2022. 06. 07. | Textil

„Sokszor kell nekifutni” – Interjú Temesi Apol textiltervező és nyersanyagkutatóval

Amennyire magától értetődő titulus a textiltervező, legalább annyira szorul magyarázatra a nyersanyagkutató. Annak ellenére van ez így, hogy napjainkban a nyersanyag-centrikus tervezés egyre inkább kurrens területté válik, minden bizonnyal sokan hallottak már üvegbetonról, gombabőrről vagy okostextilről – ezek végeredményben mind ehhez a témakörhöz tartoznak. Habár a nyersanyagfókuszú tervezést akár kritikai műfajként is lehet értelmezni, ami kísérleti alternatívákkal szolgál már meglévő termékek kiváltására, vagy javaslatot tesz bizonyos nyersanyagokhoz fűződő viszonyaink újragondolására, Temesi Apol mégsem itt húzza meg a nyersanyag-centrikus tervezés határát. Felelősségünk van abban, hogy egy termékfejlesztés a végére érjen, hogy ne csak egy idealisztikus, fenntartható koncepció legyen, hanem piacérett termék – mondja. Kezdetekről, kihívásokról, tervezői attitűdről, nem utolsósorban pedig saját nyersanyag-kutatásából származó termékéről, a gyapjúhulladékból átlényegült zengéscsillapító-kollekciójáról is beszélgettünk.

Amikor megszerezted a mesterszakos diplomádat, akkor még elég kevesen hallottak nyersanyag-centrikus tervezésről. Ha nem is teljesen tudatosan, de már látszott, hogy ráéreztél arra, ez egy fejlődő terület, érdemes lesz az anyagkutatással foglalkozni. Hogyan kezdődött ez a történet?

Az egyetemi éveim során már realizálódott bennem, hogy a klasszikus értelemben vett textiliparban nem fogok itthon elhelyezkedni, mert nagyon szűkösek a lehetőségek, és nem is feltétlen az én utam. Sokkal inkább izgatott az a kérdés, hogyan lehet kapcsolódni egy fenntartható tárgykultúrához, mit lehet kezdeni a textilipari maradékokkal, elemeire bontani az anyagot, felülbírálni az eddigi megdolgozási módokat. Ez vezetett tulajdonképpen a doktori kutatásomhoz is, ahol már pontosabban láttam, hogy a nyersanyag-centrikus tervezés egy aktuális, velem egy időben kialakuló terület. Olyannyira, hogy 2014-ben volt az első olyan publikáció nemzetközi szinten, ami kifejezetten ezt az irányt boncolgatta.

Mostanában mintha kezdene azért beérni ez a gondolkodásmód, a napokban zárult például a HFDA inkubációs programja, ahol tervezők és ipari szereplők párokban dolgoztak. A hat hónap során továbbfejlesztettétek a Sound Wool névre hallgató koncepciót, ami egy gyapjúból készült zengéscsillapítót takar.

A doktori mestermunkám eredményének továbbgondolása lett a Sound Wool, ebből indultunk ki, a sokszorosíthatóságát vizsgáltuk, hogyan lehet együttműködni nagyobb léptékben akár egy külsős céggel. Maga az anyagfejlesztést egyébként egy sok éves folyamat volt, az eredménye pedig egy különleges porozitású és vastagságú anyag lett, aminek nagyon jó akusztikai adottságai vannak. Ha ideális teremakusztikáról beszélünk, akkor több típusú anyagnak kell megjelennie egyszerre a belső terekben, hogy beálljon az akusztikai összhang.

A gyapjú tehát jó kiindulópont volt ehhez?

Igen, az új fejlesztett anyag közép és magas hangfrekvencián nagyon jó elnyelési együtthatóval rendelkezik. A gyapjú kifejezetten alkalmas arra, hogy tárgyalóterekben és olyan belsőépítészeti helyzetekben, ahol ez a típusú hangfrekvencia gyakori, hatékonyan csökkentse az utózengést. Ha bemegyünk például egy tárgyalótérbe, akkor sokszor érezzük, hogy visszhangos a tér, pattog a hang különböző felületeken, üvegen, üres falakon és sík felületen, a hang viszont csak akkor tud elnyelődni.

A dekorációs jelleg mellett tehát hasznos kiegészítőről van szó. Adott esetben egy pár négyzetméteres felülettel már harmonizálni lehet az akusztikát?

Egy átlagos irodai tárgyalótérben nagyjából három négyzetméter is elegendő, azzal már be tudjuk állítani a teremakusztikát, nem kell az egész falat beteríteni.

