„Az egyetem és a múzeum a 21. században ugyanazzal a kihívással küzd” – Beszélgetés Szántó Andrással
Szántó András New Yorkban élő író, szaktanácsadó, aki korábban olyan cégek és intézmények kulturális stratégiáján dolgozott, mint a Stanford University, a Metropolitan Museum of Art, az Art Basel vagy a BMW. Legutóbb megjelent könyve a múzeumok jövőjét tárja fel huszonnyolc igazgatói interjú segítségével, nemrég pedig a Barabási Albert-László által vezetett hálózatkutató labor eredményeinek a művészeti, kiállítási újrapozicionálásában működött közre. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem stratégiaalkotásában vállal szerepet, így nyílt rá lehetőségünk, hogy a tudomány és a művészet kapcsolatáról, adatokról és vizualizációkról, valamint olyan, klasszikus társadalmi intézmények legitimációs kihívásairól beszélgessünk vele, mint a múzeum és az egyetem.
Szántó András (fotó: Magnus Torsne, 2019)
Az utóbbi időben, mintha a különböző határátlépések kerültek volna a figyelmed középpontjába. A múzeumok jövőjével foglalkozó interjúkötetedben is szó esik például a tudományos világ és a művészeti intézményrendszer határvonalának elmosódásáról. Ezt mennyire látod erős nemzetközi tendenciának? Milyen szerepet játszhat a művészet a tudomány világában, és a tudomány a művészetében?
A reneszánsz utáni modern világ sajátja, hogy az élet különböző szférái autonómmá válnak, és ennek sajnálatos fejleménye, hogy a 18. századtól kezdődően a művészet és a tudomány külön-külön utakon indultak el. Ma ehhez a felsőoktatási struktúra is hozzájárul, amely erősen ösztönzi a specializációt. A második világháború után számos művészeti és designiskolát hoztak létre, ami nagy előrelépést jelentett, mivel ezek az intézmények kiemelt társadalmi jelenségként legitimálják a designt és művészetet, ugyanakkor az intézményesedés egyfajta bezárkózáshoz is vezetett, és azt hiszem, ma majdnem minden felsőoktatási stratégiának része a multidiszciplinaritásra való törekvés, vagyis annak az igénynek a megfogalmazása, hogy ezeket a mesterséges „silókat” átjárhatóvá, nyitottá kell tenni.
Párbeszédkeresésre már korábban is láttunk példákat a művészet és a design területén…
Igen, ez a ’60-as évek óta egy tudatos folyamat, aminek jól ismert, korai példája a Robert Rauschenberg-féle E.A.T. (Experiments in Art and Technology – a szerk.), amelynek keretében az avantgárd New York-i művészek együttműködéseket kezdeményeztek mérnökökkel és tudósokkal. Ezzel azonban van egy probléma, amit magam is tapasztaltam, amikor egy neves amerikai egyetem kulturális stratégiáján dolgoztunk: a művészeti szférából kinyújtott kéz gyakran nem ér célba, tudniillik a művészek nagyrésze teljesen tájékozatlan a modern tudományokat illetően. A legtöbb, humán területen dolgozó ember egyszerűen nem érti azt a nyelvet, amin a tudomány megszólal. Hozzáteszem, a tudósok jelentős része is csak keveset konyít a kultúrához. Ennek ellenére én is úgy érzem, hogy az elmúlt években felgyorsult a kapcsolatkeresés. A New York-i MoMA designkurátora, Paola Antonelli számára például teljesen egyértelmű, hogy a design, a tudomány és a technológia közös frekvencián kell, hogy megszólaljanak, és izgalmas figyelni, ahogy maga a múzeum fűzi szorosabbra ezeket a szálakat. A másik oldalon pedig említhetjük a CERN kutatóközpontot, aminek a Nagy Hadronütköztetőn kívül saját kurátora és nagyon jó művészeti programja is van.
BarabásiLab: Hidden Patterns (kiállítás, ZKM, 2021, forrás: zkm.de)
Ide kívánkozik az a fejlemény is, hogy a budapesti Ludwig Múzeumban nemrég egy világhírű hálózatkutató állított ki. Valaki, aki a tudományos intézményrendszerből érkezett a művészeti kiállítótérbe…
A szaktanácsadás területén általában intézményekkel és cégekkel állok kapcsolatban, de az elmúlt években elkezdtem közvetlenül önálló alkotókkal is együtt dolgozni. Barabási Albert-László ennek nem tipikus példája, hiszen ő erős intézményi háttérrel rendelkezik, de mégiscsak egy kutató-alkotóról van szó, aki az adatvizualizációival olyan munkákat hozott létre, amelyek nemcsak a tudomány nyelvén értelmezhetők, de jelentőséggel bírhatnak a művészeti szférában is. Az együttműködésünk legérdekesebb aspektusa éppen azt a kérdést érinti, hogy a művészeti világ milyen módokon nyílhat meg a Barabási Lab eredményei számára, és fordítva: a hálózatkutatás eszközeit hogyan tudjuk rávetíteni a művészeti világra. Részben ez a törekvés vezetett a Ludwig Múzeumban bemutatott kiállításhoz, aminek az anyaga most a német ZKM-ben (Zentrum für Kunst und Medien, Karlsruhe – a szerk.) látható.
