Közös tér, ami velünk lesz teljes – A II. Ipar- és Tervezőművészeti Szalonról
Kristály-végtelenség, poolcore esztétika és covidos próbababa – csupán néhány jelenség a Műcsarnokban, semmi több. Vagy mégis? Terepszemlét tartottunk a Közös tér tárlaton, hogy felmérjük a hazai design jelenét. Szubjektív beszámoló következik.
Bevallom, vegyes érzésekkel tértem be a kiállításra, nem hallottam különösebb visszhangját sem a médiában, sem a közvetlen ismeretségi körömben, pedig öt év óta először került újra megrendezésre az Ipar- és Tervezőművészeti Szalon a Műcsarnokban. 2017-ben több, mint kétszáz alkotó vett részt rajta, idén ez a szám már bőven meghaladta a háromszázat. Szilágyi B. András és Balogh Eleonóra társkurátorok kilenc szekció mellett külön figyelmet szenteltek az Üveg Nemzetközi Évének a reprezentálására is. A designtárgyak sokféleségét és a különböző műfajokat Arisztotelész Kategóriák című műve alapján igyekeztek egymáshoz rendelni és csoportosítani.
Az arisztotelészi katarzis felé vezető út mellett két alternatív befogadási útvonalat is felkínál a kiállítás. Az első megközelítés a funkcionális design és az autonóm művészet spektrumát vizsgálja – előbbitől haladva az utóbbi felé –, a másik pedig a szinguláris anyaghasználattól eltávolodva szemlélteti az új médiumok fúzióját. Itt már a virtualitás jegyében dolgozik együtt informatikus, designer és művész, és a különböző kooperációknak köszönhetően új lehetőségek tárulnak fel.
A kiállítás érintőlegesen vissza-vissza nyúl a korábbi mesterekhez, de a hangsúly határozottan az elmúlt öt évben aktívan tevékenykedő alkotókon van. A különböző szekciókat fehér függönyök tagolják, néhol segítőkész nyilak mutatják az irányokat. Az üvegművészeti részleg egy koherens mini-tárlattal utal az elhunyt mesterekre és az Üveg Évére. A kiállítási terekben feltűnést keltenek az installálás alapegységeként megjelenő masszív vörös tégla talapzatok. Ezek a szigetszerű építmények végig nyomon követhetőek, vonzzák a tekintetet és átvezetnek egyik szekcióból a másikba. Vörös színükkel élesen kirajzolódnak a homogén térben, így a tárgyakon túl is gazdagítják az atmoszférát.
A belépőhöz kapunk egy informatív és logikus prospektust is. Igényes, szép munka, a grafikai tervezést jegyző SUBMACHINE stúdió duója pedig több síkon is gondolkodott: a leporellót társították a tárgyleírásokhoz, így egymásra utaló színfoltok jelennek meg. A kurátorok a tárgyak alatt kivehető színes pöttyökkel szemléltethetik, hogy bár a szekciókategóriák fennállnak, nem jelentenek éles határokat. A színek utalnak a kiállítási anyag technológiai típusára és a hozzá társított tervezői-művészeti ágakra.
Az üvegművészeti szekció nosztalgiával indítja a sort, hogy végül egy üvegtüskés hintáig jusson el. A kettő között az indusztriális steampunk hatások, szelíd állatszobrok és anyagkísérletek egyaránt megjelennek. Az ötvös és kerámia munkák inkább a technikai, technológiai bravúrok miatt tűnnek tiszteletre méltónak, és kevésbé a tárgyak mögött meghúzódó stabil koncepció miatt. Számomra többször utólagos belemagyarázásnak tűnt néhány gondolat, nem pedig konkrét, megtervezett állásfoglalásnak. A textiltervezés részlegén a lakástextil többféle műfaja és experimentális viseletek is megjelennek újdonsült anyaghasználatokkal.
Az ipari formatervezés területén a kiállítás leginkább két témát érint: a világítástechnikát és a bútort. A kristálycsillár újrafogalmazásán és az organikus micélium használatán kívül a lámpák látványvilágában a skandináv designra hajazó gesztusok dominálnak. A bútorok impozáns megjelenése néha a fal mentén elhelyezett tárgyak rovására megy, és sokkal inkább a produktum monumentalitása, illetve technológiai újszerűsége, mintsem a hétköznapi fogyasztói relevanciája tűnik meghatározónak.
A digitális installációk és az interaktív kiállítási anyagok korszerű és logikus elrendezése egy körívet ír le a hagyományos, statikus installálási módszerektől egészen a mozgással való kísérletezésig. A tervezőgrafika tekintetében kiadványokkal, animációkkal, plakátokkal és komplett arculatokkal egyaránt találkozhatunk. Egyes kiadványok megérinthetőek, lapozhatóak. A posztindusztriális designnak dedikált teremre játékos attitűd jellemző, ami új térélményeket kínál számunkra; az interakció-design lehetőséget ad az érdeklődőknek, hogy mozgásukkal különböző vizualizációkat, motorikus pacákat és világításokat irányítsanak. Az animációs szekcióban L-alakban elrendezett képernyők, fejhallgatók és ülőfelületek invitálnak rövidfilmek megtekintésére.
A Műcsarnok apszisában megjelenő közös térben minden műfajból megjelenik egy-egy alkotás. Ezen a monumentális – és megtisztelő – helyen azonban, mintha elmaradna a kívánt hatás. A falon látható emberméretű szövegek könnyen elvonják az érdeklődők figyelmét, így maga a kiállítási anyag nem érvényesül annyira, amennyire a koncepció megkívánná.
A Szalon összességében lefed négy generációt, rendelkezik tizenegy térrel, és végletekig menő alaposság jellemzi, mind az installálást, mind a koncepciót. Számomra az arisztotelészi kategóriák gondolata nem bizonyult annyira mérvadónak, mint amennyire fel lett konferálva a tárlat elején, de nincs is szükség rá. Magukon a tárgyakon van a hangsúly, és rajtuk keresztül kirajzolódik egy átfogó kép a kortárs ipar-és tervezőművészeti szcénáról.
A tárlat szeptember 4-ig látogatható a Műcsarnokban.
// /
