„Az emberiség számára hatékonyabb lenne, ha a nézőpontok szintetizálása lenne a cél”
Hiszünk-e a lélekben vagy sem? Kiülünk-e az erkélyre, vagy lomokkal zsúfoljuk tele? Milyen szavakkal dicsérjük meg, s miért korholjuk gyermekeinket? Ilyen és ehhez hasonló, kétségtelenül fontos kérdések sorakoznak Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor idén megjelent kötetének hátoldalán. A szimbolizáció – Hogyan cselekszünk szimbólumokkal? sokat sejtető fülszövege mellett több szempontból is figyelemre érdemes. Egyfelől a kulturális antropológus-házaspár – 1973 óta tartó – közös publikációs és kutatási tevékenységének fontos állomása a mostani könyv, ha nem is összegzése, de valamiféle esszenciája egy hosszú szakmai útnak. Másfelől nem megszokott írói alaphelyzet, hogy két szerző ennyire szoros összeköttetésben alkot. Habár interjúnk során csak néhány szűkre szabott téma merült fel, mégis szinte azonnal kiderült, hogy A szimbolizáció sokkal jobban hasonlít szerzőire (és fordítva), mint azt sejteni lehet. Már csak egyetlen ártatlan kérdés is messzire vezet: a kollektív társadalmi tudatig, a kapitalista berendezkedés végéig, a versengés fenntarthatatlan kulturális modelljéig, vagy éppen a harmonikus együttéléshez szükséges kompromisszumok megtalálásáig.
Legelső közösen publikált kötetük óta több, mint negyven év telt el. Sok időnek tűnik, de mintha mégiscsak ugyanazt a témakört, az emberi lét egyfajta mélystruktúráját próbálnák elemezni. A Szimbolizáció ebben az értelemben összefoglaló kötet?
Valóban meghatározható az ezalatt az idő alatt publikált írásaink közös nevezője. Amikor a pályánkat kezdtük, a strukturalizmus a fénykorát élte, és más, a felszínen látszónál mélyebb magyarázatokat kereső irányzatokkal együtt valóban jelentősen hatott a gondolkodásunkra. Hiszen ilyen mélystruktúrákat keresett Marx, Max Weber, több pszichológiai iskola vagy az abban az időben a kor szellemi irányait szintén meghatározó szemiotika is. De talán az „emberi lét mélystruktúrája” túlságosan tág meghatározás. Mi elsősorban a társadalmi tudat működését vizsgáltuk, és ebben a működésben kerestünk törvényszerűségeket. Miután elemeztünk értékrendszereket, világképeket, nyelvi és tárgyi struktúrákat, a művészet és a mindennapi élet különböző területeinek konstrukcióit, végül is az ezekben az igen különböző jelenségekben közös nevezőnek a szimbolizáció, a szimbolikus gondolkodás fogalmát találtuk. Tehát most, amikor megpróbáltuk minél több oldalról körbejárni a szimbolizáció mibenlétét, ezzel valóban tudományos tevékenységünk egyfajta összefoglalásához érkeztünk.
Csak a gondolatjáték miatt: ha csak egy kötetet „kellene” elolvasni a tekintélyes életműből, ez lenne az?
Nyilvánvalóan nem örülnénk annak, ha az életműből csak ez az egy kötet maradna, minthogy természetesen nagyon sok minden, amit az elmúlt évtizedek során elemeztünk, nem került bele ebbe az összefoglalásba, jóllehet igyekeztünk valóban minél több korábbi eredményt beledolgozni. Egyetlen kötetbe nem lehet huszonvalahány másikat belesűríteni. S nem csak a terjedelmi korlátok miatt. Persze, mivel itt röviden több korábbi kutatásunkból is ismertetünk részleteket, ez az a könyv, amelyből viszonylag a legtöbb tudható meg arról, hogy mi mindennel foglalkoztunk. De – csak hogy egyetlen példára utaljunk – az egyik legfontosabb innovációnkat, az ebben a könyvben is érintett motivációelméletet és motivációelemzési módszert, pusztán innen nem lehet megtanulni. Egy másik fontos, a nevünkhöz fűződő elmélet a „szellemi termelési mód” elmélete. Különböző helyeken többször elmondtuk, hogy A szimbolizáció egy trilógia befejező része, amelynek első darabja a Túlélési stratégiák (Kossuth, 2007), a második A szellemi termelési mód (Kossuth, 2013). A trilógia magja A szellemi termelési mód, amelyben felvázoljuk a jelenlegi kapitalista társadalmi rendszer egy lehetséges alternatíváját. A szimbolizáció könyv úgy kapcsolódik ehhez, hogy úgy érezzük, – erről röviden szólunk is a könyv utolsó részében –, éppen a szimbolizáció, a szimbolikus gondolkodás alapozhatja meg ennek a társadalmi alternatívának az ismeretelméletét.
