Típusházak és köztérfejlesztés az őrkői szegregátumban – Interjú Kopacz Hannával
Kopacz Hanna mestermunkája több dolog miatt is figyelemre méltó. Egyfelől érzékeny, példamutató építészeti gondolkodást valósít meg, másfelől pedig egy égető társadalmi problémát tematizál. A cigányság szegregátumainak egyik helyszínét, az őrkői cigánytelepet választotta témájául, ahol az ott élők bevonásával egy megvalósítható, alacsony költségigényű, minden tekintetben ésszerű koncepciót tervezett. A kivételes teljesítményt a MOME rektori különdíjával jutalmazták.
Hogyan mutatnád be pár szóban a mestermunkádat?
A diplomamunkámban egy 2500 fős romániai magyar cigány szegregátummal foglalkozom. Sepsiszentgyörgyön, ahol születtem, a város határában van egy hatalmas, látótéren kívüli, mégis a köztudatban jelenlévő cigánytelep, az Őrkő. Kétféle léptékben gondolkodtam, amelyek külön-külön és egyben is értelmezhetőek, a terv egy település léptékű köztérfejlesztési rendszerből és egy energetikailag önellátó típusházból áll össze. Szakdolgozatomban a meglévő településmintázatokat, építkezési módokat, anyag- és térhasználatot, privát és publikus terek árnyalt viszonyát kutatom. A cigánynegyedeket az informális települések kontextusában vizsgálom, félretéve a téma etnikai élét.
Mit lehet tudni erről a negyedről?
Egyfajta no-go zone a városi lakosság számára, azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy ha rosszak, elviszik őket az őrkői cigányok. 2017-ben jártam ott először, amikor egy marosvásárhelyi barátom azt kérte, vigyem el egy izgalmas helyre a városban.
Még én sem tudtam, mire vállalkoztam, kicsit féltem, hogy nem, vagy több darabban térünk vissza… de egyből körülvett minket tíz rajongó kisgyerek.
Felvittek minket az Őrkő fölötti magaslatra, a Világlátóra, ahonnan csakugyan festői kilátás nyílik nemcsak a cigánytelepre, de az egész városra és a Háromszéki-medencére is. Már akkor készítettem fotókat az improvizált házakról, a rögtönzött köztéri bútorokról, az utcákon összegyűlő fiatalokról.
Szóval nem csak egy látogatásod volt.
Másodszor, mikor már kutatni tértem vissza, már sokkal gyanakvóbban figyeltek. Azóta fejlesztéseket ígért a helyi önkormányzat, így minden idegenben azt a döntéshozót látják, aki majd a közművesítés és útépítés miatt lebontandó házakat jelöli ki. A kanyargós utcákon idegen nem járkálhat magában, ablakokból rákiabálnak, Kit keres?, és végigkísérnek a célállomásig. Mivel nem tudtam, kit keresek, jobb híján az egyetlen dolgot mondtam, amit ismerek: a Fehér Házat, ahol a szociális munkások tevékenykednek. A Fehér Házban egy hozzám hasonló korú cigány lány fogadott, Máltai Szeretetszolgálatos dzsekiben. Ez volt Mónika, aki aztán a későbbi kutatásaimat is végig segítette.
Hogyan tudtál alkalmazkodni ehhez az atipikus tervezői helyzethez?
Igyekeztem a meglévő településszövet és a helyi életmód tiszteletben tartásával olyan beavatkozásokat tenni, amelyek megkönnyítik az őrkőiek életét. Úgy közelítettem a témához, hogy nem én vagyok az Építész, aki jön, és megmondja a tutit, hanem kíváncsi vagyok rájuk, érdekelnek a megoldásaik, igényeik, és alárendelem magam ennek a szituációnak.
A problémafelvetés releváns, idehaza még sincs sok példa ilyen jellegű beruházásokra. Hogyan látod, min múlik, hogy egy ilyen projekt megvalósulhasson?
