2021. 09. 21. | Elmélet

Az átverés művészete – Kiss Miklós kriptovalutára váltott tehetsége

A magyar grafikatörténelemben elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy először van értelme a sztárgrafikus szóösszetételnek. Kiss Miklós joggal pályázhat erre a képzeletbeli címre. Magyar Divat & Design Ügynökségtől kezdve boros címkékig minden munkáján összetéveszthetetlenül érződik tervezői hitvallása. Úgy tűnhet, Kiss Miklós már nem márkákat fejleszt, hanem a márkák fejlesztik Kiss Miklós portfólióját. Mindeközben a portfólióépítés olyannyira elszabadult, hogy munkásságának egy részére rásütötte a fine art címkét, nem mellesleg pedig legalább annyira jelentőségteljesnek gondolja, mint tervezőgrafikai munkáit. A fordulat finoman szólva is gyanús, hiszen egyszer már kiábrándult a képzőművészetből, diplomás festőként „szögre akasztotta ecsetét”. Ennek ellenére egyre gyakrabban építi imázsát képzőművésznek álcázva, most éppen 99 darab, több millió forint értékű emojival.

Kibontakozó öncélúság

Kiss Miklós tervezőgrafikai sikerének receptje a jól beazonosítható, patika mérlegen kiszámolt stílusról szól, ami egyfajta „közmegegyezéses” szépséget reprezentál: arányos betűk, organikus formák, prémium hatást keltő textúrák, kívánatos színek, pop-art, minimalizmus és dekoratív elemek egyensúlya. Ugyanakkor az énközpontú design legfontosabb hozzávalója mégiscsak a hatékony márkaépítés, újabb és újabb területek vizuális gyarmatosítása, legyen szó plázáról, étteremről vagy éppen köztérről. Ez a terpeszkedő, reklámipari logika persze csak idővel vált szembetűnővé, ahogyan a tervezőgrafikus szerepe mellé odakerült a képzőművészé.

Kiss Miklós fine art projektjei kezdetben még csak egy tervezőgrafikus ártatlan hobbijának tűntek. Egy multinacionális vállalat kreativitását hirdető kutyaszőrös autó, a világ legnagyobb múzeumaiban puszta lelkesedéből elszórt aranyozott csótányok – nem sok vizet zavartak.

„Eredetileg az volt a célom, hogy ahova legálisan képtelenség bekerülnöm, ott illegálisan fogok kiállítani. (…) Persze motoszkált bennem az is, hogy ez milyen jól mutat az életrajzomban, de azt hiszem, a történet túlnőtt az efféle kamaszos törtetésen.” (hvg.hu)

Habár Banksy gerillaakcióihoz vagy a pop-art ikonikus műveihez képest tét nélküli teadélutánnak tűntek ezek a korai projektek, visszatekintve jól látszanak az intő jelek – valóban elkezdtek túlnőni a kamaszos törtetésen. Későbbi Just Decoration projektjét már Andy Warhol híres idézetével nyitja: A jó üzlet a legjobb művészet.

Meztelen a király

A magyar kulturális szcéna egyik sajátossága, hogy kis mérete miatt hamar körbe lehet turnézni, kritikai újságírást pedig csak nyomokban tartalmaz. Ennek a veszélyes egyvelegnek az eredménye, hogy a sok elismerő komment, kánonképző interjú és pogácsázós-borozós vállveregetés után az alkotó tényleg elhiszi: bármihez nyúlhat, úgyis arannyá válik.

„Az elismert képzőművész (…) 32 db sorszámozott SALE feliratú pólót állított ki a Mono Galériában a Design Hét keretein belül. A pólók csökkenő sorrendbe állítva várják, hogy elkeljenek, hogy a végén az 1 db sorszámozott SOLD feliratú póló is gazdára találhasson. A divat világában megszokott szezonvégi leárazásokkal szemben itt a sorszámozott pólók ára a sorszám csökkenésével egyenletesen nő. A 32/32-es darab vagyis az első 4990 HUF-ba kerül, míg a következő már 390 HUF-fal növekszik, és így tovább.” (instyle.hu)

Kiss Miklósnak látszólag senki sem szólt, hogy hiába kínál eladásra néhány limitált fehér pólót egy galériában, a helyszínválasztás és fél oldalnyi műleírásnak nevezett zsebfilozófia nem biztos, hogy elég lesz a fine art címkéhez. A kiállítás égető kérdése saját bevallása szerint a következő: megmarad művészetnek a póló vagy hétköznapi tárggyá válik a vásárlással? Habár nem teljesen evidens a kérdésben megbújó állítás, miszerint a póló műtárgy volna, azért felmerül még itt néhány dolog… Nem lehetséges, hogy semmilyen transzformáció nem történik? Elképzelhetetlen, hogy a limitált fehér póló csak egy limitált fehér póló marad, amin a NUBU márkajelzése vagy a BY KISS MIKLÓS felirat sem változtat? A lényegi dilemma nem így hangzik inkább: megmarad hétköznapi önpromóciónak a póló vagy piacképes hazugsággá válik a vásárlással?