Visszakanyarodva az inkubációs programhoz… Sokszor lehet hallani, hogy a magyar kreatíviparnak egyik, ha nem a legfontosabb mozzanata a tervezők és az ipar résztvevőinek egymásra találása. Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?

Egy tervezőnek meg kell tanulnia együttműködni más területeken dolgozó szakemberekkel. Nem szabad bezárkóznunk a saját művésztornyunkba, egyszerűen felelősségünk van abban, hogy egy termékfejlesztés a végére érjen, hogy ne csak egy idealisztikus, fenntartható koncepció legyen, hanem piacérett termék. Ehhez elengedhetetlen, hogy tudjunk kommunikálni más szaknyelvén, hogy értsük az akár távolinak tűnő szakterületek problémáit, tudjunk együttműködni. Az inkubációs programban erre tettünk kísérletet, rengeteg tapasztalatom lett belőle. De nem szabad azt sem gondolni, hogy rögtön megszületik a tökéletes együttállás. Az anyagfejlesztés erről is szól: sokszor kell nekifutni, mindig lesz újabb tanulság, mindig lesz olyan rádöbbenés, ami nem frontálisan jön.

A mesterszakos diplomamunkádban még a kamionponyvák lehetséges újrahasznosításával foglalkoztál. A PVC után kevésbé tűnik kritikus textilipari helyzetnek a gyapjúhulladék ügye. Hogyan jutottál műanyagtól gyapjúig?

Diploma után felmerült bennem, hogy elmenjek mert a mestermunkám alapanyag-támogató cége egy német nagyvállalat volt, velük gondolkodtunk a munka folytatásán. Szerintem sok tervező életében felmerül a menjek vagy maradjak dilemma, végül arra jutottam, hogy nyersanyag alapú probléma mindenhol van, érdemes lenne egy kicsit többet tudni erről, ezért elkezdett érdekelni az a plusz szegmense a fenntartható tárgytervezésnek, ahol a lokalitás nem csak a helyi gyártás és a helyi munkaerő-teremtésben csúcsosodik ki, hanem már a nyersanyag kiválasztásában is szerepet játszik.

Szóval így találtál rá a gyapjúra…

Felkerestem egy olyan gyárat, ahol gyapjúfeldolgozással foglalkoznak. Egyértelmű volt, hogy az ipari gyártásból rengeteg maradék halmozódik fel, így a hulladék kérdésén keresztül kezdtem el boncolgatni a feldolgozási módokat. Hat évvel később már sokkal nagyobb rálátásom van arra a kérdésre is, hogy a gyapjú miért értéktelenedett el az elmúlt ötven évben, miközben kiváló minőségű nyersanyag. Mára ez a holisztikus kérdés lett az, ami tervezőként mozgat, erre keresem a nagy átfogó választ, társakat, szakmai partnereket – sokkal nagyobb léptékben látom már a témában rejlő lehetőségeket. Nem csak az ipari maradékokra fókuszálok, hanem a komplett hazai gyapjúiparra.

Miért lett értéktelen anyag? A hulladék részét érteni vélem, gondolom több száz kiló képződik, amit semmire nem használnak, de az elértéktelenedés azért nem tűnik annyira magától értetődőnek. Legalábbis laikusként…

Régebben a hazai állattartók megélhetési forrásának egyik jelentős része volt, hogy el tudták adni a lenyírt gyapjú bundát. Ma már egyszerűen nem tudják. Éppen ezért lenne célszerű egy olyan értékteremtő hálózatot létrehozni, amiben ez a nyersanyag úgy tud áramlani, hogy a lehető legjobb felhasználási területeken tudjon kamatozni, kortárs szemlélettel legyen újraélesztve, ami ráadásul munkahelyeket teremt.

Akkor ez itt a reklám helye: miért jó anyag a gyapjú?

Egyrészt természetesen megújuló nyersanyag, akkor is nő, ha nem akarjuk, mint az emberi haj. Habár vannak félreértések ezzel kapcsolatban, valójában a nyírás kifejezetten jó a báránynak, szüksége van rá. Emellett izgalmasnak tartom olyan szempontból is, hogy pont azok a tulajdonságai, amik egyébként komoly kihívásokat jelentenek, akár a magas keratintartalom vagy a lassú lebomlási idő, ezek miatt lángálló anyag a gyapjú, ami az építőiparban, ahol én is alkalmazom az anyagfejlesztést, kifejezetten piaci előny. De sok olyan meglepetés van még, ami elsőre nem feltétlen tűnik fel: például remek a színtartóssága, könnyen színezhető, de azzal az eljárással, amivel megdolgozom az anyagot, minden egyes alkalommal más mintázatot mutat, nincsen két ugyanolyan darab.