A Barabási Lab adatvizualizációi kapcsán azt látjuk, ahogyan a tudomány megjelenik a művészeti intézményrendszerben, de ennél talán jellemzőbb, amikor egy művész nyúl a tudomány felé. Ha jól tudom, korábban Refik Anadollal is volt szerencséd együtt dolgozni, aki adatokból káprázatos vizuális alkotásokat hoz létre, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az esztétikai lefordításon kívül képes-e egy ilyen művészeti törekvés bármit is mondani a tudomány eredményeiről. Jobban sarkítva a kérdést: képes-e a művészet valódi párbeszédbe lépni a tudománnyal?
A tapasztalataim szerint a tudomány területén dolgozók gyakran olyan „grafikusként” tekintenek a művészre, aki közérthetővé teheti a tudományos eredményeket a nagyközönség számára. Ez a szerep általában nem annyira érdekes a művészeknek, viszont jogosan merül fel a kérdés, hogy hogyan tudnak a tudományhoz oly módon hozzájárulni, hogy az a leegyszerűsítő kommunikáción túl is értelmezhető legyen. A Barabási Lab kapcsán két szempontot emelnék ki… Egyrészt a vizualizáció nemcsak illusztratív, hanem heurisztikus szerepet is betölthet; amikor például nagyon komplex adatfolyamatokról van szó, akkor a vizualizáció fontos szerepet játszhat az összefüggések felismerésében – tehát nemcsak reprezentációs, de diagnosztikus eszközként is működik, és szerves része lehet a tudományos kutatásnak. A másik – talán ennél is lényegesebb – szempont, hogy a művészek és designerek képesek lehetnek a tudományos eredmények etikai vonatkozásait is tematizálni, ami talán soha nem volt olyan fontos feladat, mint ma.
Refik Anadol: Quantum Memories (adatszobor, 2020, forrás: refikanadol.com)
Ezzel kapcsolatban Bruce Sterling megállapítása jut eszembe, miszerint „manapság figyelemre méltó gyorsasággal léphetünk át a potencialitásból az aktualitásba”* Ebből az is következik, hogy folyamatos diskurzust kell folytatnunk a kirajzolódó, de még be nem érett tudományos-technológiai tendenciák lehetséges társadalmi hatásairól és dilemmáiról.
Ráadásul a fejlődés üteme exponenciálisan nő! A következő 10 évben többet fogunk változni, mint az elmúlt 50 évben; ezért is nagyon nehéz belőni azokat a területeket, amikre hosszú távon érdemes stratégiát építeni. Jelenleg a Stanford Egyetemmel is együttműködünk, amit a jövő tudományos „kifejlesztésének” csúcsintézményeként tartanak számon. A klónozástól a legagresszívabb közösségi hálókig, rengeteg téma megjelenik náluk, és ha kizárólag a tudományos vagy üzleti racionalitás szabja meg ezeknek a területeknek a fejlődési irányát, akkor elkerülhetetlenné válnak a belőlük fakadó társadalmi konfliktusok. A tudomány eljutott egy olyan pontra, ahol rendkívül éles etikai kérdések merülnek fel… A legnagyobb, ezeréves filozófiai kérdéseinkről van szó: mit jelent embernek lenni? Mit jelent az, hogy az embernek tudata van? Mi a jövője az emberiségnek? Ezeket a kérdéseket közvetlenül befolyásolják a mai tudományos fejlemények, a művészetnek pedig jó esetben szerepe lehet abban, hogy egy kerekebb, kiegyensúlyozottabb, sokdimenziós eszmei szövet ölelje körbe ezt az innovációs közeget.
Nem véletlen, hogy a kortárs design területén is megjelennek azok a gyakorlatok, amik az új technológiák társadalmi beágyazásáról spekulálnak, és nem annyira a funkció, mint inkább a diskurzus érdekli őket. Ehhez persze nélkülözhetetlen az a fajta kapcsolatteremtő kompetencia is, amire korábban kitértünk… Értik-e egymást a kutatók, a művészek és a designerek? Ez a kérdés könnyen elvezethet minket az oktatás ügyéhez: mennyire látod fontosnak az oktatási intézmények szerepét ezeknek a küszöböknek az átlépésében?