Szerintem nem értem egészen, hogyan működnek itt a dolgok. Magyarországon, úgy látom, egész más célközönsége van a beruházásoknak. Mintha a szociális projektek amolyan hobbi jellegűek lennének, amit néhány elhivatott ember a saját lelkének a megnyugtatására tesz. Nem valljuk be magunknak, hogy mennyire égető probléma a cigánytelepek és a hasonló szegénynegyedek kérdése.
Mindenki, aki teheti, beköltözik a városokba, egész falvak, faluméretű városrészek alakulnak át roma szegregációkká, és úgy teszünk, mintha ez csak egy nátha lenne, ami majd magától elmúlik.
Ha viszont összevetjük a magyarság demográfiai ábráját a cigányokéval, azzal szembesülünk, hogy nemhogy nem múló, hanem egyre nagyobb közösségről beszélünk, és ezt nem lehet, nem is szabad szőnyeg alá söpörni. Azt gondolom, hogy rendszerszintű háttértámogatásra és hosszú távú stratégiákra van szükség.
Az egész tervezői alaphelyzet eleve nehezített pálya… Szakmai értelemben mi volt a legnagyobb kihívás?
Elsősorban az, hogy egyáltalán hogyan lehet építészeti kérdést csinálni egy cigánytelep sorsából, és nem belebonyolódni politikai, társadalmi és etnikai témákba, nem bedőlni sem negatív, sem pozitív sztereotípiáknak.
A mestermunkám építészeti alapkoncepciója végül egy kívülről unalmas típusház lett egy olyan telepen, ahol majdnem semmi sem változott. És ez volt a cél. Láthatatlan dolgok: föld alatti víztartály, szórt köztérburkolat, mosógép, komposzt vécé, függönyszárító rudak.
Olyasmit tervezni, amit a helyiek az odakerülés pillanatától magukénak éreznek, könnyen alkalmazkodnak hozzá, belakják. Úgy odatenni, ahogy ők tették volna. Beérni az egyszerűvel, a lehető legkevesebbel, és arra korlátozódni, ami feltétlenül szükséges. Mert jelenleg az őrkői házak nagy részében még ez sem adott.
Történt valami olyan dolog a tervezés során, amire szívesen fogsz visszaemlékezni?
Mikor már a terv olyan előrehaladott állapotba került, hogy építőanyagokban kezdtem gondolkodni, felhívtam Mocsel Feri bát, aki az őrkői építészként él a helyi közösség szemében, hogy pontosan mik a méretei a zsalutégláknak, amiket ő maga készít, mert beletenném a tervembe. A felesége vette fel a telefont, az elején furcsállta a fiatal női hangot, de aztán rájött, hogy már találkoztunk, én vagyok az építész lány, aki a slagvízmértékről interjúztatta Feri bácsit. Mondta, hogy az ura nincs otthon, de ötkor hívjam vissza, mert nekik nincs egységük a telefonon. Végül Feri bá megelőzött a hívással, bement a városba egységet tölteni a telefonjára, hogy visszahívhasson. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami érhetett.
Most, hogy ez a fejezet lezárult, merre tovább?
Az egyetem lezárult, de azt hiszem, az Őrkővel ez nem megy majd olyan könnyen. Szeretnék visszamenni és bemutatni a tervem a helyieknek és az önkormányzatnak is. Nagyon kíváncsi vagyok, főleg a helyiek reakciójára – alig várom.
// /
A mestermunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészet MA szakán készült, konzulensei Marián Balázs és Zétényi Zsófia voltak, szakdolgozati konzulense pedig Tillmann J. A.
A makett megépítésében Gulyás Janka, Offra Flóra és Suba-Faluvégi Szilárd segítettek.
Makettfotó: Szabó R. János
2021. november 6-án 17. alkalommal ismerték el az idei év legkiemelkedőbb alkotásait a Média Építészeti Díja gála keretében, ahol Kopacz Hanna első helyezést ért el Terv kategóriában. Az interjút ennek apropójából közöltük újra.
