„Bizonyos dolgokban közmegegyezés kellene, hogy legyen, és a kultúra ilyen”
Kéri Gáspár 1974-ben született Budapesten egy művészcsalád gyermekeként. Apai nagyapja építészmérnök volt, édesapja festőműész, édesanyja pedig tárgyrestaurátor. A Kisképzőben végzett fotó szakon, majd az Iparművészeti Főiskolára ment szintén fotográfiára, ám egy év után átigazolt a videós osztályba, ott is szerezte első diplomáját 1999-ben. Másodikat pont 20 évre rá, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mint Képzőművész-tanár. Kilenc egyéni és 17 csoportos kiállítást tudhat maga mögött, fotóz, ír, kulturális témákban született cikkeit rendre több lapban, nyomtatott és online magazinban közlik. A legmélyét tekintve pedig valami ilyesmit lehetne mondani: érdekli a múlt, annak felfejtése, történelmi hagyatékunk megértése…
Hogyan jött az írás?
A 2000-es évek második felében nagy felfutása volt a blogolásnak, magyarországi viszonyok között talán az Index volt ebben a legprofibb. Nekem volt mondanivalóm, úgy éreztem jó lenne kiírni magamból, úgyhogy elkezdtem én is. A Reakció blognál – ami nyomokban a mai Mandinerben él tovább – felfigyeltek az írásaimra és elhívtak magukhoz. Oda leginkább művészeti témájú, kultúrával kapcsolatos dolgokat írtam, pl. kiállításkritikákat. Így kezdődött – írni soha nem tanultam.
A rendszerváltást szomjazó, politikailag aktív kamasznak jellemzed magad az egyik írásodban, aki az MDF „Elvtársak, itt a vége!” plakátját gondosan elteszi és mai napig őrzi. Milyen volt Pesten egy ilyen művészcsalád gyermekeként tininek lenni akkoriban?
89-ben 15 voltam, ha egy szóval kéne jellemezni azokat a hónapokat, akkor azt mondanám, euforikusak voltak. Gyorsan kezdett nyílni a világ, már látszott, hogy beindulnak a változások, szabad pártok alakultak, addig nem látott sajtótermékek jelentek meg az utcákon, boltokban.
„A gyerekkoromra visszatéve: nálunk vendégségben nagyon különböző világnézetű emberek fordultak meg, Erdély Miklóstól Makovecz Imréig – hozzáteszem, jó barátságban voltak egymással. Az ilyet ma már nem lehet elképzelni. Pedig bizonyos dolgokban közmegegyezés kellene, hogy legyen, és a kultúra ilyen.”
És akkor a plakát, amire utalsz: a kora-kamaszkoromban volt egy önálló késztetésem, hogy elkezdjek plakátokat gyűjteni. Egyszer mentem hazafelé és egy Orosz István által tervezett MDF plakátot is csak úgy elém sodort a szél. Akkoriban sok ilyen szórólapot, újságot gyűjtöttem, ezek még mindig megvannak.
Az érdeklődésed valahogy mégsem afelé fordult, hogy minek kéne jönnie, inkább a múlt mementóinak, a régi romoknak az átnézése és lebontása került fókuszba. Hogy alakult az érdeklődésed?
Erre van egy elég egyszerű válaszom: mindig érdekelt az orosz kultúra, úgy egyáltalán az orosz világnak az az iszonyatos ellentmondásossága, hogy egy nagyon felemás módon fejlődött ország.
Tudsz említeni olyan aspektusát a művészetnek, ami másmilyen a poszt-kommunista és „nyugati” országokban?
Érdekes, hogy vannak dolgok vasfüggönyön innen és túl, melyek látszólag azonosak, valójában viszont elég más irányból érkeznek. Ilyen például a hiperrealista vagy fotórealista festészet. Addig közös a nevező, hogy a fotóra reflektál és célja az objektív képalkotás a festészet eszközeivel. Nálunk ez a hatalom rendszerkritikája volt, míg nyugaton a konzumkultúráé. Ugyanígy a punk zene: a Clash alapvetően a konzervatív társadalmi berendezkedéssel ment szembe, kimondhatjuk, hogy baloldali volt. Magyarországon ezzel szemben a 80-as években pont a kommunista berendezkedés ellen lázadt a punk zene. Tehát közel azonos műfajok és kifejezésmódok, de teljesen ellentétes előjellel.
Az írásaidban foglalkozol fotográfiával, filmekkel, sorozatokkal, zenékkel, kiállításokkal és színházi darabokról is. Honnan ez a szerteágazó ismeret? Túl kicsi ahhoz Magyarország, hogy ezek közül csak egyről írj, igaz?
Amit a piac méretről mondasz, az így van. De mindenképpen szeretném leszögezni, hogy nem gondolom magam polihisztornak. Nyilván a képzőművészet, a fotó, a film, azok tényleg csak úgy jöttek, tizenéves koromtól, és részben persze családilag is, ebbe születtem bele. Aztán meg fölszedtem magamra innen-onnan, akár munkák kapcsán.
„A színházi érdeklődés viszonylag új keletű dolog nálam, de a kapcsolódási pontok ott is megvannak azért. Alapvetően arról szeretek írni – és ez legyen bizonyos határokon belül –, ami megérint.”
Mivel én ösztönösen kezdtem el ezt az egész írás dolgot, így leginkább olyan a téma, ami személyesen valamiért érdekel, megfogott, katarzist váltott ki belőlem. Emiatt valószínűleg könnyebben befogadhatóak is a cikkeim.
Kéri Gáspár: Teniszpálya [kettős hiba tükörrel], 2016
Írsz tehát zenéről, színházról, filmről, sorozatról, fotóról vagy épp képzőművészetről. Hogyha ki kéne jelölnöd egyet vagy kettőt, kifejezetten azért, mert arra érdemes figyelni, ott lesznek a fontos folyamatok, akkor mit választanál?
Ezzel valószínűleg nem mondok újat már, de a sorozatok egyértelműen. Filmek terén a 90-es volt az utolsó igazán erős évtized, és itt nem a közönségfilmekre, hanem az autonóm, szerzői filmekre gondolok – Lars von Trier, Jim Jarmush, Guy Richie. Ez a fajta autonóm mozgóképes vonal mára átkerült a sorozatok világába. Ennek nyilván több oka van, de az biztos, hogy sokkal frissebben reagálnak a kisebb stúdiók, mint mondjuk egy nagy hollywoodi, ahol már berögzült formák vannak.
Teniszpálya [kettős hiba tükörrel] című munkáddal megnyerted 2016-ban az Esztergomi XX. Fotográfiai Biennálé Fődíját. Úgy érzem témájában ez a munka kapcsolódik sok cikkedhez, és a mostani beszélgetéshez is: találsz valamilyen régi, felesleges helyet, és újrakontextualizálod…
Így van. Mindig vonzódtam a gondolati, konceptuális művészethez, hogy nem a direkt, nem a primer látványt, hanem annak a mögöttes dolgait fölfejteni. Van ez az elhagyott teniszpálya, ahol megállt az idő, ebbe akartam beleavatkozni, reflektálni rá, újraértelmezni. Tükörrel hoztam létre belőle új, de mulandó, illuzórikus, pszeudó tereket. Átalakítottam, de mégsem. Eltereltem, összekötöttem és megszakítottam a vonalakat, de mégsem. A tükörkép ebben a kontextusban pusztán illúzió, nem létező, egy megfoghatatlan jelenség, ami a kiállítótér falain mégis érvényre jut.
// /
Kéri Gáspár cikkeit INNEN éritek el
