2021. 11. 30. | Design

„Ma mindenki egy kicsit designer akar lenni” – Interjú Osvárt Judittal

A Budapest Design Week kurátori pozíciójánál nehezen találunk prominensebb szerepkört a hazai designéletben. Osvárt Judit kilenc éven át szervezte az eseményt. Különböző „vendégországok” designkultúrájával kötötte össze a fesztivált, így szerepelhettek Budapesten az olasz, a spanyol, a holland, a német tervezés eredményei, és meghívására olyan sztártervezők jártak a városban, mint Michele de Lucchi, Jürgen Bey, Martí Guixé vagy Benjamin Hubert. Pályáját újságíróként kezdte, majd különböző designmagazinoknál dolgozott főszerkesztőként, többek között az ELLE Decorationnál, ahová idén ősszel visszatért. A szakmai váltásról, a rendezvények és a magazinok eltérő, mégis hasonló világáról, a magyar design kihívásairól és a trendek iránti érzékenységről beszélgettünk.

Mielőtt 2013-ban elvállaltad a Design Hét szervezését, újságíróként és szerkesztőként számos lapnál megfordultál. Erről az időszakról többek között azt nyilatkoztad, hogy nem igazán szerettél interjúkat készíteni. Miért?

Az interjúkészítés közben alá kell rendelned magad annak, aki beszél, és nagyon kell figyelned, hogy fenn tudd tartani a beszélgetést, miközben az interjú legtöbbször valójában egy monológ. Nekem ez nagyon megerőltető volt. Sokkal jobban szerettem, ha valaki partner tudott lenni abban, hogy beszélgetés alakuljon ki, de a sztárdesignerek, akikkel interjúztam, rendszerint egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá, hogy ki ül velük szemben.

Akadt kivétel?

A tervezők között nem, de egyszer, amikor Magyarországon járt Isabella Rossellini, a Meglepetés magazin felkért, hogy készítsek vele egy interjút. Olaszul beszélgettünk, és felszabadultan kérdezgetett arról, hogy hol tanultam a nyelvet, honnan érkeztem ebbe az interjúhelyzetbe. Egyáltalán nem akart arról beszélni, amiért jött, mert nem szerette ezeket a haknikat. Nekem ez megmaradt, különleges volt.

Most, hogy hosszú évek után újra az ELLE Decorationnál dolgozol, újrakezded az interjúzást?

Ezt inkább meghagynám másnak, és nem is igazán az én feladatom. A főszerkesztői munka inkább szintetizálást jelent: különböző jelenségeket kell összefogni és egységesíteni. Ebben valójában megegyezik azzal, amivel a Design Hét esetében is foglalkoztam, csak a platform más.

Ha a szintetizálás a közös pont, akkor mi a fő különbség a kurátori és a szerkesztői működés között? Miben más a magazin és a rendezvény?

A magazin hozzám mindig közelebb állt, mert kézzelfogható és megmarad. A rendezvény ezzel szemben illékony. Rengeteg magazinom van, amiket munka közben is leemelhetek a polcról, és pár percre teljesen kikapcsolnak. Sajnos a karanténidőszak ezt a szektort is befolyásolta: nagyon kevés külföldi magazint lehet itthon kapni, és a legtöbb bolt meg is szűnt, ahol árusították őket. Ha utazunk, mindig veszek párat, és digitális változatokra is elő vagyok fizetve, bár PDF-et lapozgatni azért nem ugyanaz.

Én nagyon hiszek benne, hogy most jönnek vissza a nyomtatott formátumok, mert az embereknek elegük van a válogatás nélküli görgetésből.

Szeretik, ha valaki előre összeállítja nekik azt, amit érdemes nézni. Ebben a tekintetben valóban megegyezik a szerkesztői és a kurátori munka: rengeteg dologból, amit mondjuk az Instagramon látok, meg kell tudnom mondani, hogy melyek azok a trendek, amikre érdemes figyelni. A rendezvényszervezésnek emellett sok más aspektusa is van, a bürokráciától a diplomáciáig. A Design Hét kapcsán tehát a szűkebb szakmai döntéseken túl egyéb tényezőket is figyelembe kellett vennem.

