A hetvenes évek ereklyéje, avagy történeti áttekintés a presszószékről

A Tam Tam vagy presszószéket generációk ismerték testközelből, évtizedeken keresztül a magyar otthonok meghatározó eleme volt – a jelen perspektívájából sokak a szocializmus kétes értékű bútortervezési stratégiáját vélik megtestesülni benne, és vannak, akik a mai napig tudnak lelkesedni érte. Egy biztos: Párizs divatos lakásaitól kezdve a keleti blokkig szinte bárhol fellelhető volt a presszószék. Páratlan népszerűségét ráadásul úgy sikerült elérnie, hogy minden bizonnyal még a tárgy tervezője sem számolt ezzel – eredetileg egyszerű horgászszéknek indult a hetvenes évek ereklyéje.

A műanyag mint történelmi kontextus

A tárgy tervezési körülményinek vizsgálatához az 1960-as évekre kell visszatekinteni, ahol a korszak nyugati típusú társadalmaiban a populáris kultúra és a tömegfogyasztás erősödni kezdett. A hatalmas tömegeket kiszolgáló gyártás hatására gyökeresen átalakult az ember és tárgy viszonya – erről Terence Conran angol formatervező így gondolkodott:

„Volt egy különös pillanat az 1960-as évek közepén, amikor az embereknek már nem volt szükségük, és a szükség akarásra váltott. A formatervezők már nem a »szükséges« termékek, hanem az »akart« termékek előállítása szempontjából voltak fontosak.”

ARMCHAIR (1950) – Charles & Ray Eames

A hosszútávú használhatóság egyre kevésbé volt létfontosságú a korábbiakhoz képest, mindinkább a változó ízlés, a divat igénye határozta meg a tárgyak előállítását. Ebben az időben alakult ki az eldobható árucikkek kultúrája, melyben a mennyiség, a „gyorsan, sokat, olcsón” gazdasági attitűd, valamint a vizuális változatosság határozta meg a gyártást. Az újszerűség igényét, valamint az előbbi szempontokat a műanyag tudta kiszolgálni, ennek eredményeképp a formatervezésben gyorsan el is terjedt. A műanyag fröccsöntésének technológiája lehetővé tette a nagy sorozatok hatékonyon gyártását, mindezek mellett megnyitotta a lehetőséget a bonyolult térbeli formák előállítására.

A háborúk utáni nyugat-európai újjáépülés időszakában a lakásállományok és bútorok megrongálódása miatt hirtelen nagy mennyiségű bútorra volt szükség; ez a tény szintén tömegtermelést generált. Az 50-es években az Amerikai Egyesült Államok – az Európa újjáépítésére adott kölcsönök miatt – kulcsszerepet játszott egy új, színes stílus létrehozásában. Ez a stílus- és formaforradalom sima, puha íveket, valamint élénk színeket emelt a bútortervezésbe, jobb híján a műanyag fröccsöntés új ipari technológiájának köszönhetően. Charles és Ray Eames amerikai tervezők ikonikus széke tökéletes példa a műanyag megjelenésére: azon túl, hogy a szék ülőrésze és háttámlája egyetlen öntvény, a kor első egyedülálló színválasztékkal rendelkező darabja volt.

PANTON CHAIR (1960) – Verner Panton | 4860 SIDE CHAIR (1967) – Joe Colombo

Később a 60-as éveket – többek között az erőre kapó pop-kulturális tendenciák miatt – a szépség és merészség időszakaként is definiálhatjuk. A poszt-háborús közhangulat halványulásával a fiatalok új, úgynevezett moduláris, fényesebb és demokratikusabb házban, egyszerűen és másképp szerettek volna élni, mint korábban. Az évtizedben a tervezőknek úgymond „mindent lehetett”; ez betudható az újszerűség igényének, valamint annak, hogy a technikai újítások miatt a nézőpontok kiszélesedtek, majdnem minden lehetségessé vált gyártás szempontjából. Az első, globális sikereket arató, egyetlen műanyag elemből álló Panton szék jól illusztrálja tervezője, Verner Panton gondolatait a technikai és gondolkodásmódbeli váltással kapcsolatban:

„A technikai fejlesztéseknek és az új műanyagoknak köszönhetően a tervezők most már olyan tárgyakat is alkothatnak, melyek eddig csak az álmaikban létezhettek.”

