2021. 10. 26. | Grafika

„Merni valami olyat, ami kicsit kitör, de még kapcsolódik” – Palotai Gáborral beszélgettünk

Palotai Gábor portfóliójában nemcsak 40 év tervezőgrafikai munkája van, vodka csomagolástól a fine dining étterem arculatig, de tucatnyi Red Dot mellett ott lapul még egy – az alkalmazott művészek esetében meglehetősen szokatlan – állami díj is. A lovagkeresztet „a grafika és a design területén végzett több évtizedes, nemzetközi szinten is elismert munkájáért” kapta. Merthogy annak idején az Iparművészetin szerzett diplomájával a hóna alatt kiköltözött Stockholmba. Svédül nem beszélő fiatal grafikusként, egy olyan rendszerből, ahol szerencsét próbálni még büntetőjogi kategória volt. Tanulás, munka, saját stúdió, nemzetközi elismertség, pár éve pedig – az élet speciális humorát illusztrálva – egy címzetes egyetemi tanári titulus. Amit pontosan ugyanabban a teremben vehetett át, mint 1980-ban éppen hogy elégségesre minősített diplomáját. Portré.

Elhagyván rokonokat, ismerősöket és egy biztos kapcsolatrendszert, elmenni a világba nehéz döntés. Egy kérdést tesznek fel ezentúl: ki vagy te és mi vagy te? Tisztán, pőrén nekimenni a megmérettetésnek keveseknek sikerül ennyire egyértelmű és konzekvens eredményességgel – hangzottak a dicsérő szavak azon a bizonyos egyetemi címátadón. Drámainak tűnhet, de nincs benne túlzás. A nyolcvanas évek elején a „külföldre kívánkozók” két opció közül választhattak: harminc napon belül visszatérnek vagy maradnak. Az emigráció mellett persze sok dolog szólt és szólhatott, a hetvenes évek szürkesége, a lepukkant városok, a fojtogató politikai légkör, de Palotai Gábor esetében még szakmai konfliktusokkal is terhelve volt az itthoni lét. Egy olyan intézményben, ahol a kreativitás vagy a felsőoktatás szelleme sem volt segítség ahhoz, hogy bárki megélhesse a szabadságot.

„Nem voltam kedvelt hallgató, rengeteg konfliktusom volt. Az első év után elkezdtem úgy dolgozni, ahogyan én gondoltam. A saját fejem után, alternatív megoldásokkal. Na, az már nem tetszett a tanároknak. Akkor éreztem, ha Magyarországon akarok dolgozni, azt nem fogják szeretni. Visszagondolva eléggé irritáló lehettem. Mondták, hogy akvarellel fessem a plakátot vagy illusztráljak, én viszont már akkor kifele néztem. Azt figyeltem, hogy nyugaton mi van. Amikor kiköltöztem, akkor el akartam távolodni a hátteremtől. De aztán az ember rájön azokra a dolgokra, amik mégiscsak jöttek vele. Az esetemben a magyar modernizmus, Kassák, Moholy-Nagy. Kár is lenne tagadni, ez megvan, mint egy korai élmény. Azt is bevállalom, hogy van egy közép-európai grafikai világ, ami akár egyetemes is lehet, de az biztos, hogy a gyökere erről a tájról ered.”

Ami a hetvenes évek Iparművészetijén rossz volt, a stockholmi egyetemen aztán hirtelen jó lett. De a modernnek számító svéd társadalom tükrében végképp kiéleződtek a Kádár-rendszer mélyén rögzült hiedelmek. Például az a – mai szemmel banálisnak tűnő – felvetés, miszerint a grafikai formatervezés és a design nemcsak esztétikai vagy kulturális, hanem piaci kérdés is. Egyszerűbben mondva: komoly értéke van, nem mellesleg fizetnek érte. Olyannyira, hogy a költözést követő nyolcadik évben már megalapította – azóta négy fősre bővült – stúdióját, a Gabor Palotai Designt, ahol csapatba rendeződve építik összetéveszthetetlen vizuális világukat. Utazó kiállítás díszlete, kiadvány, plakátsorozat, étterem arculat, bármiről is legyen szó, ugyanaz a végletekig leredukáló, finomkodást nem tűrő, helyenként akár nyersnek is nevezhető esztétika tükröződik. Ha valami, akkor ez biztosan kijelenthető Palotai Gábor alkotói hozzáállásáról: nincs mellébeszélés, köntörfalazás, csak a lényeg.