A 2013-as Budapest Design Week prospektusa; az esemény hívószava a “metszéspontok” volt

2013-ban hirtelen csöppentél bele a Design Hét mindennapjaiba, és onnantól kezdve kilenc éven át töltötted be a hazai designközösség talán leginkább kitüntetett pozícióját. Meglepett a felkérés?

Nagyon! Az állásinterjúra tartva még azt hittem, hogy kommunikációs munkatársat keresnek. Amikor Majcher Barbara, a Formatervezési Tanács Irodájának vezetője elmondta, hogy én lehetnék a fesztivál kurátora, teljesen lesokkolt. Emlékszem, hogy utána óriási csomagolópapírokat terítettem ki otthon a szoba közepére, és folyamatábrák segítségével próbáltam meg átlátni a Design Hét programjait. Már akkor is hatalmas méretű volt, ráadásul abban az évben a tizedik évfordulójához közeledett a fesztivál. Hat fős stábbal és nagyon jó büdzsével kezdhettem el dolgozni, úgyhogy belevágtam.

Mit gondolsz, miért téged választottak?

Pohárnok Mihály ajánlott engem, mert pontosan látta, hogy egy magazin szerkesztője hasonló feladatokkal foglalkozik, mint egy kurátor. Fel kell kutatni a tehetségeket, szintetizálni kell a munkájukat, és persze számolni kell azzal is, hogy a design egy kreatív szakma, aminek megvannak a maga sajátosságai. Emellett látni kell a terméked jogi, gazdasági, kommunikációs vetületét. 2013-ban már mögöttem volt az ELLE Decoration, dolgoztam a Home-nál és számos más újságnál, volt szakácskönyv kiadóm, és Baráth Dáviddal közös vállalkozásunkban, a David Barath Design-ban is régóta végeztem projektmenedzsmentet. Tartalmi szempontból a Design Terminál legelső weboldalát is én raktam össze még a 2000-es évek közepén; abban a projektben működtünk együtt Mihállyal, innen volt meg az ismertség.

Osvárt Judit a 2021-es Budapest Design Week megnyitóján

Kilenc év alatt a tartalomfogyasztási szokások is rengeteget változtak. Mennyire érvényes ma mindaz, ami akkoriban adott volt a Design Hét számára?

Tény, hogy a mai generációt sokkal nehezebb elcsábítani rendezvényekre, mert eleve az online térben tájékozódnak. Amikor például 2011-ben a Design Hét meghívására a sztártervezők közül itt járt Karim Rashid, a csilláron lógtak az emberek, és tévéstábok is foglalkoztak vele. Ma már ez egyáltalán nincs így, ezért két-három éve nem is hívunk sztárokat. Ami viszont felerősödött, az az interaktív programok iránti érdeklődés. Egy designer, ha workshopot szervez, direkt értékesítést is tud folytatni, a látogatók pedig egyre inkább aktív szerepet akarnak játszani az eseményekben. Ma mindenki egy kicsit designer akar lenni. Kerámiázni szeretnének vagy saját táskát készíteni. A Nyitott Stúdiók azonnal megtelnek, a városi séták szintén, ha viszont valami passzív befogadói figyelmet igényel, azt inkább a telefonon vagy a laptopon követik nyomon.

Ez összefügg azzal, hogy az utóbbi években a Design Hét jelentősége valamelyest csökkent?

Szerintem igen.

Pusztán azért, mert kevesebben indulnak el otthonról, vagy azért is, mert a népszerű részvételi programok kevésbé tudnak szemléletformálók lenni, mint az előadások vagy szakmai kerekasztalok?

Mindkettő szerepet játszik benne. Ráadásul irdatlanul sok program lett Budapesten. Pár éve még nem nagyon volt a Design Héten kívül ezen a területen esemény, most pedig egész évben érik egymást a designkiállítások. A mi célcsoportunkba ráadásul nemcsak a design iránt fogékony emberek, de mondjuk egy pálinkafesztivál iránt érdeklődő közönség is beletartozott, tehát a konkurencia szélesebb, és könnyű elveszni a zajban. Ezen kívül maga a design is megváltozott. Tíz éve még egyfajta buzzwordként működött a design, és mindenki kíváncsi volt rá, hogy például mi az Apple sikerének titka. Ma már a design a mindennapok része, és sok esetben nem is materiális tárgyakat jelent… a legújabb digitális interfészekből vagy szociális design projektekből pedig nehéz jó kiállítást csinálni. Egyébként nemcsak itthon, de külföldön is azt látom, hogy van némi megtorpanás, ami összefüggésben állhat azzal, hogy az újdonságok halmozása fenntarthatósági szempontból egyre visszatetszőbb.

