Az eszményi szocialista bútordarab, avagy az Erika szék története
Az Erika szék a Kádár-korszak azon kevés iparművészeti példáinak egyike, amiben a szocialista művészetelképzelés, a tervgazdaság, az alkotói célok és a vásárlói igények oly módon találkoztak, hogy az a szakmai közegnek, az iparművészet teoretikusainak, a spórolni kívánó gazdasági (állami) szereplőknek és a közönség igényeinek is megfelelt. Milyen történeti körülményeknek köszönhetően tudott – ha tudott – ténylegesen megvalósulni a típusbútor eszménye, milyen szerepe volt ebben az Erika széknek és tervezőjének, Burián Juditnak? Hogyan él tovább napjaink magyar tárgykultúrájában a típusbútor-eszmény?
Az ülés és a támla találkozásánál – a hajlásvonal közepén – egy ovális luk található; a teljes lemezt tűzpiros, kissé bolyhos hatást keltő, vastag, kárpitszerű textíliával vonták be. Az Erika szék kinézetében az akkor Nyugaton nagyon népszerű, organikus rétegelt lemez (plywood) bútorokra hajaz, de mivel ekkor ez a technika Magyarországon nem volt elérhető, hagyományos lemezpréselési eljárással készült. (Vadas 2014, 157) Amellett, hogy esztétikailag kielégítő kecses és a közepéből kivágott lyuknak köszönhetően izgalmas is, teljes mértékben megfelel a praktikusság szempontjainak, hullámosságával jól illeszkedik az emberi hát ívéhez, emellett könnyen és olcsón legyártható. Burián Judit eredetileg konyhai étkezőasztal mellé szánta, de kényelmes kialakítása miatt a későbbiekben nem csak étkezőszékként funkcionált.
Típusbútor a szocialista tervgazdaságban
Az Erika minden értelemben a típusbútorok közé sorolható. Az, hogy mit jelent a típusbútor a 20. század második felének Magyarországán, 1948-ban az Iparművészeti Iskola akkori tanszékvezetője, Kaesz Gyula által szervezett munkaközösség vitafórmai és egyeztetései során kristályosodott ki. Ennek értelmében, ahogy Kaesz Gyula megfogalmazta:
„Az a jó típustárgy, amely a legtöbb ember azonos szükségletét egyformán és legjobban szolgálja. Ez a típus emberi szolgálata. (…) A típus a mindenki formamegoldása, tehát a tömegek eszköze; a gép pedig – korunk modern szerszáma – szériában sokszorosítja a típust mindenki számára. Ez a típus szociális szolgálata.” (Tasnádi 2009, 16–17)
A második világháborút követően mindenképpen szükségessé vált, hogy a harcok során megsemmisült lakóegységek helyére új, gyorsan, egyszerűen és olcsón kivitelezhető életterek épüljenek ki. Ez a szükség hívta életre a típusbútorokat propagáló szerveződést, melynek legfőbb célja az volt, hogy a bútoripar nagyszabású fejlesztésin keresztül gyorsan és olcsón hozzon létre olyan berendezési tárgyakat, melyeket az újjáépített ország lakásaiban praktikusan, variálhatóan az emberek különböző igényeire szabva lehet alkalmazni.
Az 1940-es évek végén azonban a szovjet típusú államszocializmus térnyerését követően a típusbútor eszméjének megvalósítására egyre kevesebb kilátás mutatkozott. A forráshiány, a gyárak államosítása és a sztálini ideológia beférkőzése a művészeti oktatás tereibe olyan tényezők voltak, melyek miatt a típusbútor helyett sokkal inkább alacsony minőségű, esztétikailag nem kielégítő, a vásárlók igényeinek nem megfelelő bútorok gyártása került előtérbe, a gyárak pedig annyira kevéssé voltak felszerelve megfelelő gépekkel, hogy az egyediség és a változatosság semmilyen teret nem kaphatott a bútorgyártás során. (Lásd bővebben: Tasnádi, 2009, 15–29)
A hatvanas évek konszolidációs időszakában bekövetkező jelentős változások, és az életszínvonalbeli növekedés következtében a magyar iparművészetnek lehetősége nyílt arra, hogy előtérbe helyezze a valódi típusbútorok megvalósítását. A művelődéspolitika 1957 őszén hátralépett korábbi pozíciójából. A párt a korábbi szigorú ideológiai iránymutatás helyett szinte teljesen szabad kezet adott az iparművészet számára. (Vadas 2014, 155). A kötelezés helyét az ajánlás vette át.