Hihetetlenül fontosnak látom, és úgy érzem, hogy a pandémia után még sürgőssebbé vált annak az újragondolása, hogy az az intézményi szféra, amely szakmai pályán indít el embereket, megfelelő viszonyban áll-e a jövővel. Minden intézményi területre igaz, amit a híres német szociológus, Georg Simmel írt a „kultúra tragédiájáról”: azok az intézmények, amelyeket bizonyos társadalmi folyamatok ösztönzésére hoznak létre, előbb-utóbb megmerevednek, és majdhogynem betemetik a tevékenységeket, emberi igényeket és vágyakat, amelyekre eredetileg szakosodtak. Gondoljunk például arra, hogy milyen viszonyban áll a mai hollywoodi filmipar a filmtörténet korai időszakát jellemző experimentális lehetőségekkel, vagy a professzionális sport az ember azon alapvető igényével, hogy játsszon, versenyezzen és a testét karban tartsa. Hasonlóképpen beszélhetünk a művészeti szféráról is: milyen mértékben távolodik el a művészeti intézményrendszer a primer kreativitástól? Ugyanilyen problematikus a tudományos intézményrendszer is, ami előbb-utóbb jobban tükrözi a saját intézményi logikáját, mint a társadalom igényeit. Ha az ember attól lesz sikeres egyetemi kutató, hogy egy nagyon apró területen nagyon sokat publikál néhány másik kollégájának, az hihetetlen szellemi paralízishez vezethet. Rengeteg burjánzó mikróspecializáció jön létre, ami szinte lehetetlenné teszi az egymástól távolinak tűnő területek közötti kommunikációt. Ez a probléma megjelenik az intézményi struktúrában, a karrierek elismerésében, a tudományos támogatások és díjak megszabásában, különböző diszciplínák terminológiai szétesésében. Meg kell vizsgálnunk, hogy milyen küszöbök gátolják az együttműködést, és dolgozni kell ezeknek az áthidalásán.
Barabási Albert-László, Milán Janosov: CyberArt Network (adatvizualizáció, BarabásiLab, 2021)
Mit jelent ez az egyetemi hallgatóságra nézve?
Egyrészt egyértelmű, hogy egy középiskolai végzettség nem elegendő ahhoz, hogy valaki jól fizető pályára léphessen, ugyanakkor korántsem világos, hogy az a fajta specializáció, amit a mai egyetemi rendszer nyújt, jól felkészíti-e a diákokat a jövőre, hiszen az emberek ma már párhuzamosan több karriert is befuthatnak; lehet valaki művész, természettudós és filozófus egyszerre. Azt hiszem, ezzel a kérdéssel minden intézmény küzd. A művészeti szférában pedig még világosabban látom a problémát: egyfelől szeretnénk, ha a művészek meg tudnának szólalni olyan ügyekben, amelyek társadalmi, politikai, tudományos és filozófiai kérdéseket érintenek, de ha az oktatás abból áll, hogy 19-20 éves fiatalokat egy szűk szakmára nevelünk, és megnehezítjük számukra, hogy érintkezésbe kerüljenek más területekkel, akkor olyan művészetet kapunk, ami saját magára referál – izoláció lesz az eredménye, amiért elsősorban a felsőoktatási szféra a felelős.
Moholy-Nagy László már a 20. század elején arról írt, hogy a modern életviszonyaink egyik központi problémáját a túlspecializált „szelet-emberek” nevelése jelenti, és az oktatásnak a „teljes személyiség” kibontakozását kellene támogatnia.** Azt hiszem, ez rezonál azzal, amit az imént elmondtál, mégis mintha ütközne azokkal az adatalapú intézményi sikerkritériumokkal, amikkel szemben az egyik félelem éppen abból fakad, hogy a „siker” érdekében számszerűsített, kötött pályák szűkítő specializációhoz vezethetnek. Te látsz valamilyen konfliktust a „szelet-ember” kritikája és a felsőoktatási kvantifikációs, számszerűsítő törekvések között?