Joe Colombo 1967-ben tervezett széke (4860 SIDE CHAIR) szintén az elsők között jegyezhető az egyetlen elemben gyártott műanyagszékek között. Puha, lekerekített formavilága feloldja a székekre jellemző éles, négyszögletes formákat. A kor modularitásra való igénye mindkettő formaterven megfigyelhető, egymásba illeszthetőségük miatt több szék kis helyen is tárolható egyszerre.

Horgász helyett színésznő

A Tam Tam széket a kor aktuális szemléletében kezdte gyártani a franciaországi Nurieux-ban működő műanyag és ipari eszközöket forgalmazó STAMP manufaktúra. Az ülőkét a cég vezetője, Henry Massonet 1968-ban tervezte azzal a céllal, hogy létrehoz egy pehelysúlyú, könnyen szállítható, akár tárolásra is alkalmas horgászülőkét. A gyártás megkezdését követően a horgászkörökre fókuszált termék csekély sikert aratott. A formatervezés áttörése 1970-ben kezdődött, amikor a Paris Match magazinban megjelent egy fotósorozat Brigitte Bardot-ról, melyben a színésznőt Tam Tamokkal örökítették meg St. Tropez-i otthonában. Jól mutatja a popkultúra, a divatosság központi szerepét, hogy a színésznőről készített fotósorozat publikálása után a cég évi 600 ezer darabot, 5 év alatt pedig 12 millió darabot adott el az új formavilágú ülőkéből. A tárgy alighanem a 70-es évek ereklyéjévé vált, viszont az 1973-as olajválság hatására, ami súlyosan érintette a műanyagipart, visszaesett a Tam Tam gyártása. A gazdasági krízis túlélése után végül a divat vetett véget a termék gyártásának, mivel a 80-as évek elejére a közízlésben már inkább „giccsesnek” számított Massonet terve.

Brigitte Bardot párizsi otthonában | TAM TAM STOOL (1968) – Henry Massonet

Tam Tam vagy presszószék?

Az olcsó szovjet kőolaj elérhetősége miatt nem befolyásolta a keleti blokk országait a globális olajválság, így a Kádár-korszakbeli Magyarország műanyagipara nyugati mintákat követve rendületlenül működött. A hazánkban presszó székként ismert Tam Tamot az 1970-es években Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem saját termékként gyártották is. A kulturális gondolkodásmód – leginkább a szovjet hatásnak köszönhetően – lehetővé tette, hogy a formát, a márkát és a szerzőséget egyszerűen szétválasszák, így az eredeti formatervvel teljesen azonos presszószék nem rendelkezett típusra, gyártóra vagy tervezőre utaló márkajellel. Olyannyira, hogy a korabeli plakátok tanúsága szerint a széket az Általános Gép-és Műanyagipari Szövetkezet forgalmazta Magyarországon, sőt mi több, a márkajelzés hiányán túl saját formatervezésként is hivatkozott a Tam Tamra.

„E meggyőzően szép vonalvezetésű, kimondottan praktikus felépítésű műanyag ülőke megtervezésekor az ÁGM konstruktőrei olyan szék kialakítására törekedtek, mely szinte valamennyi – egymástól eltérő rendeltetésű – ülőbútor előnyeit egyesíti.”

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne lett volna korabeli formatervezés, inkább a szovjetek által 1948-49-ben végrehajtott nagyipari államosítást példázza, ami a hazai bútoripart is jócskán átrendezte. Az ország bútornagyvállalatai (Lingel, Debrecen, Szék és Faárugyár) központi irányítás alá kerültek, a kisipar összezsugorodott, inkább szövetkezetekben működött tovább. A nagy hagyományokkal rendelkező székgyártás néhány típusra redukálódott, valamint az üzemek technológiai fejlesztésére egyáltalán nem került hangsúly. Az iparművészet – így a bútortervezés is – jócskán háttérbe szorult, verseny hiányában pedig a gyártók nem törekedtek innovatív megoldásokra, valamint a gyáraknak továbbra sem voltak tervezői; a Faipari Gyártmánytervező és Szerkesztő Iroda Budapestről látta el tervekkel az üzemeket. A központosított bútorgyártás fő célja a tömegtermelés volt, hogy a társadalom alsóbb osztályait is elérő bútortípusokat hozzanak létre. A hatvanas évek végétől az úgynevezett típusbútorok korszaka következett, megjelentek a magyar piacon a szériában gyártott, konfekcionált bútorelemek, melyek a hetvenes-nyolcvanas évek slágerbútoraivá váltak.

