„Felvettem hát a fotós szemüveget” – Simon Iringó portfóliója
Az erdélyi születésű fotóművész munkáit áthatja a személyesség: saját környezetének különböző rétegeit vizsgálja és tárja elénk sorozatain keresztül. Habár témái változatosak, bármihez is nyúl, valamiféle kíméletlen őszinteség érezhető fotóin – legyen szó Csíkszereda bomladozó épületeiről vagy saját féltestvérének a felcseperedéséről.
Egyik első munkájában, az One the edge c. sorozatban csatószegi roma gyerekekkel foglalkozott. Eredetileg egy alkotóműhely keretében került a faluba, az egyalkalmasnak tervezett fotózás végül sok éves, mai napig tartó visszajárássá alakult. A gyerekeket felnőtté válásukig szeretné kísérni, ezen keresztül pedig kideríteni, hová lehet eljutni egy hátrányból induló közösségből. „Az ő életük, ami érdekel, a fotó csak egy eszköz, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk, megérthessem és megismerjem őket” – meséli Iringó.
Időközben aztán Pestre került, először a Kisképzőben, jelenleg pedig a MOME-n tanul fotózást. Több vidéki diákhoz hasonlóan ő is megélte, hogy minél többet tapasztal a „nagyvilágból”, annál nehezebb feladat visszarázódni előző közegébe. Optimism c. sorozatában szülővárosát, Csíkszeredát dolgozza fel, ami ugyan gyorsan fejlődik, de még fellelhetőek a régi, bomladozó, betonszürke mementói az előző rendszernek. Iringó képein melankóliával átszőtt nosztalgikus hangulatok köszönnek vissza.
„Akárhányszor hazautaztam, csak jártam a várost és úgy néztem rá, mintha idegen helyen lennék. Addig minden megszokott volt, de Pest után már nem lehetett ugyanolyannak érzékelni. Felvettem hát a fotós szemüveget, és átkapcsoltam fotós üzemmódba a tudatom.”
A 20 c. sorozat a legszemélyesebb mind közül, mivel kameráján keresztül enged betekintést a családi életébe. Iringó életében nagy változás történt azzal, hogy húsz év után féltestvére született anyai ágról. „Érdekelt, hogy én mint ember, én mint fotós mennyire tudok a család része lenni. Hogyan tudom magaménak érezni ezt az új családot? Helyt tudok állni úgy, hogy néha kívülállónak érzem magam? Ahogy telik az idő, egyre nagyobb az űr köztem és a család között, viszont a húgom az összekötő kapocs.”
A projekt elkészítése közben rengeteget tanult magáról és rokonairól, nemcsak kívülről láthatta saját gyerekkorának az elemeit, bizonyos értelemben újra is élhette, hiszen édesanyjuk mindkettőjüknek ugyanazokat a szokásokat tette fontossá, többször ugyanazokat a játékokat adta kezükbe. A képek ugyanakkor mégiscsak hétköznapi célokat szolgálnak, ahogyan Iringó fogalmazott: szeretném majd odaadni neki a képeket, hogy át tudja érezni, mi volt bennem, amikor még gyerek volt.
// /
Iringó további munkáit honlapján vagy Instagram-oldalán is megtaláljátok