Ha így nézi az ember, akkor ebben valóban van némi irónia. Kétségtelenül fontos, hogy az az oktatási élmény, amiben egy diák részesül, legyen kerek, nyitott, összetett, és fejlesszen olyan organikus képességeket, amiket akár különböző területeken is alkalmazni lehet. Ezzel egyidejűleg minden intézményi stratégiának szüksége van olyan fókuszelemekre, amelyek mentén meg tudja határozni az identitását – ezek híján az intézmény felaprózódik. A legjobb diákokért, oktatókért és a támogatásokért folytatott küzdelemben nélkülözhetetlen, hogy legyen egy tiszta intézményi profilunk, ami világossá teszi a vállalásainkat. A specializációra ilyen szinten szükség van, mivel mindent nem lehet egyszerre felvállalni, kellenek tehát stratégiai oszlopok, amelyek az intézmény és a befektetések irányát kijelölik, körülhatárolják a leendő partnerek szféráját, és kifejezésre juttatják az intézmény aspirációit. Ez a kérdés egyenesen visszavezet ahhoz, hogy képes-e egy intézmény túllépni saját maga újratermelésén. Az egyetemek esetében mindig emlékezni kell rá, hogy ezek az intézmények azért vannak, hogy bizonyos tudományterületeket előre vigyenek, és akkreditáló intézményként megnyissanak egy életpályát a diákok előtt… ezt a hétköznapok során sajnos könnyű elfelejteni.
Az intézményi identitás szempontjából tehát fontos egy specializált, irányzott kép kommunikálása, miközben a szervezeten belül – például az oktatás területén – törekedni kell a mozgástér növelésére és a többirányú impulzusokra. Ezt jól értem?
Igen, ez az a gordiuszi csomó, amit nagyon nehéz átvágni. Egyrészt kétségtelen, hogy a tudomány specializáció nélkül nem képes fejlődni, és az is kétségtelen, hogy egy intézménynek kell, hogy legyen egy jól körülhatárolt profilja, amelyet kommunikálhat a világ felé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a falakon belül nem lehet egyfajta fluiditást garantálni az ott tanulók és dolgozók számára.
Szántó András: The Future of the Museum: 28 Dialogues (2021, Hatje Cantz)
Több beszélgetésben is kihangsúlyoztad az új könyved kapcsán, hogy a múzeumi vezetőket ma alapvetően az intézményi szerepvállalás átalakulása foglalkoztatja. Kulcskérdéssé vált, hogy a múzeum hogyan tud megjelenni a társadalomban, és képes-e olyan funkciókat is betölteni, amelyeket korábban nem, vagy amelyeket egy „elitistának” bélyegzett magatartás nem tartott kívánatosnak. Mindez új terek kialakításával is együtt jár, amelyek – az étteremtől a könyvtáron át a rendezvényhelyszínekig – „barátságos nyitást” sugallnak, illetve a múzeum akár különböző társadalmi iniciatívák kezdeményezőjeként is felléphet. Ebben az identitáskeresésben mutatnak valamilyen hasonlóságot a múzeumok és az egyetemek?
A hidegháborút követő globalizáció, a 2008-as gazdasági válság, a politikai szféra polarizációja és a pandémia után számos olyan folyamat érett be, amelyeknek meghatározó következménye egyfajta intézményi legitimációs krízis, amiben az egyetem és a múzeum egyaránt érintett. Azok az intézmények, amelyek a saját gyerekkoromban még megkérdőjelezhetetlen, mélyen tisztelt intézmények voltak – mint például az újság, az egyetem, a múzeum, az orvosi vagy az ügyvédi szakma –, ma kemény átalakulási folyamaton mennek keresztül, aminek szerintem az a lényege, hogy a korábbi hierarchikus viszony helyébe előbb-utóbb egy jóval horizontálisabb, partneribb viszonyt kell állítaniuk. Újfajta kapcsolódási pontokat kell találniuk a közösségükkel; és itt a közösség alatt ugyanúgy érthetünk diákságot, olvasótábort, ügyfélkört vagy múzeumlátogatókat.
Mindez nyilvánvalóan összefügg azzal a bizalomvesztéssel, ami a kulturális és tudományos elittel kapcsolatban rendre kifejezésre jut.
Természetesen! Minden idők legfejlettebb tudományos időszaka után – amikor ma több tudós él a Földön, mint amennyi tudós valaha dolgozott a történelem során – nem sikerült megakadályozni egy 2008-as válságot, nem sikerült megakadályozni egy pandémiát, nem sikerült megakadályozni a nyugati világban a politikai kultúrák fragmentációját. Valóban, a múzeumot is sok kérdőjel övezi az elitizmusa miatt… egy múzeumigazgató 30 évvel ezelőtt nem sokat törte fejét azon, hogy hogyan nyerheti el a közönség szimpátiáját, és azt gondolom, egy egyetemi rektor sem sokat aggódott azon, hogy a diákok hogyan érzik magukat a campuson. Ezek a szempontok távol álltak az akkori generációtól, és ez a két nagy örökségi intézmény – a múzeum és az egyetem – ilyen szempontból egy csónakban evez, mivel mindkettőnek vissza kell nyernie – vagy még inkább újra kell konstruálnia – a társadalmi relevanciáját. A kérdés, hogy hogyan őrizhetik meg a legitimitásukat a 21. századi társadalomban. Ebben látom a közös pontot.