A 2021-es arculatot Bárdy Anna és Katyi Ádám tervezték

Ha jól tudom, a Design Hétnek a kezdetektől fogva az volt a fő célkitűzése, hogy a designtudatosságot növelje itthon, és rámutasson, hogy a design nem úri játék, hanem a hétköznapi életünk része. Mondhatjuk, hogy 2021-re elértétek ezt a célt?

Tulajdonképpen igen. 2004-ben valóban azért indult a Design Hét, hogy növelje a design iránti érzékenységet. Most már úgy tűnik, hogy a „fenntarthatóság” az a hívószó, ami tíz éve a „design” volt. Sőt, talán már az sem.

Magyarországon talán még igen.

Lehet, de én is azt gondolom, hogy a fenntarthatóság a fejlettebb designkultúrákban mára már sztenderddé vált. Minden terméknél, minden munkafázisban, minden cég életében alapérték kell, hogy legyen.

Ha más nem, legalább a kommunikáció szintjén…

Erről is érdemes beszélni! A márkák kommunikációs zöldmosása tényleg elterjedt jelenség.

A kommunikációnál és a cégeknél tartva: a Design Hét másik nagy vállalása, hogy közelebb hozza egymáshoz a gazdasági szereplőket és a tervezőket. Ezt mennyire látod sikeresnek?

A gazdasági döntéshozókkal való kapcsolaton továbbra is erősen kéne dolgozni.

Még mindig nagyon szkeptikusak a designnal szemben, és luxusnak tartják.

Velük csak esettanulmányokon, hasonszőrű cégek sikersztorijain keresztül tudjuk megértetni, hogy a design valójában versenyképességet növelő tényező. Londonban, Milánóban azért van a designereknek nagyobb szerepe, mert ott adott az ipar, ami a terveket megvalósítja. Ez itthon szinte teljesen hiányzik, és a fiataloknak ezért nehéz az elhelyezkedés.

Egy korábbi interjúdban úgy nyilatkoztál, hogy a fiatal designerek előtt ma három út áll: külföldre menni, megpróbálni bekerülni egy magyar céghez – amiből nagyon kevés van –, vagy saját márkát alapítani, és kisszériás, kraftos vonalon elindulni.

Mindegyik út nehéz. A kézműves termékek a kis széria miatt sosem jelentenek igazán nagy gazdasági tényezőt. Bár maga a tervező biztosíthatja az eladásokból a megélhetését, nem tud egy szinten túllépni, nem tudja skálázni a termékeit, hiszen a két keze munkája a termék DNS-ének a része, és csak két keze van. Kulturális szempontból is nagyon fontos a kraft, de ha lenne bútorgyárunk, textilgyárunk, cipőgyárunk, az a magyar design szempontjából teljesen új helyzetet teremtene.

A 2021-es Budapest Design Week “New Standards” kiállításának részlete (fotó: Mohai Balázs)

Össze tudod vetni a 2013-ban induló fiatal tervezőgenerációt a mostanival?

2013-ban a designerek sokkal kevésbé tudták eladni magukat, nehezen tudtak írásban vagy szóban megnyilvánulni a saját munkájukkal kapcsolatban. A fiatal generáció most már pontosan tudja, hogy a sikere szempontjából mennyire fontos a kommunikáció. Megvannak a saját autonóm csatornáik. Még mindig egyértelműen a Design Hét a legfontosabb hazai designesemény, de nem ez az egyetlen bemutatkozási lehetőség számukra. Időközben új tervezési területek is megjelentek: a szociális design, a service design is nagyon aktív.

A nagy hiányosság pedig továbbra is az, hogy az ipar nincs jelen vagy nem vesz részt a designéletben.

A fiatalok tehát jól képzettek, de nehezen tudnak elindulni?