„Fontos, hogy legyen valamiféle állandó ellenállás. Látod a dolgokat, és még mindig tudod, hogy mi az esztétikai vagy tartalmi igazság, még mindig érdekel, és még mindig felbosszant, ha nem úgy van. Nekem fontos ez az érzelmi része. Megpróbálni elmenni a széléig. Arra viszont nagyon vigyázni, hogy ne essek le. Azt hiszem, ez a formatervező felelőssége, vagyis az én felelősségem is. Végigvinni azt a gondolatot, amit jónak tartok. De úgy, hogy mindent beleszámítottam, a kívánalmakat, megértettem a feladatot.”

Ennek a határfeszegető hozzáállásnak pedig láthatólag volt és van eredménye. Ha magát a portfóliót nem is nézzük, az önéletrajzba több, mint ötven szakmai elismerés került a korábban emlegetett lovagkereszttel együtt. Egyszer büntetőjogi kategória, másszor figyelemre érdemes alkotó – így változik körülöttünk a világ. Az már más kérdés, hogy van-e a díjaknak bármiféle értéke a minőségbiztosításon túl…

„Egyszer voltam egy régiség üzletben Lisszabonban, ahol csak régi kitüntetéseket árultak, serlegeket, háborús díjakat. Nagyon poros üzlet volt, már a kirakata is. Arra gondoltam, hogy körülbelül ennyit is ér. Valaki meghalt a háborúban, kapott egy díjat, most pedig eladó száz forintért, mégsem kell senkinek. De abban a pillanatban, amikor ezt kapta, akkor biztosan örült neki. Jó arra a napra, vagy másnapra még, aztán elfelejtjük. De rengeteg olyan tervező van a világban, akik soha nem kaptak semmiféle díjat, és mégis jó alkotók. Sokan ráadásul a világ olyan részén élnek közülük, ahonnan a közelébe se kerülhetnek díjaknak. Ennek ellenére is jó dolgokat csinálnak. Így nézve semmi értelme nincsen.”

Beszélgetésünk során egyre inkább meggyőződtem, Palotai Gábor esetében nem tűnik üres bemondásnak, amikor művészetként hivatkozik munkájára. Médiumtól függetlenül ugyanazzal az elánnal készít illusztrációt, logót, plakátot – inkább belerakja önmagát és meggyőződését, minthogy érdekből kiszolgáljon. Talán ennek tudható be az is, hogy munkái kitartóan ugyanarról, valamiféle elemi egyszerűségről mesélnek. Lassan húsz éves csomagolástervére, az OP Vodka grafikájára ránézve láthatjuk, miről is szól ez a vállalás. Ha bármit elvennénk belőle – piktogramot, színt vagy betűt –, akkor már bántóan kevés maradna. Így viszont még pont jó. Egyszerűen jobb már nem is lehetne.

„Én még nem értem el odáig, hogy azt mondjam, lementem valaminek a totál aljára. Volt egyszer egy Moholy kiállítás a TATE-ben, az utolsó rajzai, amiket a halálos ágyán készített… Teljesen gyerekes atomrobbanásokat rajzolt színes ceruzával. Erről van ott is szó, hogy mi a következő fázis. A mi szakmánkban persze mindig van tovább. Nem lehet befejezni úgy, ahogyan Malevics befejezte a festészetet a fekete négyzettel. Abban minden benne van. A formatervezésben viszont új feladatok vannak. A képeket egyébként nyáron festettem, egy teljesen új vállalás volt, mert korábban nem festettem. Elég érdekes volt belemenni valami olyanba, amibe még soha. Egy falapot lefesteni. Közben az ember rengeteget gondolkodik, hogy ennek egyáltalán mi az értelme. Miért csinálom? Egy óra múlva rájön, hogy baromi jó, utána meg arra, hogy nem az. Kitenni magamat valami olyannak, amit még nem csináltam. Merni valami olyat, ami kicsit kitör, de még kapcsolódik.”