Lehet-e az épületekről energetikai objektumokként gondolkozni? Interjú Kovács Júliával
Kovács Júlia diplomamunkája több szempontból sem megszokott: egyfelől több, mérnöki területről érkező kortársát is bevonta a tervezésbe, másfelől fordított logikával közelített témájához. Egy energetikai objektumról kezdett épületként gondolkodni, így lett tervezési helyszíne Komló, az egykori bányaváros, ahol a 90-es évek elején a nagy reményű szén- és andezitbányászat megszűnt. Júlia és társai a településre átfogó energiareform tervet dolgoztak ki, mely elsősorban a helyi adottságokra épít, ezen keresztül pedig a település-áram és távhő hálózata kerülne megújuló alapokra, csökkentve a földgáz és a hálózati áram felhasználást. A kiemelkedő munkát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektori különdíjával jutalmazták.
Nem egy megszokott alapállás, hogy két mérnök bevonásával készül el egy építészeti mestermunka. Mesélsz kicsit arról, hogyan nézett ki ez az együttműködés?
Egy ideje nagyon foglalkoztat az energetika. Számos olyan területe van, ami építészetileg jól megfogható, hiszen tér és tömeg, fény és árnyék viszonyával dolgozik. Az építészet fenntarthatóvá tételének egyik kihívása, hogy lehet-e az épületekről energetikai objektumoként gondolkozni – ennek a gondolatnak a szélsőértékét kerestem.
Mi volt a kiindulópont?
Tavaly nyáron kitaláltam, hogy szeretnék egy gravitációs energiatárolót csinálni egy bezárt szénbányába, ami lényegében abból áll, hogy nagyon nehéz dolgokat mozgatnak le és föl egy olyan aknában, amiben régen a bányalift mozgott. Ezt az ötletet részben Dr. Munkácsy Bélának köszönhetem, ő a bányasínek használatát javasolta, melyekből nagyon keveset találtam Magyarországon, ekkor jött az ötlet, hogy a függőleges bányaliftaknákat használhatnám, erről később kiderült, hogy annyira evidens gondolat, hogy már több startup is kísérletezik vele. Amikor megvolt az ötlet és a helyszín, megkérdeztem Porkoláb Lászlót, a DTU-hallgatóját, hogy segítene-e nekem, ezután döntött úgy ő is, hogy ez lesz a diplomamunkája.
Hogyan oszlottak meg a szerepek projekt korai fázisában?
Laci a település adottságait elemezve létrehozott egy energetikai fejlesztési tervet, melynek része volt egy hő- és gravitációs energiatároló. Ő határozta meg például, hogy a település új igényeinek megfelelően milyen mennyiségű súlyt kell mozgatnom, vagy mennyi hőt kell tárolnom. Bene Mártont a BME egykorigépész hallgatóját arra kértem meg, hogy magyarázza el, hogyan működik egy portáldaru. Ebből az lett, hogy ő is komolyan bevonódott, és egy lenyűgözően egyedi működési mechanizmust talált ki a tárolónak, ami teljesen a helyszínre szabott. Én ezeknek az adatoknak az összefogásáért, és olyan módú materializálásáért voltam felelős, hogy a létrejövő forma és tér, az emberrel, a régi ipari környezettel és a természettel való összehangba kerülhessen, esetleg többlet funkciókkal bírhasson.
Mennyi tér maradt így az építőművészeti, ha úgy tetszik esztétikai megközelítéshez?
Az együttműködés legjobb pillanatai azok voltak, amikor ez a három különböző irányból érkező adat hatott egymásra. Felvételizős korom óta az a pillanat izgat a legjobban, amikor egy bizonyos adat, ha úgy tetszik egy funkció legegyértelműbb kiszolgálásával hozok létre valamilyen formát vagy rendszert, és a végeredmény azért lesz vonzó a szemnek, mert ez a vágy érződik rajta. Ilyen volt például, amikor Marci kitalálta, hogy a betontömbök egy sínrendszeren mozogjanak, így a saját súlyuk által csússzanak az aknákhoz, és Laci ezzel párhuzamosan csinált egy grafikont, amiből láthattam, hogy a betontömbök méretétől és mennyiségétől függően milyen teljesítményű lesz az erőmű. Ezeket az adatokat egyesítve különböző ívelt térfalrendszereket rajzoltam, melyeket a betontömb súlyok és azok védőfala hoztak létre. Ezek mindegyike más-más térlehatárolást eredményezett, kvázi a megawattórák számával változott a forma, a forma pedig visszahatott a gépészeti működésre.