A probléma az, hogy nincs hova elmenniük gyakorlati tudást szerezni. Az iskola után vagy az iskola mellett alig találnak olyan helyet, ahova be tudnak lépni – kevés a gyakornokságot támogató vállalkozás. Az egyetemtől pedig nem várhatjuk, hogy pótolja azt a tudást, amit csak az éles termékfejlesztés folyamatában, a gyárak osztályain megfordulva vagy a konkrét piaci versenytársakat vizsgálva sajátíthatnak el. A gyártócégek számára persze komoly befektetés tervezőt alkalmazni, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a végén olyan termék születik, ami sikeresen sorozatgyártható lesz. Ez egy kockázatos, hosszú távú vállalás. A legtöbben pedig – érthető módon – inkább a nyugat-európai bérgyártást választják.

Néhány hónapja beszélgettem Kerékgyártó Andrással a Plydesigntól, aki szerint az árversenyben nem lehet örökre talpon maradni az olcsóbb bérgyártást vállaló keleti országokkal szemben. Fontos stratégiai döntés lehet, ha a hazai gyártócégek elkezdenek saját tervezőt alkalmazni és saját termékfejlesztésbe fogni.

A pandémia miatt most az ellátási láncok problémája is adott. Sok termék nem rendelhető, és van, amit nem is gyártanak, mert az oltatlan munkaerő miatt leálltak a távol-keleti gyárak. Emiatt számos vállalat azon gondolkozik, hogy visszahozza Európába a gyártás egy bizonyos részét. Lehet, hogy ezen a ponton az olyan cégek kerülhetnek előnybe, mint a Plydesign, ami kreatív hozzáadott értéket is képes nyújtani. Izgalmas folyamatok ezek, egyelőre azonban úgy látom, hogy sokkal több aktív hazai szereplőre lenne szükség.

A “New Standards” kiállítás részlete (fotó: Mohai Balázs)

New Standards címmel az idei Design Hét központi programja is a karanténidőszak utáni „új világra” összpontosított. Kurátorként kifejezetten harminc év alattiak munkáiból válogattál. Milyen képet mutatott ez a kiállítás?

Szerintem ez a generáció különösen nyitott a társadalmi kérdések iránt, és keresi a szerepvállalás lehetőségeit. Más kérdés, hogy hogyan lehet ebből megélni, mindenesetre én is érzékelem, hogy határozott állásfoglalásuk van, és képesek az értékrendjük mellett kiállni. Ez korábban nem volt jellemző, és nem is volt ennyire átpolitizálva a formatervezés. A másik dolog, amit látok, hogy sokan nem egyénileg, hanem eleve csapatokban képzelik el a tervezést.

Több olyan kísérletező munkát is láttam, ami egy-egy designterület vagy termékkategória megújításában gondolkodik. Vegyük például Kispál Márton „Frigo” hűtőszekrényét.

Pont az egyik kedvencem! A jó designer mindig olyan problémát analizál, amit lehet, hogy mi még csak meg sem fogalmaztunk. Miért kell minden egyes alkalommal kimennem a konyhába, ha inni akarok egy pohár hideg vizet vagy enni akarok egy túrórudit? Miért ne állhatna a hűtőszekrény hordozható egységekből, amiket a lakás bármelyik pontján elhelyezhetek? Az érzékenység kapcsán persze szokták mondani, hogy sok designer azért pesszimista, mert folyamatosan problémákkal van elfoglalva.

Kispál Márton “Frigo” moduláris hűtőszekrénye (2020, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem)

A designkultúra jelentős része azért ma is termékstylingról és csinos formákról szól. Ráadásul az Instagram és a Behance világa a nemzetközi másolásnak egy új korszakát nyitotta meg. Egy-egy trendnek a helyi „fordítói” pillanatok alatt jelennek meg a világ bármely pontján.

Ma már mindenki designer, de főleg mindenki grafikus! A legtöbben azt hiszik, hogy a design egy esztétikai kérdés, a cél pedig az ügyfelek gyors kiszolgálása.

Itthon valóban sikerül megetetni az ügyfelet olyan dolgok másolásával, amiket a Behance-en már évekkel ezelőtt láttunk.

Mindenesetre én nehezen fogadom el, ha egy magára valamit adó tervező inkább létrehoz egy újabb dzsungel mintás enteriőrt, mint hogy a speciális megrendelői helyzet megértésére és időtállóbb eredményre törekedne.

Térjünk vissza még egy kicsit a Design Hétre. Kilenc év sok idő, a fesztivál szempontjából is korszakváltást jelent a távozásod.

Szerintem túldimenzionálod a szerepemet.

Miért?

