Jövőképeink – Lőrincz Aliz sorozata
Lőrincz Aliz számára a fotózás mindig az önreflexió eszköze volt, de Jövőképeink című projektjével minden eddigi munkájánál személyesebb, őszintébb hangot ütött meg. A fényképek – illetve az ezekhez társított kártyalapok, amelyek egy érzékenyítő játék részét képezik – olyan kérdések elé állítják a nézőt, amelyeket talán még sosem tettek fel neki, vagy ő saját magának.
Mi az, amit még mindig próbálsz bebizonyítani önmagadnak? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket olvashatunk a We Are Not Really Strangers kártyalapjain, amely sokak számára az Instagramról lehet ismerős. Ezt a népszerű kártyajátékot választotta féléves projektje alapjául Lőrincz Aliz, mivel nagy hatást gyakoroltak a személyiségfejlődésére ezek a rövid, de elgondolkodtató kérdések.
„Másfél évvel ezelőtt találtam rá a játékra, és valóságos csodaként tekintek erre a pillanatra. Tudni kell rólam, hogy mindig kommunikációs problémákkal küszködtem. Nem tudtam hitelesen előadni magam, képtelen voltam őszintén beszélni az érzéseimről” – mondta a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem harmadéves hallgatója. Aliz kiemelte, hogy a We Are Not Really Strangers segítségével sikerült megteremtenie egy olyan közeget, amelyben barátaival őszintén beszélhetett olyan témakörökről, amelyek nem merülnek fel a hétköznapokban.
Aliz eredeti ötlete az volt, hogy egy olyan társadalmat mutat be a fotóin keresztül, amelyet a kártyajáték alapján elképzelt. Ebben az ideális társadalomban az emberek érzékenyek egymás érzéseire, képesek egyenesen kommunikálni és mélyebb kapcsolatokat kialakítani. Azonban ez a folyamat egyre inkább átalakult egy önelemző magatartássá.
„Amikor elkezdtem feldolgozni ezt a témát, rájöttem, hogy valójában minden beszélgetésnek valahol én vagyok az origója. Tehát ha egy adott beszélgetést ábrázolok fotókban, annak az egyik fele ugyanúgy csak rólam fog szólni.”
A fiatal fotós végül úgy döntött, hogy inkább saját gondolatait jeleníti meg a sorozatban: minden kártyalaphoz egy olyan kellemes vagy fájdalmas emlék kapcsolódik, amelyre a kártyán szereplő kérdésről reflektál.
A sorozat intim jellegét tovább erősítik a különböző montázstechnikák, valamint az ehhez felhasznált archív fotók. Mivel a projekt már-már egy belső monológgá alakult, Aliz a külső montázzsal próbálta megmagyarázni a belső montázst. A képek egy szöveges magyarázatot kaptak, hogy a nézők számára is olvashatóbbá váljanak, mégis megmaradjon a misztikumuk. Ha külső szemmel nézzük ezt az anyagot, akkor nem feltétlenül érthető, de éppen ez volt az alkotó célja – nem akart olyan képet párosítani a kártyákhoz, amelyre azonnal asszociálnánk.
Aliz elmondása szerint a sorozatot lényegét a zongorán heverő gránátalma tökéletesen összefoglalja. „Én vagyok az a személy, aki sokszor a sikeres kommunikáció útjába áll, és nagyon sok mindenről nem beszélek. Ezt próbálom magamban elrendezni, viszont ez a külvilág számára gyakran nem világos. Ennek az egésznek a súlyát akartam megjeleníteni ebben a képben, hogy a rengeteg apró dolog igenis nyomást helyez az emberre.”
A sorozat nemcsak egy önreflexiós sorozat, hiszen nem titkolt célja, hogy minél többen megismerjék az érzékenyítő kártyajátékot, és hogy a néző a képek vagy a kérdések láttán egy pillanatra megálljon. Ahogy Aliz mondja: „szerintem az a zsenialitása ennek a játéknak, hogy nem számít, egyedül vagy több személlyel játszod, akkor is meglepetést tud okozni.”
// /
Lőrincz Aliz a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia BA szakos hallgatója.
