A kő mint a ragaszkodás jelképe? – Csizmadia Fanni Élő ékszer projektje
A ragaszkodás gondolatköre épp úgy kettős, mint a kőhöz társított asszociációnk. Lehet pozitív és negatív attól függően, milyen élettapasztalattal vagy lelki beállítottsággal rendelkezünk. Csizmadia Fanni ékszerkísérletében az evolúció és a pszichológia mentén vizsgálja a kövekhez való viszonyunkat, ami egészen az őskorig nyúlik vissza.
Fanni előttem ül, kérésemre, hogy meséljen a munkájáról, halványan elmosolyodik: melyikről? – kérdi. Hiszen a projekt két részből tevődik össze. Mindkettő gondolatköre az emberi ragaszkodás, a feltételezés, miszerint szükségünk van finom benyomásokra, ingerekre, amiket a tárgyaktól is megkaphatunk.
Az Élő ékszer projekt első megvalósult eleme a Selyemmag kollekció. A nyakék hordozóként funkcionál fával és rézszálakkal, amin száz darab rézfoglalattal készült kitűző található, mindegyikében egy-egy selyemmaggal. A réz másodlagos feladatot lát el, közvetítőfelületként funkcionál. A hangsúly a selyemmagokon van, amik képesek elhagyni a nyakéket, hogy érintés útján új gazdára találjanak. A selyempihék aztán válltájékon pihennek meg, mint az elszállni készülő gondolatok.
A Selyemmag kollekció tapasztalatait felhasználva következett a kövekkel való munka, melynek egyik alapvető gondolata az anyagpárosítás. Fanni fontosnak tartja, hogy ne vonjon be műanyagot, egyszerűen nem látja benne a jövőt, inkább az elhagyását szorgalmazza. Amikor azt kérdeztem, hogyan tudja elérni a természetes szövetek védelmét, így válaszolt: a rostokat nem megvédeni kell, hanem jól felhasználni.
Sokat kísérletezett azzal, milyen anyagot párosítson a kövekhez. Hosszas kutatás után talált rá az olyan a természetes rostokra, mint a banánpálma, kókusz, hócsalán, lebomló növényi műszál, illetve az állati eredetű szőrökre. Utóbbiakhoz hozzáfűzi, hogy nem az állatok szenvedése révén nyert fonalról van szó, hanem az egyébként is szükséges ápolás miatt „ledobott” termékről.
A tárgy voltaképpen kicsit naiv, kicsit színes, lényegében pomponok köveken, mégis magához vonzza a figyelmet. Felmerül a kérdés: mi az a leghátsó berögződés, ami miatt szimpatizálunk a kövekkel, akár meg is személyesítjük őket? Fanni értelmezése szerint evolúciós oka lehet, egy apró kavics is képviselhet értéket, sokan például máig szívesen gyűjtik az ásványokat. Másfelől pszichológiai háttere is van a ragaszkodásnak, elég hozzá egy történet arról, milyen utat tett meg az adott kő, hol találtak rá, kivel fedezték fel.
Éppen ezért Fanni is talált kövekkel dolgozik, emellett fontos számára a taktilitás. Kézbe vehető ékszert, medált, ideiglenes függesztésű nyakéket és gyűrűt készített – a miértekre adott válasz mögött pedig a pandémia egyik unásig ismert tiltása rejlik: ne nyúlj semmihez! Utóbbi mondat gyermekkorból csenghet ismerősen, holott nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek mindennapjainak is szerves része, rengeteg tapasztalásunk érintés útján történik – legyen szó lakástextíliáról vagy érintőképernyőről.
A kő egyszerűsége biztonságérzetet ad, a szövettel kiegészülve otthonosságot sugároz, a rostok sérülékenysége miatt bizonyos óvni vágyást ébreszthet. Fanni tárgyai ugyanakkor egy tágabban értelmezhető társadalmi szimbólumrendszert is képviselnek: a hiperérzékeny emberek hasonlóan ridegnek, keménynek tűnhetnek, csupán megismerésük – és némi idő – után derül ki, milyen kedves, színes egyéniségek.
// /
Az Élő ékszer projektet Vági Flóra vezette a Material Identity kurzus keretében, Fanni a MOME Ékszertervezés/fémművesség MA szakirányán tanul, diploma munkája kapcsán szeretne tovább foglalkozni a kövek és rostok anyagpárosításával, illetve a ragaszkodás jelképrendszereivel.
