A felismerés az első lépés – Sulics Anett grafikai projektjei
„Alapvetően tervezőgrafikusi alkat vagyok” – mondja Sulics Anett, mikor arra kérem, meséljen magáról. A középiskola és a BA képzés alatt erős alapot kapott az alkalmazott grafika területén, de a MOME mesterszakán tapasztalta csak meg, hogy valójában mekkora mozgástér állhat a rendelkezésére. Egy konceptuális tervezéssel foglalkozó tárgy teljesen új lehetőségeket nyitott előtte, ami fellélegzésként hatott rá: „itt egy támogató közegben van idő kísérletezni. Többet lehet mondani egy arculatnál, hiszen alkotó vagy, akinek van véleménye a világról, kérdései és talán még válaszai is.”
Első témája a Monotonitás volt, amelynek kapcsán a zajjal foglalkozott. Akkortájt költözött fel az Őrségből Pestre, ami nagyon megviselte, hiszen a főváros nyugalmi állapota sem a csendről híres. És ha nem lett volna elég az állandó zsivaj, a pandémia is a világra telepedett.
A vírushelyzet miatt főként kiadványok készültek az évfolyamon, amiket mélyreható kutatások előztek meg. Anett igyekezett az állandó háttérzajjal megbarátkozni, azonban kiderült, hogy a zaj nemcsak káros lehet, de 180 decibel fölött meg is tud ölni.
Attól függően, hogy milyen frekvenciát ütnek meg, a zajok színspektrumokba tagozódnak. Anett a rózsaszín zajjal dolgozott, ami a zavaró, állandó háttérzajok közé tartozik. Kiadványában fotók illusztrálják a zaj kártékony erősödését. Így a képek egyre durvábban roncsolódnak, míg vizuális zajjá olvadnak össze.
A következő tervezési hívószó az arc volt, amelynek apropóján Anett a tudatalatti pszichológiájával foglalkozott. Olyan arcokat választott, akiktől fél, akiket nem szeret, vagy negatív érzelem kapcsolódik hozzájuk, és főként a múlthoz köthetők. Az érdekelte, hogyan torzul az emlékezet az idő előrehaladtával, hogyan teszi a képzelet sokkal rosszabbá a valóságot.
Az arcok a barátai és a családja kedves gesztusaiból épültek fel, amely különös ambivalenciát kölcsönöz a munkának. Kérdésemre, hogy miért éppen így dolgozott, azt válaszolta; „egy szimpatikus emberben is megláthatod azt a bizonyos mozdulatot, ami arra a negatív figurára emlékeztet, és abban a pillanatban hűvösséget érzel.”
Az Arc projekt második felvonása két kiállításban testesült meg. Hatalmas leplekre nyomtatták a groteszk képeket, melyeken végig kell sétálnia a látogatónak. Az út pedig egy tükörbe torkollik. A második kiállítás esetében detektívtükrökkel hoztak létre térillúziót, a befogadó eldönthette, milyen messziről akarja nézni a felületeken megjelenő arcokat.
„Számomra ez egy személyes téma. Nehéz volt eldönteni, hogy mennyit mondjak el magamról. Mikor öncélú egy projekt és mikor művészeti. Hol van az egyensúly a kettő között, mikor állja meg a helyét önálló műként, ami globális problémákra hívja fel a figyelmet.”
Kézenfekvő, hogy saját témákat válasszunk, abból induljunk ki, ami foglalkoztat minket. Valamennyire muszáj közel engedni magunkhoz a projektet, különben felszínes marad, nem lesz őszinte. „Saját magam számára már az egy terápia, hogy foglalkozom vele, beszélek róla másokkal, kutató munkát végzek, készül egy vizuális projekt. Egyre elfogadóbb leszek a problémával szemben, ha akarom, ha nem” – mondta az alkotói folyamattal kapcsolatban.
Öntudatlanul is kapott egy sajátos ívet az MA képzése, aminek a diplomamunka a lezárása. Mindvégig emlékekkel, emlékezet torzulással, a képzelet befolyásával foglalkozott, a diploma pedig a transzgenerációs szorongásokat veszi górcső alá, azt vizsgálja, hogyan öröklődnek ezek a gátlások.
Anett fontosnak tartja, hogy mindenki rá tudjon hangolódni a munkára, anélkül, hogy ismerné az orvosi tanulmányok hátterét, pszichológiáját. Olyan mondatokat gyűjtött, amik nagyon régóta beágyazódtak a társadalomba és évtizedek óta generálnak szorongásokat.
Nem gondolja, hogy a munkái révén közvetlenül segít az embereken. A cél a probléma felismerése: „nem mondhatom meg, milyen irányba menjen tovább, nem adhatok választ az ő kérdéseire. A felismerés a fontos. Hogy ki mit kezd vele utána, az már az egyén feladata.”
Nem a hibáztatásról van tehát szó, hanem az első és legnehezebb lépésről, a felismerésről. Arról, hogy ne adjuk tovább a szorongást. Ez egy figyelemfelhívás. „A munkám idáig tart. Beszélgessünk egymással!”
// /
Sulics Anett a MOME tervezőgrafika MA szakán tanul; a projektek témavezetői Balla Dóra, Lakner Antal és Marcell Tamás voltak. A diploma után Anett szeretné megcélozni az egyetem tanárképzését.