A nemi identitások szimbolikájától kezdve az emberen túli, vallási témákon át az olyan profán mozzanatokig, mint az étkezési szokások, rengeteg dolog vizsgálat tárgyát képezi. Nem tűnik evidensnek ennyi széttartó szálat összetartani…
Mint utaltunk rá, a közös nevező a társadalmi tudat működésének vizsgálata. A társadalmi tudat nem az egyéni tudatműködések egyszerű összessége. Az egyéni tudatok működését a pszichológia eszközeivel lehet megközelíteni, a társadalmi tudat megértéshez azonban nem lehet csupán az individuumokból kiindulni. Itt látni kell: az ember sajátossága, hogy az ember társadalmi lény. Méghozzá olyan társadalmi lény, amelynek az a sajátossága, hogy individualitásokban létezik, vagyis az egyének eltérő tapasztalatai és reakciói meghatározzák az egész, mint rendszer működését. Az emberi faj és egyénei között egy olyan kölcsönös visszacsatolási rendszer működik, amelyben az egyének minden tudásukat a nyelv révén közvetlenül az emberiség felhalmozott tudáskészletéből meríthetik, az egyén tapasztalatai pedig ugyancsak a nyelv révén közvetlenül visszacsatolódnak az emberiség egészéhez. Ez tudomásunk szerint az emberiség sajátossága és óriási előnye: ezen alapul az a szinte felfoghatatlan mértékű fejlődés, amelyet az ember mondjuk történetének utolsó tízezer évében produkált.
Az ember egyre inkább képes az individualitásban rejlő lehetőségek kihasználására, és ennek felismerésével az utóbbi ötszáz évben dominánssá vált az a gondolkodásmód, amely az individualitásból próbálta levezetni világképét: ennek egyik nyitó gesztusa Descartes híres mondata, a „Cogito, ergo sum”. Ennek az individualista paradigmának nagyon sokat köszönhetünk, a pszichológia tudományának kifejlődésétől annak a lehetőségnek megjelenéséig, hogy ma már elvben minden ember a személyiségének megfelelő életet élhet, személyes igényeit a társadalom ki tudja elégíteni. De ebben az individualista paradigmában elhalványodott az összefüggés másik (és alapvetőbb) oldala, az, hogy az egyén létének egyedisége nem öncélú, hogy az egyén – mint ebben a könyvben is megfogalmazzuk – voltaképpen az emberiségnek mintegy a felderítője, akit „megbízója”, az emberiség egy sajátos terepre küldött: ez a terep az életünk.
Az egyes, halandó ember életének ez ad értelmet: hozzá tud járulni egy olyan (nem szükségképpen véges) tudati építkezéshez, amelytől az emberiség lehetőségei tovább és tovább gazdagodnak. Mivel ez az oldal elhalványult, az individualista paradigma az évszázadok során egyre inkább az egyes emberek elmagányosodásához és perspektívanélküliségéhez vezetett. Ezzel szemben kínál alternatívát a „szellemi termelési mód” lehetősége, mely lehetőségnek egyre több megnyilvánulása fedezhető fel a mindennapi élet jelenségei között , a szimbolikus gondolkodás pedig úgy jön a képbe, hogy annak – erről is beszélünk a kötetben – éppen az a lényege, hogy összeköttetést teremt az egyéni és a társadalmi, az egyén és mindenféle szintű közösségei között.
Hogyan találta meg a végső tematikáját a kötet? Organikusan fejlődött, vagy előre ki lettek jelölve a kutatási témák?
