt általában úgy fogalmaztam meg, hogy a designt éppúgy a szabad oktatás és művelődés (liberal education and learning) keretei között kell koncipiálnunk, ahogy a tudományegyetemek ezt a természet- és műszaki-mérnöki tudományokkal, illetve a kultúratudományokkal is teszik már jó ideje.
„A 2000-es évek óta formálódó designkultúra-tudomány (design culture studies) pedig olyan érett és önálló vállalkozásnak látja a designkutatásokat, ahol a teoretikus, praktikus és poétikus törekvések teljes harmóniában dolgozhatnak a világ jobbá tételén, vagy legalábbis ma ismert kultúránk »méltó összeomlásának« (decent decadence) menedzselésén, Santiago Zabalával szólva.”
A designkultúra-tudomány ezzel is túllép a designoktatástól függetlenedni szándékozó brit designtörténet és a design teoretikus, kritikai és történeti megközelítéseit az amerikai indíttatású designtanulmányok (design studies) enciklopédikus világában kezelő szemléleteknek vitáin.
Mindez nem jelent mást, minthogy az egyetemi designkutatások nem csupán a szakképzések (vocational education and training), de a piaci szféra alkalmazott kutatásaitól is markánsan különböznek. Míg a tőke vezérelte piaci designszakma (design profession) designkutatásai rendre megoldás- és termékközpontú alkalmazott kutatások végső soron, ahol lényegében mindig a profitmaximalizáció és az üzleti vállalkozások gazdasági fenntarthatósága a fő hajtóerő, addig a designoktatás (design education) világában a designkutatások az értelmezés (interpretation) és a megértés (understanding) sajátos eszközei, és rendre alapkutatásokként (blue skies research, not yet applied research etc.) tételeződnek. Mármost ez a fundamentális kulturális és szellemi értelmezőmunka a kultúra olyan nem diszkurzív, illetve nem racionális aspektusaira irányul főként, amelyek érzékiek, testtel tapasztalhatóak, térbeliek, avagy annak eredeti értelmében: esztétikaiak. A tudományos világban tehát az alapkutatásokként felfogott designkutatások olyan kísérleti terepei lehetnek a Hans Ulrich Gumbrechti értelemben vett komplexitást növelő „kockázatos gondolkodásnak”, amelyek katasztrófáktól sújtott, fenntarthatatlan poszthumán állapotunkban folyamatos alternatívakinccsel szolgálhatnak a túléléshez (vö. design for survival), szemben mindennemű komplexitást csökkentő, kritikát nem tűrő és éppen ezért is fenntarthatatlan, bevett hatalmi és profitorientált beszédmóddal.
// /
A Cumulus konferencia programjáról és a „Design Culture of Thinking” szekcióinak társelnökeiről további információ ITT érhető el.
A „Design Culture of Thinking” szekciók társelnökeit – Paola Bertolát, Pier Paolo Perucciót és Szentpéteri Mártont – Angela Giambattista, Lorenzo Imbesi, Loredana De Lucchio, és Viktor Malakuczi kérték fel.
A konferencián a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem támogatásával részt vett látogatóként Bakk Ágnes, Barcza Dániel, Csernák Janka, Margaret Ann Dowling, Falvai Györgyi, Harmati Hedvig, Nagy Gabriella, Schneider Ákos, Szerencsés Rita, Wunderlich Péter.
