Úton a megbékélés felé – Sümegh Anna munkái
Annával régóta ismerjük egymást, mégis zavarba jön, amikor arra kérem, meséljen a munkáiról. Nincs valami sok – mondja. De azért megmutatom – teszi hozzá, miközben kinyitja a laptopját. Nem mond címeket, csak egyszerű határozókat, amik jellemzik számára a műveket. Ahogy pörgeti a menüsort, egyre több és több alkotás jut eszébe.
Kezdjük a versekkel? – kérdi. Az elsők még középiskolában készültek. Folyamatosan gyarapodtak, hosszú éveken keresztül. Magukba foglalták a kimondatlan problémákat, a sarkalatos gondolatokat, a mantrákat, ahol a szavak önmaguk díszítőelemeivé avanzsáltak. A versek később illusztrációkkal egészültek ki, amik játékos feleletei voltak egymásnak, mint ahogy a hangszerek felelgetnek a jazzben.
Szeretem ezt a munkát – mondom, mire Anna elmosolyodik. Olvasás közben akaratlanul párhuzamot vonok magammal, összehasonlítom a saját tapasztalataimat, az érzéseimet, mialatt percekig fejtegetem a rajzokat. Anna azt mondja, ez jó. Tudatosan törekszik arra, hogy ne „csak” szépet készítsen, hanem bizonyos pszichológiai tartalommal töltse fel az alkotásait.
A középiskola után a MOME Fémműves szakán folytatta a versekkel való munkát; kitűzőket tervezett, amit egy fiktív kiállításon kaphattak meg a vendégek mint szuvenírt. Ezúttal nagy nevektől gyűjtött szövegeket, például Weöres Sándortól, vagy Nagy Lászlótól. Olyan versekkel dolgozott, amik kapcsolódtak az ékszerekhez, a fémhez, vagy különös érzékenységgel udvaroltak.
Anna gyakran dolgozik papírral, ahogyan ezt az MA első félévében készített Mondd ki szépen című projekt is bizonyítja, melynek elemeit a közönség letéphette a modellről. A papírcsíkok mindegyikén egy frusztrációt kiváltó mondat szerepelt. Hozzávetőleg 300 darab papírcsík készült, amik egy része összegyűrt galacsinokként pihent a modellek csákóiban, hogy aztán forgás közben kiessenek, szétszóródjanak, és a közönség felszedegethesse, kibonthassa őket.
„Jó érzés volt, amikor láttam, hogy az emberek megértik a frusztrációkat. Nem vagyok velük egyedül, és mindenkinek vannak gyenge pontjai. Amikor hajlandóak ezt az emberek megmutatni, akkor válnak számomra igazán érdekessé. Akkor kezdenek élni.”
Fél év Németország? – kérdezem sokat sejtetően, mire Anna megnyitja a Hetvenhét magyar képmese című munkáját, amit ő csak „képeslapoknak” hív. Nem véletlenül; a kasseli albérletében rengeteg magányos levelezőlapra bukkant, melyek mindegyikén egy üres szövegbuborék szerepelt.
Egyesével vágtam ki a betűket, csipesszel igazítottam a képeslapokra, hogy a helyükre ragasszam őket. Kicsit olyan, mintha zsaroló üzenetek lennének – nevet. Pedig személyes problémákat feldolgozó gondolatok, amik olykor kifordított közmondásokból, vagy versekből erednek.
Meglepetésszerűen állnak össze egymástól távol álló dolgok, erre csak később jöttem rá – mondja Anna. Azokról az érzésekről szólnak, amit igyekszünk elrejteni. Amikről azt hisszük, kevesebbek vagyunk. Sőt, olyanokról, amik bántanak minket. De valóban egyedül vagyunk velük? A képeslapok Anna útját mutatják, a göröngyöket, a kérdéseket, amik láttán feltesszük magunknak a sajátjainkat. Rengeteg motívum tűnik fel, ami mind jellemzi alkotója érdeklődését, az élethez való hozzáállását, melynek egyik lényegi eleme a humor. Anna nevetve így fogalmaz:
„A humor… nem azt mondom, hogy segít, de legalább van.”
Diplomamunkájának elkészítésére, valamint az Ékszertervezés mesterszak befejezésére idén kerül sor. Ennek keretében Anna folytatja a személyes traumák menti kutatást, ezúttal azonban nemcsak a kifejezésről lesz szó, hanem a lehetséges feldolgozásról is.
Az alkotómunka lehetőség arra, hogy segíteni tudjunk önmagunkon, vagy akár másokon, eszköz lehet a megoldások feltárásában. Anna arra törekszik munkája révén, hogy elindítson egy pozitív, ámde lassú folyamatot, mely kis szakasza csupán annak az útnak, ami a megbékéléshez vezet.
// /
Sümegh Anna a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Ékszertervezés MA szak hallgatója