Habár a kifejtés deduktívnak tűnik, hiszen az első fejezetekben elméleti alapokkal kezdünk, s aztán térünk rá példák sokaságára, a keletkezés éppen fordított utat járt be. Ha úgy tetszik, a megírás egy részterület: az értékrendszerek működésének elemzésével kezdődött negyven évvel ezelőtt, s utána sorra fordult érdeklődésünk hol a motivációk, hol a korszak-világképek, hol a rendszerváltáskor oly izgalmassá vált politikai kommunikáció, hol az oly nagy fejlődésnek indult lakáskultúra, tárgykultúra jelenségei felé. Tehát az egész valóban, ahogy a kérdés fogalmaz, organikusan fejlődött a jelenlegi összefoglalás felé.
Még egy fontos dolog hozzátartozik sajátos életpályánkhoz: mi sosem tartoztunk a társadalomtudományok azon művelői közé, akik tudományuk mainstream metodikájából indulnak ki. Szent-Györgyi Albert nyilatkozta egyszer, hogy őt mindig a probléma, egy jelenség megértésének mohó vágya vezette, s nem sokat törődött azzal, hogy most éppen átlép-e a tudományterületek közötti határokon.
Mi is egész életünkben ennek a tudományfelfogásnak a talaján álltunk, így tanítványaink is alapvetően nem azt tanulhatták/tanulhatják meg tőlünk, hogy éppen melyek egy tudományterület legkurrensebb témái és módszerei, hanem azt a szemléletet, hogy miképpen lehet a jelenségek mögött felismerni azok lényeges meghatározóit, hogyan lehet bárki személyes tapasztalataiból, evidensnek látszó tényekből mögöttes szocio-kulturális összefüggésekhez eljutni. A könyvvel az egyik legfőbb célunk az volt, hogy érzékeltessük, a legegyszerűbb dolgok konkrét megjelenésformáját is milyen összetett okok hozzák létre: hogyan fejeződik ki akár egyetlen tárgyegyüttesben, egyetlen emberi magatartásformában vagy éppen egyetlen műalkotásban egyszerre a kor világképe, az értékrendszer, a hierarchia, a nemzethez, a valláshoz vagy az ember egyéb identitásaihoz, a modernizációhoz való viszony, az egyének motivációi és túlélési stratégiái, és hogy épülnek be mindebbe a történelem során illetve a különböző kultúrákban kialakult jelentések. A különböző mögöttes jelentések feltárása egyfajta rejtjel-fejtés, nem véletlenül viselnek egyes könyveink ilyen címeket: Rejtjelek, Látható és láthatatlan világok, vagy az általunk szerkesztett két tanulmánykötet, a Jelbeszéd az életünk. De a szimbolizáció sajátos nyelvére utalnak az olyan címek is, mint a kulturális intézmények látványait elemző Intézménymimika vagy a lakások jelképrendszereit körüljáró Beszélő házak.
Az első fejezetben több helyen felmerül, hogy milyen eszközök, megközelítésmódok nyújthatnak segítséget abban, hogy „feltárjuk a szimbolikus gondolkodás” sajátosságait. Kicsit banalizálva a felvetést: miért fontos egyáltalán az életnek ez a rétege? Egy olyan világban merülhet fel ez a kérdés, ahol a mindennapiság egyre inkább meghatározza életünket.
Itt lényeges, hogy mit értünk mindennapiságon és annak növekvő szerepén? Érthetjük azt is, ami az utóbbi évek egyik sajnálatos fejleménye, hogy a közgondolkodást a médiahatások egyre inkább a banalitások felé terelik. Látványosan romlott a bonyolultabb összefüggések, illetve az absztraktabb megfogalmazások felfogásának képessége, olyan szövegeket, amelyek nemrég az átlagos értelmiségiek között közkézen foroghattak, ma egyre többen neveznek túlságosan „nehéznek”. Ez a posztmodernnek a „nagy narratívák” tagadására épülő szemléletével is összhangban az emberiség nagy részét távolítja a mélyebb összefüggések megértésétől. De felfoghatjuk a „mindennapiság” szerepnövekedését úgy is, hogy az utóbbi évtizedekben a tudomány mindinkább közelít a társadalmi lét minden embert közvetlenül érintő összetevői felé, a mindennapi élet mindinkább témája és meghatározója lesz a tudomány és művészet aktivitásainak, hogy csak egy példát említsünk e folyóirat sajátos terepéről: az „inkluzív dizájn” előtérbe kerülése is e tendencia részének tekinthető. Ez pedig a társadalom valódi demokratizációja felé tett lépés is lehet.