Szántó András a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen 2021 nyarán (fotó: Lakos Máté)
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen például erős a törekvés, hogy az intézmény megpróbáljon egyre több külső szereplővel kapcsolatot építeni, és olyan projekteket kezdeményezni, amikben az oktatáson túli funkciókat is felvállalhat. Az aktuális együttműködésed a MOME-val milyen szerepet játszik ebben a folyamatban?
Egy korai fázison vagyunk túl, a megközelítés azonban abszolút innovatív. A legfontosabb szempont, hogy az intézményi stratégia megalkotásánál ne csak sötétben tapogatózzunk, hanem igyekezzünk az intézményt körülvevő és az intézményen belüli valóság mély ismeretén keresztül közelíteni hozzá. A projekt elsősorban az intézményen kívüli adatokból építkezett, de hozzá kell tenni, hogy egy ilyen feltérképezésben a kvantitatív és a kvalitatív adatoknak ugyanúgy megvan a maguk szerepe. Az intézményeknek – különösen a belső adatszerzésnél – a saját embereikre kell hallgatniuk! Kulcsfontosságú az a metódus, ahogyan egy intézmény figyel, és dialógusban van a különböző közösségeivel. Ami a MOME-val való Maven7 együttműködésünket illeti: ebben a konkrét projektben új és ritkán tapasztalt fejlemény, hogy egy intézmény a hálózatkutatás eszközeivel próbál meg, nemcsak befelé hallgatni, de a külső adatokból tükröt is állítani maga elé. Ráadásul nemcsak arról van szó, hogy milyen fejlesztési stratégiát kell követnie az intézménynek, hanem arról is, hogy mi az a brand, amivel a világ felé nyit. Számomra ebben – a családi kötődésemnél fogva is – nagyon érdekes kérdés, hogy a MOME narratívájához hogyan járulhat hozzá a Moholy-Nagy örökség.
Egy intézményfejlesztési stratégiában, ha jól értem, a kvantitatív és kvalitatív források egyensúlyára kell törekedni. A Moholy-Nagy örökség vagy az intézmény története tekinthető kvalitatív forrásnak?
Akár kvalitatív, akár kvantitatív kutatást végzünk, a lényeg, hogy empirikus megközelítésről van szó. Nem abból indulunk ki, hogy egy „fontos” ember mit gondol, hanem abból, hogy mi az a valóság, amire építünk. Természetesen egy intézménynek az eszmei dimenziói, azok az értékek, amiket követ és beépített a működésébe, a maguk nemében szintén empirikus tények; megragadhatók, megfogalmazhatók, és a MOME esetében különösen fontosak, mivel egy kulturális intézményről van szó. A stratégiaalkotásnál soha nem tabula rasával indulunk! Az egyetem ethosza ugyanannyira jelentős empirikus építőkockája a stratégiának, mint például annak az adatalapú levetítése, hogy a közösségi hálón hogyan jelenik meg világszerte az intézmény. Félvak lenne egy olyan stratégia, ami csak az egyik típusú adatból próbálna meg építkezni, és a legizgalmasabb feladat éppen annak a kitalálása, hogy ezeket a komplementer elemeket miként lehet a legjobban összegyúrni. A lényeg végeredményben soha nem maga a metodológia, hanem hogy megnyílik-e egy intézmény számára annak a lehetősége, hogy megkomponálja a saját, jövő felé nyitó sztoriját.
// /
* Bruce Sterling, „Most Design Fiction Will Of Course Be Pretty Bad,” Verina Gfader interjúja, in Design Fiction, szerk. Alex Coles, 87–98. (Berlin: Sternberg Press, 2016): 94.
** Moholy-Nagy László, Von Material zu Architektur (Bauhausbücher 14, 1929). Magyar kiadás: Az anyagtól az építészetig (Budapest: Corvina, 1972), 10-15.
A nyitókép a Barabási Lab és a MOME Innovációs Központ együttműködésében született hálózatrajzoló robotot ábrázolja.
Szántó András legközelebb szeptember 29-én lesz hallható a MOME 2030: The making of an international university című online eseményen.