Mert ebben benne van a Formatervezési Tanács és a teljes stábom munkája is. Tény, hogy én irányítom a folyamatot, de egyedül nem tudnám megcsinálni. A szerepem alapvetően szintetizáló jellegű.

Azt gondolom, hogy ez egy teljes személyiséget kívánó munkakör.

Abban van igazság, hogy nem azért nehéz megfelelő embert találni erre a szerepre, mert kevesen alkalmasak rá, hogy megszervezzenek egy fesztivált, hanem mert a szakmai tudáson és a szcéna ismeretén túl olyasvalakire van szükség, aki képes mindezt a médiában vagy akár egy nagyköveti vacsorán is képviselni. Emellett nagyon sokszor nagyon gyorsan kell reagálni, ami egy végletekig rugalmas személyiséget kíván. Ebben sokat fejlődtem.

Mi az, amit még magaddal viszel?

Nagyon hálás vagyok a Design Hétnek azért, hogy rengeteg új dolgot megtapasztalhattam. Alapvetően újságírónak tartom magam – a kíváncsiság a lételemem. Állandóan tudásszomjam van, keresem az újat, esténként is a könyvújdonságok és a cégek újdonságai között keresgélek. A Design Hét lehetőséget biztosított rá, hogy új területeket térképezzek fel, érdekes emberekkel találkozzak, és sok olyan helyszínen jártam, ahová különben sosem jutottam volna el.

Az ELLE Decoration 2021. őszi címlapja

Az itthon nemrég újra megjelenő ELLE Decoration főszerkesztősége jelenti a folytatást. 2006 és 2008 között egyszer már betöltötted ezt a posztot. Később úgy fogalmaztál, hogy ezen a területen már akkoriban is a világ legjobb magazinjának tartottad, ami azóta sem változott. Miért gondolod így?

Két ok miatt. Egyrészt nagyon sokféle témával foglalkozik. Megjelenhet benne az építészet, a belsőépítészet, a formatervezés, a lakberendezés, a tárgykultúra, és ezekhez kapcsolódóan a pszichológia, a lelki vetületek, az utazás és a gasztronómia is.

Fontos, hogy az emberre is kíváncsi, nem csak a tárgyakra.

űTalán egyedül a divat és a szépségápolás nem fér bele, mert azokat az ELLE fedi le, de érintőlegesen, a trendek vonatkozásában tulajdonképpen azok is szerepet játszhatnak. A másik ok a stílusok eklektikája. Van benne Dior takaró, magyar designer vázája, de ugyanígy Diego szőnyeg és Praktiker állólámpa is.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert a designmagazinok világát általában a luxustermékekkel azonosítjuk.

Ahogy a Design Hétnek az a missziója, hogy a designt mindenhol jelenlévő dologként tegye érhetővé, úgy az ELLE Decorationnál is az a vesszőparipám, hogy ha bemész a Tescóba vagy az Auchanba, ott ugyanúgy tudsz jó designtárgyat találni. Igyekszünk minél több hétköznapi dolgot beemelni; nagyon fontosnak tartjuk, hogy minél több beszerezhető, megfizethető tárgy szerepeljen benne. Nem a drágaság vagy az olcsóság a szervezőelv, hanem hogy érzékeltetni tudjuk-e az aktuális trendeket.

A beszélgetés végére megint csak oda lyukadunk ki, hogy a kurátor és a szerkesztő valami nagyon hasonló dolgot csinál: rendet teremt a rendetlenségben, teret biztosít az újdonságoknak.

Pontosan. Ez az, ami most is lelkesít. Az ELLE Decoration főszerkesztésén kívül egyébként továbbra is aktívan részt veszek a saját vállalkozásunk, a David Barath Design projektjeiben. Itt elsősorban brandinggel foglalkozunk, ami szintén egyfajta szintetizálást jelent: az ügyfél problémájából, termékéből, a piac állapotából és trendjeiből, ezenkívül építészeti, gasztronómiai, turisztikai, és persze tervezőgrafikai alapokból kell összegyúrni egy minden alkalommal testreszabott, egyedi brandinget, ami időtálló és nemzetközi szinten is versenyképes. Olyasmi ez, mint egy úri szabóság, ahol minden személyre szólóan készül. Ez is szintetizálás, ha úgy tetszik: szerkesztés, mint a fesztiválé vagy a magaziné.