A világ legdrágább emojija

Kiss Miklós 2015 óta ismételgeti Emogramsnak elkeresztelt projektjét, amit Magyarország után Kínában és Dél-Koreában egyaránt bemutatott. A történet lényege, hogy a tipográfia eszközeivel, betűkből készített emojikat, a korábban sem túl éles gondolatokat pedig végérvényesen leszázalékolta.

„Milyen furcsa, hogy évezredekkel korábban piktogramokkal kommunikáltunk, abból lettek az írásjelek és a betűk, és most pedig szavak, azaz betűsorok jelentését sűrítjük vissza kis képalapú szimbólumokba – mondta Kiss Miklós.” (444.hu)

Ami viszont egyáltalán nem furcsa, hogy a sikeres ázsiai debütálást követően beindultak a gyártósorok. Kisebb és nagyobb felfújható labdák készültek a sárga arcocskákból, a tudatos fogyasztói kultúrájáról híres Kínában pedig osztatlan sikert aratott a műanyag semmitmondás. Akkora sikert, hogy a konzumidiotizmus jegyében készült még emogramos pop-up kávézó, szobor, esernyő, torta, macaron, válltáska, egyedi autófényezés, párna, plüssállat, ruhakollekció, felvarró, szelfifal, gigantikus köztéri installációk sora, de még ezek is eltörpülnek a legújabb dobás mellett… A blokkláncon hamarosan egymillió forint értékű Ethereumért saját Emogramot is vásárolhatunk.

A helyzet iróniája, hogy tulajdonképpen ugyanaz történik most a kriptoemojikkal, mint a fehér pólókkal. A recept változatlan: végy egy hétköznapi dolgot, öntsd nyakon a személyes márkáddal, nevezd művészetnek, sorszámozd, majd árazd be ízlésed szerint!

Egy perc néma csend a blokkláncért

Az elmúlt év műkereskedelmi slágertémája kétségkívül az NFT (non-fungible token), csak idő kérdése volt, hogy valaki itthon is lecsapjon a vissza nem térő lehetőségre. A nem helyettesíthető tokenek, tágabban értelmezve pedig maga a blokklánc egy régóta létező, digitális anomáliát old fel. A kriptovalutáknál ez a double spending, de a virtuális műtárgyak esetében is ugyanarról van szó: hogyan tudunk digitális úton, köztes szereplő validációjának hiányában (peer-to-peer) értéket küldeni anélkül, hogy a tranzakció során ne duplikálódjon a „küldemény”? A blokklánc innovációja tehát abban áll, hogy megmásíthatatlanul követhetővé válnak a digitális javak, valutától kezdve műalkotásig minden számon van tartva egy elosztott hálózaton – eladó, vevő, darabszám, vételár, előzmények.

A blokklánc ugyanakkor jóval többről szól a shitcoinoknál vagy a sorszámozott digitális műveknél. Lehetőséget teremt egy decentralizált pénzügyi rendszer megalapozására, ahol nem „őrködik” a bankszámlánk felett semmilyen hatalmi szereplő, de az okosszerződések segítségével egy automatizált, gördülékenyebb államigazgatást is realizálhatunk. Mindezek ellenére a technológia hétköznapi adaptációja mást mutat. Csak egy újabb felülettel bővült a spekulatív pénzügyi termékek játszótere, amin per pillanat az olyan 21. századi, friss és trendi brókerművészek ügyeskednek, mint amilyen Kiss Miklós is. Így lesz vegytiszta innovációból 99 darab túlárazott emoji – Andy Warhol minden bizonnyal erről álmodott.

Mit eszik a pénzgép?

Fiatalságot, spontaneitást, életet, szépséget és mindenek felett kreativitást. Minőséget eszik és mennyiséget szarik – szól William S. Burroughs sarkos analízise. A jelen példára lefordítva ez annyit jelent, hogy a gépbe bedobjuk Kiss Miklós tagadhatatlan grafikusi kvalitásait, a túloldalon pedig kijön egy öt éve mutálódó, lapos tipográfiai poén, aminek – a kreátor reményei szerint – pénzben, sőt mi több, Ethereumban kifejezhető értéke van. Habár a megkérdőjelezhetetlen kapitalista érvelés itt is azt mondatja, hogy annyit ér a virtuális műalkotás, amennyiért el lehet adni, én azért kicsit sajnálom azt a minőséget, amiből ez a mennyiség lett.