A típusbútorok megjelenése – azon kívül, hogy a háború következményeképpen hirtelen sok bútorra volt szükség – a Kádár-korszakban megjelenő társadalmi egyenlőtlenségek elfedésében, halványításában is szerepet játszott. A kormány lakásépítési programjában telepített gyáripari lakások, „kockaházak” és az azokban jól funkcionáló, szűkös választékú elemes bútorok fokozták a környezeti egyformaságot, így a tisztviselő, az értelmiségi, a párttag, vagy a párton kívüli ugyanolyan környezetben élt, szinte egyenlőek voltak – vagy legalábbis annak tűntek. Az 1968-as új gazdasági mechanizmus bevezetésével bár megszűnt a gyártmánytervező iroda és az üzemek viszonylagos önállóságra tettek szert, de a több mint egy évtizedes időszak nagy hatással volt a kulturális gondolkodásmódra. Ennek tudható be hogy az ÁGM a 70-es években – mai felfogás szerint a legkevésbé sem etikusan – a saját terveként adta el a Tam Tamot.

Újjáéledés

A Tam Tam gyártásának majdnem húsz éves szüneteltetését követően a szék gyártási jogát Sacha Cochen vásárolta meg 2002-ben, aki a 70-es évek relikviáira szakosodott műgyűjtő és a Branex Design tulajdonosa. A párizsi cég azóta ismét forgalmazza az ikonikus darabot; az eredeti forma és méret megtartásával Massonet üzemében, az eredeti öntőformával gyártják. A tárgy újjáéledése számos kortárs tervezőt ihletett meg; az ülőke közvetlen adaptációjaként említhető Philippe Starck Prince Aha ülőkéje, amit a Kartell cég forgalmaz – Starck formatervében is a Tam Tam ikonikus – ha úgy tetszik időtlen – homokóra alakja jelenik meg.

Philippe Starck: Prince Aha

Matteo Thun: Tam Tam

Fridvalszki Márk: Befejezett jövő (kiállítás az ICA-D Kortárs Művészeti Intézetben; 2020-21)

// /

Források

Gyarmati György, Püski Levente és Barta Róbert. 1998. „Magyarország a XX. században III.” szerkesztette Kollega Tarsoly István, Bekény István, Dányi Dezső. Szekszárd, Babits Kiadó.

Burt, Kate. 2010. ”The secret history of: The Tam Tam” Independent, november 5.

Forma. 2019. „A leleményesség innovatív dinamizmussal párosítva – Henry Massonnet és a Tam Tam ülőke” Forma, március 16.

Forma. 2019. „Pecás szék, lépcsőházi virágtartó és hangszóró – A Tam Tam ülőke életútja” Forma, március 16.

Plastics le Mag. 2014. “Plastics shake up the world of design” Plastics le Mag, november 1.

Broad, James. 2019. “The History of Plastic Design – and a Tour of the ADAM Design Museum” Medium, április 30.

Sári Zsolt. 2021. „Kádárkocka és típusbútor – Vidéki életterek a szocializmusban” szerkesztette Sulyok Georgina és Winkler Márk. Építészfórum, július 27.

Antal Mária Réka. 2012. „FMEA alkalmazása a bútorok esztétikai tervezésében” Sopron, Nyugat-Magyarországi Egyetem Kiadó

Fejős Zoltán és Frazon Zsófia szerk. 2006. „Plasztik művek – Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig – MaDok-füzetek 4.” 58. oldal. Budapest, Néprajzi Múzeum.