Autók a jövőbeli múltból – Herrmann Markus „Nebula 2071” designfikciójáról


A globális tömegtermelés szempontjából nehezen találnánk jobb szimbólumot az autónál. Amikor Henry Ford T-modellje 1908-ban legördült a gyártósorról, az nemcsak a közlekedés és az ipari előállítás új korszakát jelentette, de a tömegtársadalom és a modern design alapvető koordinátáit is meghatározta az elkövetkezendő évszázadra. A T-modellből végül tizenötmillió azonos darabot szereltek össze, és a nemzetközi sorozatgyártás a járműiparon túl is uralkodó stratégiává vált. Herrmann Markus a design és a fikció ötvözésével fogalmaz meg egy olyan jövőbeli alternatívát, amiben a lokális, kisléptékű üzemek válnak a termelés gócpontjaivá, és a helyi önellátás felülírja az export-import logikát.


Az autógyártás lokális beágyazása a Nebula Automotive gyakorlatában rajzolódik ki, amely a 21. század második felében helyi erőforrásokra támaszkodva teszi lehetővé elektromos járművek konstrukcióját. A fiktív autómárka a nemzetközi óriásvállalatok helyi mutációjaként vagy inverzeként írható le, amennyiben nem a periféria országaiban állítja elő termékeit, amiket aztán a globális piacon terjeszt, hanem közvetlenül a helyi előállításra és fogyasztásra összpontosít, miközben a globális adatbázisokat is hasznosítja. A Nebula digitális kisüzemei tehát részei a nemzetközi tudáshálózatoknak, de kivonják magukat a nemzetközi termelési-fogyasztási infrastruktúrából. Ahogy a tervező fogalmaz: „nemzetközileg az anyag nem, csak az adat utazik.”

Herrmann Markus optimista designfikciójában legkésőbb 2054-re végbemehet egy olyan szemlélet- és léptékváltás, ami felülírja a ma fenntarthatatlannak tűnő globális, lineáris rendszereket, és a körkörös gazdaság elvei mentén decentralizált közösségi modelleket valósít meg. A tervező fő tézise szerint a lokalitás felértékelése, a helyi erőforrások helyi felhasználása és fogyasztása jelentheti a választ a szemünk láttára kibontakozó ökológiai-társadalmi krízisre. „A technológia fejlődésével egyre elérhetőbb digitális gyártási technológiák új távlatokat nyithatnak meg, hogy kisebb léptékben, helyi erőforrásokat használva gyárthassunk” – írja, miközben az autóipar lehetséges jövőjéről kezd el gondolkodni.

Az itt alkalmazott designfikció egy kortárs tervezői stratégia és kutatási módszer (research through design), ami az elmúlt másfél évtizedben leginkább az ember-gép interakciók, az interfésztervezés, a UX és UI területén vált népszerűvé. Olyan designterületekről van szó, amelyek közvetlen kutatás-fejlesztési projektekhez kapcsolódhatnak, és gyakran a hétköznapi használatban még nem szervesült technológiákkal dolgoznak. A designfikciót mozgósító tervezők nem véletlenül fektetnek nagy hangsúlyt a lehetséges technológiai jövők feltárására. Ahogy Joseph Lindley és Paul Coulton fogalmaznak: „a designfikció jellemzője, hogy (1) létrehoz egy történetvilágot, (2) ebben a történetvilágban megalkotja valaminek a prototípusát, (3) és mindezt azért teszi, hogy teret nyisson a diskurzusnak.”[1]

A designfikció tehát narratív műfaj, aminek elsődleges célja nem a funkcionális értelemben vett problémamegoldás, hanem a kritikai párbeszéd ösztönzése. Problémamegoldás helyett problématalálás, szokták mondani, amivel természetesen együtt jár a designer szerepkörének bővülése is. Habár a tervezés középpontjában nem a funkció, hanem a kommunikáció – vagy a diskurzus – áll, a designfikció mégsem számolja fel a modern, felhasználóközpontú design problémaérzékenységét, csak a megoldandó problémát egy lehetséges jövőben tételezi, és annak kontextusában viszi végig a tervezési folyamatot.

A Nebula 2071 esetében a történetvilág keretét egy fogyasztói társadalmat meghaladó berendezkedés adja, amiben az ún. Fab City Global Initiative nemzetközi kezdeményezése sikeresen megvalósult, és 2054-re a városok már maguknak termelnek meg mindent, amit fogyasztanak. A termelés és a felhasználás helye tehát egy és ugyanaz. A Fab City utópiájában lokálisan előállító, de – az információcsere szempontjából – globálisan összekapcsolt városok hálózatáról beszélhetünk. Ebben a képzeletbeli világban nemcsak a táplálék és a használati tárgyak szintjén, de a gazdaság minden szektorában, így az autógyártásban is megvalósul a lokális termelési-fogyasztási modell.

A designfikció „prototípusait” a Nebula autómárka 2071-ből származó autótervei jelentik, amiket a narratíva szerint egy még távolabbi jövőben tár fel a Design Archeology Research Center. Herrmann Markus diplomaprojektje tehát legalább három idősíkot mozgat egyszerre: a Nebula Automotive 2071-ből származó autótervei digitális leletekként jelennek meg a Design Archeology Research Center későbbi kutatásában, mi pedig 2021-ben ennek a fiktív kutatásnak eredményeiként ismerjük meg a jövőbeli prototípusokat. Az online diplomavédésen Markus ráadásul egy performansz/szerepjáték formájában, a DARC egyik kutatójaként adta elő a Nebuláról feltárt adatokat; ezzel még egy rendhagyó réteggel bővült a projekt.

A Nebula 2071 narratívája a fiktív archeológiai kutatás mentén bomlik ki, ami a Nebula Automotive gyártási modelljét a jelenkori globális, lineáris rendszerek alternatívájaként hozza hozzánk közelebb. Az autó „még ma is az egyik legkomplexebb tárgy, amelyet sorozatban gyártanak. Ha egy autót lehet másképp gyártani, akkor bármit lehet.”

A jó designfikció mindig a jelen kritikáját rejti, vagy legalábbis olyan folyamatokat gondol végig, amelyek a mából táplálkoznak. Herrmann Markust is olyan emergens technológiák érdeklik, mint a 3D nyomtatás és szkennelés, a mesterséges intelligencia, az akkumulátor technológia, a robotika és a digitális gyártás. Milyen hozadéka lehet ezeknek a technológiai innovációknak a lokális előállítás vonatkozásában? A Nebula 2071 lényegében ezzel a kérdéssel játszik, miközben egy idealizált jövőképből kezdi el visszakövetni a mából oda vezető utat. Ez által Herrmann Markus munkája a designfikció műfajának egyik első tudatos hazai implementációját valósítja meg.

// /

[1] Joseph Lindley, Paul Coulton. 2015. “Back to the Future: 10 Years of Design Fiction.” In. Proceedings of the 2015 British HCI Conference, 210–211. ACM.

A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem formatervező művész MA szakán készült. Herrmann Markus témavezetője Húnfalvi András, szakdolgozati konzulense Schneider Ákos volt.  

Herrmann Markus jelenleg a MOME Innovációs Központjának junior kutatója.

További információk a Design Archeology Research Center honlapján: 🚗
A projekt Instagram oldala: 🚗

Szerző: Schneider Ákos