A szabadság nagyobb fokának és a megnövekedett igényeknek köszönhető az Óbudai kísérleti lakótelep is, amely a szocialista Magyarország lakásépítési programjának egyik kiemelkedő teljesítménye. Olyan, a típus-eszménynek megfelelő lakások építésére tettek kísérletet, melyekben a térkihasználás és a gazdaságosság mellett az emberi igények előtérbe helyezésére is kiemelt hangsúlyt fektettek. A készülő házak egyikében 1960-ban belsőépítészeti kiállítást rendeztek, mely kiállításon több, azóta is ikonikusnak és értékesnek tartott bútor kapott helyet, köztük Burián Judit Erika széke is. Hogy mennyire értékesnek tartjuk még ma is az Óbudai lakótelepet, jól példázza, hogy Keller Márkus egy 2011-es katalógusban úgy ítélte meg, hogy „a Kádár-rendszerben soha többet ilyen gondossággal nem építettek és terveztek állami lakásokat és lakótelepet.” (Vadas 2014, 157) Ennek a ritka együttállásnak köszönhető, hogy az Erika szék 1959-es bemutatása után beindult a sorozatgyártása, így a hatvanas évek lakásainak meghatározó elemévé tudott válni.
Típusbútor a kapitalizmusban – hasonlóságok és ellentmondások
A típusbútor fogalma a keleti blokk országaiban, így Magyarországon is a rendszerváltásig, nyugaton pedig a második világháború utáni újjáépítési időszak végéig volt használatos. A kortárs iparművészetet elemző szövegekben nemigen lehet találkozni vele. Ez jól mutatja, hogy a típusbútor fogalma szorosan összefonódik a szocializmussal és a jóléti, szociáldemokrata politikai irányzatokkal, hiszen az egyik legfőbb jellemzője, hogy azok számára is igényes és praktikus berendezési tárgyakat kínál, akiknek az anyagi körülményei nem tennének lehetővé hasonlót. Ez az elv többek között megjelenik abban a röpiratban is, melyet Csaba Rezső, Juhász László és Szűcs Pál tollából, kilenc további művész aláírásával kiegészítve adtak közre 1940- ben. Eszerint „az iparművész feladata, hogy a szociális átalakulásban az új életeszközök kialakításával vegyen részt, tehát meg kell teremtenie a szociális iparművészetet.” (Vadas, 1992, 143)
Ennek fényében látható, hogy a kapitalizmus és a típusbútor eszménye nehezen egyeztethető össze, hiszen a piaci alapokon működő országokban a bútortervezés – mint minden más iparág – elsődlegesen a profitszerzésen alapszik. Míg a szocialista típusbútor-eszmény esetében az előállítás költséghatékonysága azért volt kiemelten fontos, hogy az adott termékből minél többen részesülhessenek, addig ugyanez a cél a piacgazdaságban nem szociális alapokon nyugszik, hanem azt szolgálja, hogy a gyártó minél nagyobb profitra tehessen szert az adott terméken keresztül.
A Planbureau “Tilt” székei (tervező: Lakos Dániel, 2019)
A helyzet azonban, mint ahogy általában, itt sem fekete-fehér. Egyrészt a típusbútor-eszmény a mai napig meghatározza a bútoripar egyes területeit. A szociális összetevő hangsúlyossága visszaszorult, azonban a variábilitás, az elemekben való gondolkodás és a multifunkcionalitás a mai napig fontos tényezője sok bútor értékesítő cégnek. Erre az egyik legjobb, mindenki által ismert példa az IKEA. Ahogy Vadas is kiemeli, nem véletlen, hogy ez a cég egy erősen szociáldemokrata országból indult. (Vadas, 1992, 188). Az ipari formatervezés olyan fiatal, magyar képviselői, mint Lakos Dániel vagy Kerékgyártó András is többször tettek kísérletet típusbútor jellegű tárgyak megalkotására, ezek azonban általában összetett gyártási folyamatokat vagy nagyobb anyagköltséget jelentenek, így nem nevezhetők egy az egyben típusbútornak. Illetve, ahogy Lakos is említi egy vele készült interjúban, a magyar formatervezett tárgyak csak nagyon ritkán kerülnek sorozatgyártásba, ha ez mégis megtörténik, az olyan különlegesség, aminek következtében az adott tárgy ára általában közel sem szociális jellegű. (Lakos, 2020)
A Plydesign “FRIGATE” székei (tervező: Kerékgyártó András, 2020)
Másrészt – mint azt fentebb láttuk – a típusbútor a szocialista tervgazdaságban is csak kivételes esetekben tudott a maga teljességében valósággá válni. Ilyen kivételes esetnek számít az Erika szék, de említhetnénk még Gábriel Frigyes vagy Vásárhelyi János néhány munkáját is. Ezek a tervek sikeresen ötvözték a multifunkcionalitás, az olcsóság, a kényelem, és az esztétikai igényesség elveit. Emellett az is fontos tényező volt sikerükben, hogy jókor voltak jó helyen: a Rákosi-rendszerhez képest a Kádár-rendszerben kevésbé volt jelen a politikai ideológia a művészeti oktatás tereiben.