Anyagkutatás témában jelent már meg nálunk egy interjú, ami a gombák alternatív felhasználásáról szólt. Nagy meglepetésre érkezett rá egy válaszcikk, ami végeredményben azt problematizálta, hogy tök jó, ha képbe hozunk egy új anyagot vagy felhasználási módot, ami akár fenntarthatóbb vagy zöldebb, de arról ritkán beszélünk, hogy a leváltandó anyaggal mi lesz, illetve ez a teljes láncolat hogyan illeszkedik az ökoszisztémába. Ezzel a kérdéskörrel is foglalkozol?

Olyannyira, hogy a doktori kutatásomban is kitértem erre, az előadásaimat pedig onnan szoktam indítani, hogy amikor nyersanyag-centrikus tervezésről beszélek, akkor két irányt különítek el. Egyrészt vannak olyan ipari maradékok, amik nyersanyagként is szemlélhetőek, visszaforgathatóak, tehát a hulladék keletkezése megszüntethetővé válhat. Ez az úgynevezett landfill típusú hulladék-halmozódás ma óriási probléma, ami jellemzően rendszerhiányosságnak köszönhető, nem tervezünk a tárgyak életciklus utáni alkalmazhatóságával. A másik irány pedig az, amit én kiváltó terméktervezésnek nevezek. Vannak olyan természetes megújuló nyersanyagaink, amiket eddig még nem ismertünk, vagy régen ismertük, de ma már nem alkalmazzuk, ide sorolható a gyapjú is. Ezekkel ki lehet váltani olyan anyagokat, amik a piacon per pillanat jelen vannak, de problémásak, mert nagy energiaigénnyel állítják elő, nem megújuló forrásból, vagy az egészségre károsak, nem lebomlóak. A nyersanyag-centrikus fejlesztéseknek tehát kifejezetten célja, hogy a meglévő hulladék képződést felszámolja és a jövőben keletkezendőt kiváltsa, az anyaghasználati stratégiáinkat felülbírálja és megváltoztassa, komplexebbé tegye!

Főleg a kiváltó anyagok és termékek kapcsán gondolom, hogy sokszor maga az ipar, a piaci szereplők nem érdekeltek abban, hogy a változás megtörténjen. Van egy infrastruktúra, van egy bejáratott rendszer, adott esetben az áraikat pont ezért tudják annyira lent tartani. Van egyáltalán realitása annak, hogy ezek az innovatív anyagok be is teljesítsék céljukat?

A fenntarthatóság bármilyen területéről is beszéljünk, akár humánökológiai, közgazdasági vagy design szempontból, általában arra jutunk, hogy egy időben két féle hatás együtt állása tud változást eredményezni. Az alulról jövő kezdeményezések és a külső kényszerítő szabályozások. Én azért vagyok optimista, mert az a terület, ahol dolgozom, egyszerre tapasztalható mindkét törekvés. Van a megrendelői, fogyasztói oldalról egy alulról jövő igény, hogy olyan anyagokkal vegyük körbe magunkat, amik az egészségünkre nem károsak, így valamennyire felelősséget lehet vállalni a szűkebb és tágabb környezetünkért. Másrészt az építőiparban megjelenő well-being standard most már Magyarországon is iparági követelmény. Ez például felülről kényszeríti az ipart arra, hogy válasszanak olyan megoldásokat, amik a meghatározott fenntarthatósági szempontoknak megfelelnek. Lassú folyamat, de talán egyre jobban meg tudjuk fogalmazni, hogy tudunk humánusabb és összehangolt termékeket fejleszteni.

Említetted, hogy nemcsak az anyagfejlesztés, hanem maga a gyapjú és a gyapjúipar aktuális helyzete is szívügyed. A távoli jövőben mikor mondhatod majd azt, hogy beérett a munkád?

Első körben itthon szeretném komolyabb szintre emelni a gyapjúval kapcsolatos anyagfejlesztéseket, ahol már össze lehet kapcsolni az állattartókat, az iparágakat és a piacot hiánypótló termékek fejlesztésével. A gyapjúnak értéke van, a kortárs termékfejlesztéseken keresztül pedig meg tud felelni az összes mai építőipari elvárásnak. Hogyha ez meg tud valósulni itthon, össze lehet kötni az anyagtól a piacig a szereplőket, akkor onnantól kezdve már lehet adaptálni a modellt más országokban is, ahol a gyapjú szintén lokális nyersanyag.