De hogyan kapcsolódik ehhez a szimbolikus gondolkodás?
Egész életünkben azt tekintettük értelmiségi szerepünk lényegének, hogy mindazt, amire életünkben jutottunk, minél szélesebb körben oszthassuk meg – ellentétben az értelmiség egy részének céhes elzárkózásával, vagyis azzal, ahogy sok értelmiségi arra használja tudásait, hogy általa (s például egy-egy ezoterikus szak-nyelv alkalmazásával) jelezze fölényét, előnyökre jogosító szerepét.
A szimbolikus gondolkodás nem csak a mélyebb összefüggések megértésében segíthet, hanem alkalmazása beavatkozás is a világ folyamataiba. Amíg a szimbólumok teremtése elitek privilégiuma, addig ezek az elitek képesek ezzel az eszközzel meghatározni akár milliók sorsát is.
Amikor Madách azt írja, hogy „hát egy ’i’ miatt is mehetni ily elszántan a halálba” csak azt az állandó történelmi tapasztalatot fogalmazza meg, ahogy az ideológiagyártó elitek egy-egy szimbólum teremtésével, a tematizáció kézbentartásával saját céljaik irányába terelhetik emberek millióit. Ennek kétségbeejtő példáit láthatjuk az utóbbi évek két meghatározó eseménysorának, a koronavírus járványnak és az ukrajnai háborúnak narratíváiban is. A cél az, hogy a szimbolikus gondolkodás lehetőségét, ezt az igen hatékony eszközt demokratizáljuk, az emberek minél szélesebb tömegeit hozzuk a passzív szimbólumbefogadóból, és a szimbólumokat leegyszerűsítve értelmezőből a jelentések gazdagságát, összetettségét megértő szimbólumalkotó helyzetébe. Ehhez egyébként például az info-kommunikáció, az IT szektor fejlődése már sok vonatkozásban megteremtette a feltételeket.
A széles spektrumú témák mellett a szerzői munkamódszer is rendhagyó. Természetesen, aki követi munkásságukat, pontosan tudja, hogy műveiket közösen publikálják, ettől függetlenül mégiscsak érdemes itt kicsit elidőzni. Hogyan oszlottak meg a szerzői feladatok?
Hogy a kérdés lényegére válaszoljunk: a mi írásainkban valójában nem lehet széjjelválasztani a két szerző hozzájárulását. Ezek a szó szoros értelmében közös alkotások. Tehát nem úgy működik, hogy egyikünk megír egy szövegrészt, a másik egy másikat. Már a könyvek ötlete, alapgondolata is közös gondolkodásban, állandó párbeszédben születik. Aztán következik az anyaggyűjtés. Ennek során persze előfordul, hogy egyikünk a szakirodalom egyik, másikunk egy más részét dolgozza fel, bár itt is gyakori, hogy egyes műveket mindketten feldolgozunk. Az anyaggyűjtés legfontosabb része, hosszú évekig gyűjtött , kutatási eredményeink feldolgozása: a társadalmi valóság legkülönbözőbb területeiről származó szimbolikus jelenségek értelmezése. Ebben a fázisban sajátos képességeinket támaszkodva mindketten más-más szempontokból mozgósítjuk tapasztalatainkat. A könyv vázlatának elkészítése megint közös munka.
És mi a helyzet a szűk értelemben vett szövegalkotással?
Ez úgy történik, hogy az egyikünk megír egy nyers szöveget, a másik elolvassa, átfogalmazza, kiegészíti. Ismét az első olvassa át, újabb módosításokkal, és ez így megy addig, amíg mindkettőnk számára teljesen elfogadható megoldásokhoz nem jutunk. Ebben a folyamatban sok a szenvedélyes vita, ami azért van, mert élettapasztalataink, preferált szempontjaink eltérései folytán másra-másra vagyunk érzékenyek: ezek az eltérések nagyon szerencsésen egészítik ki egymást. Persze mindehhez kell egyrészt a szemléleti alapok közössége (ami egymásra találásunk első pillanata óta megvan), és az az eltökéltség, hogy mindig olyan megoldáshoz kell jutni, amiben senkinek sem kell a neki fontos szempont érvényesüléséről lemondani, kompromisszumot kötni, vagy a maga szempontját alárendelni. Több évtizedes tapasztalatunk szerint a közös nevező ilyetén kiküzdése minden vonatkozásban lehetséges, (ha néha nagyon küzdelmes is), ezért úgy gondoljuk, hogy ez nemcsak egy párkapcsolatban illetve közös alkotásban, hanem bármely emberi kapcsolatban követhető optimális modell.