A szocializmus, a kapitalizmus és a típusbútor ellentmondásos kapcsolatát Vadas József így foglalja össze:
„A rendszerváltás, a szocializmusnak nevezett modell gazdasági ellehetetlenülése immár tiszta képet nyújt a típusbútor sorsáról. Történetileg világos, hogy a típusbútor eszméje ideológiailag a baloldali áramlathoz kötődik, de csakis a piacgazdaság – benne a verseny, a folyamatos műszaki fejlődés – teremti meg megvalósításának reális feltételeit.” (Vadas, 1992, 188)
Személyes reflexiók. Erika szék a későkapitalizmus retrómániájának tükrében
Abban, hogy az Erika széket választottam elemzésem tárgyául, nagy szerepet játszott, hogy megmagyarázhatatlanul erős vonzalmat érzek a rendszerváltás előtti időszak iparművészete iránt. A nosztalgia és a visszavágyódás, ami a 20. század második felének kulturális termékei felé fordítja a figyelmem, azt hiszem, nem egyedi jelenség. Számos elemzés mutat rá, hogy korunkban ezek a tendenciák nagyobb súllyal vannak jelen a fiatalok kultúrához való viszonyában, mint bármikor korábban. Mark Fisher például egy újításra képtelen, önmagát ismétlő, új értékeket létrehozni nem bíró társadalomól beszél a Kapitalista realizmus című, sokat hivatkozott könyvében. (Fisher, 2020) Úgy gondolom, fontos ennek az elvágyódásnak a mélyére ásni, hiszen amíg csak a formák szintjén van jelen a vonzalom, érthetetlen marad az Erika szék valódi társadalmi érdeme, az üzenet, hogy a kényelmes, összkomfortos, jó minőségű és szép bútorzat mindenkinek alanyi jogon kellene, hogy járjon.
// /
Források:
Fisher, Mark. 2020. Kapitalista realizmus. Budapest: Napvilág kiadó.
Lakos Dániel. 2020. „Ugyanazzal a projekttel addig probálkozom, amíg nem kapok érte valamilyen elismerést.” Sipos Máté interjúja. 2020.11.05., Designisso. Megtekintve 2021. november 24. https://designisso.com/2020/11/25/ugyanazzal-a-projekttel-addig-probalkozom-amig-nem-kapok-erte-valamilyen-elismerest.
Szőnyeg-Szegvári Eszter. 2017. Hétköznapok korszerű formái felé. „Vízió és propaganda az Iparművészeti Tanács lakáskulturális kiállításain az 1950–1960- as években.” In: Keretek között. A hatvanas évek művészete Magyarországon, 1958–1968. Szerk.: Borus Judit, Petrányi Zsolt, 152–184. Budaörs: Magyar nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum.
Vadas József. 1992. A magyar bútor 100 éve. Budapest: Fortuna Kiadó.
Vadas József. 2014. A magyar iparművészet története: A századfordulótól az ezredfordulóig. Budapest: Corvina Kiadó.
Tasnádi Attila. 2009. Nagyipari bútortervezés- és gyártás Magyarországon, 1945-1990. Budapest: Orpheusz könyvek.
Az elemzés a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem „Műleírás” BA kurzusán született. A kurzusvezető oktató Novák Piroska volt.