Kicsit jobban elmerülve a koncepcióban úgy fest, hogy maga az épületegyüttes is rendhagyó. Valamiféle brutalista látogatóközpontként is értelmezhető. Miért volt fontos a „külvilág”, a megfigyelők bevonása?
Erre a legkézenfekvőbb válasz persze az, hogy az élményalapú ismeretterjesztés tudatosabb fogyasztókat teremthet, de alapvetően a nagy százalékban megújulókra támaszkodó energiatermelést érdemes építész szemmel is vizsgálni, tehát az ember és a táj viszonyát keresni. Az ilyen és ehhez hasonló energetikai objektumok sokkal nagyobb kiterjedésűek, mint a fosszilis vagy nukleális elődeik, illetve üzemeltetésük szükségszerűen decentralizált, ez sok kis méretű erőművet jelent, akár kisebb piaci egységek – szövetkezetek, önkormányzatok, magáncégek – által üzemeltetve. Következésképpen ezek az objektumok közelebb kerülnek az ember hétköznapi élettereihez.
Fikciós tervről van szó: egyfelől mesél egy meglévő problémáról, a komlói épületek utóéletéről, másfelől felvázol egy lehetséges alternatívát az ilyen és ehhez hasonló területek revitalizációjáról. Mit gondolsz, egy energiaválságtól súlytott időszakban az ilyen beruházásokra lenne szükség?
Sokat olvastam a témában, de nem érzem magamat kompetensnek, hogy erre határozott választ adhassak. Én abból indultam ki, hogy a válságkezelés egyik módja, hogy részleges piaci átrendeződés történik. Eszerint kívánatos a sok kisebb, független, de együttműködő szereplő megjelenése az energiapiacon. Szerintem minden olyan beruházás jó, ami a helyi adottságokat használja ki. Az általam tervezett gravitációs tároló viszonylag drága beruházás, inkább hosszabb távú befektetésnek lenne jó. A tervemben szereplő hőtároló telepítése azonban jelenthet akár rapid segítséget egy szűkösebb fűtésszezon átvészelésére. A tágabb értelemben vett energetikai tervben szerepel egy biogáz üzem, melyet részben a komlói szennyvíztelep, részben a helyi állat és növénygazdálkodás hulladéka táplál. Soha Tamás doktori értekezése az ELTE TTK Környezet-és Tájföldrajz tanszékén, felhívja a figyelmet, hogy milyen hatalmas potenciál van a magyar vidéken, az ország részleges gáz-önrendelkezésére, ha ebbe a technológiába fektetünk. Erre biztos, hogy érdemes lenne odafigyelni.
Mi volt a legnagyobb kihívás a tervezés során, illetve melyik (rész)megoldásra vagy a legbüszkébb?
A térfal mellett a tornyok megformálása is egy izgalmas folyamat volt, amiben a három tervezői ág hatott egymásra. Az alapkoncepcióm az volt, hogy használni szeretném a hatalmas tőkesúlyokat amik a gépházakban található, gyakorlatilag a teljes földszintet kitöltő vasbeton tömbök, ezek súlyozták le a bányalifteket. Ebből az következett, hogy az én tornyaim is kicsit hasonlóan fognak működni mint a régi, a település képét is meghatározó ikonikus liftaknatornyok – itt jelentette a legnagyobb kihívást a terv műemlék jellege.
Hogyan tovább? Merre lehet elindulni egy ilyen nagy ívű koncepció után?
Nagyon szeretnék továbbtanulni, fejleszteni magam. Persze biztos nem leszek már sem mérnök, sem közgazdász, azért remélem, hogy fogok találni egy olyan határterületet, ami továbblendítheti a fentarthatóság iránti érdeklődésemet. Nagyon izgat mostanában az urbánus vízgazdálkodás, vagy mindenféle olyan épületgépészeti megoldás tanulmányozása, ami magából az épület formálásából fakad.
// /
A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építőművész MA szakán készült, témavezetője Göde András, konzulense Takács Ákos volt.