A fülszöveg utolsó mondatában felmerül egy pozitív társadalmi folyamat lehetősége, miszerint a versengést egyszer felválthatja az együttműködés. Mintha az olvasónak nyújtott útravaló lenne ez a gondolat. A Szimbolizációt tehát úgy érdemes olvasni, mint egy kézikönyvet ahhoz, hogy megértsük a világ jelenségeinek valódi tétjét?
Mint az előző válaszunkból is kitűnik, igen, az egyoldalú versenyszemlélet visszaszorulását nagyon fontos társadalmi célnak tekintjük. Nem tagadjuk a verseny pozitív hozadékait, de az utóbbi ötszáz évben az individualizmussal együtt ez is túlfutott. Mindez – miként ez már meglehetősen régen közismert – a kapitalista világrend miatt alakult így.
A verseny a szellemi életben különösen pazarló következményekkel jár. Amikor egy-egy tudományos koncepció, tudományos iskola vagy művészeti irány „győzedelmeskedik” , a legyőzött koncepciók, iskolák, művészeti stílusok kiszorulnak.
Vagyis azok az emberek, akiknek képességei nem a (mainstreammé váló) győztes irányhoz kapcsolódnak, kiesnek a figyelemből, képességeik elpocsékolódnak. Azok a gondolatok, amelyek nem kapcsolódnak az éppen aktuális kurrens irányzathoz, elvesznek. Azok az emberek, akik nem „divatosak” feleslegesnek érezhetik magukat. Márpedig éppen a művészetekből tudjuk: egy több száz vagy akár több ezer éves mű is képes hatni.
Azok a bizonyos párhuzamos igazságok…
Az emberiség számára sokkal hatékonyabb lenne, ha az egyes nézőpontoknak nem meghaladása lenne a cél, hanem szintetizálása. Nem a legyőzés, hanem a szinergia. Mi világéletünkben ily módon viszonyultunk az emberiség gondolatkincséhez, s ezért úgy gondoljuk, hogy mindazok a szemléleti irányzatok, amelyek a többi kizárásával osztják meg az emberi gondolkodást (a konzervativizmus, a liberalizmus, a szocializmus; a vallásos és az ateista gondolkodás, az idealizmus és a materializmus, a szubjektivizmus és az objektivizmus, s a sor tovább folytatható) nem egymást kizáró gondolatok: mindegyik értékeket, igazságokat képvisel, s csak akkor kerül tévútra, amikor a többi megközelítésmódot megpróbálja kizárni.
A világ alakulásának valódi tétje pedig az, hogy domináns marad-e a kapitalizmus, amelynek ugyancsak voltak pozitív hozadékai, de mára éppen azért, mert eluralkodott a társadalom egésze felett, egyre pusztítóbbá, kártékonyabbá vált.
A szellemi termelési mód című könyvünkben összefoglaltuk, hogy szerintünk mi lehet a kapitalizmus (és a meghaladására alkalmatlannak bizonyult államszocializmus) alternatívája, s ennek hol és mennyiben vannak meg a feltételei a mai világtársadalomban. Jelenleg egy olyan könyvecskén dolgozunk, amelyben igyekszünk ezen állításokat szélesebb közönség számára is közérthető módon megfogalmazni. Hogy ismét visszakanyarodjunk e lap profiljához: a tág értelemben vett design a társadalmi folyamatok megtervezését is jelenti, s úgy gondoljuk, hogy ezért a „nagy narratíváknak”, a társadalom alapjaira vonatkozó gondolkodásnak újra itt van az ideje.
// /
A szimbolizáció – Hogyan cselekszünk szimbólumokkal c. kötetről több információt ITT találtok
A borítókép a Magyar Konyha cikkéből származik
