Az otthon feltárása – Novák Dorottya alternatív családi albuma
Fiatalnak lenni sosem volt még ennyire… felszabadítóan nehéz. Számos cikk foglalkozott már a milleniálok hervasztó gazdasági kilátásaival, a fiatalkori depresszió ugrásszerű növekedésével vagy éppen a klímaszorongással, aki pedig a Z-generáció eltűnt éveire kíváncsi, annak sem kell messzire mennie. Mindezek ellenére van egy olyan jelenség, ami szerint mégiscsak előrébb járnak a mostani tizen-huszon-harmnicévesek. Ez pedig az önismeret. Az állítást persze sem mérni, sem egzakt tudományos módszerekkel bizonyítani nem lehet, ezért inkább vessünk egy pillantást Novák Dorottya képeire, amik erről tanúskodnak. Az Egyik lábad itt c. sorozat minden túlzás nélkül olyan, mint egy terápia. Húsbavágó, fájdalmas, zavarbaejtő, intim, példamutatóan bátor és felszabadítóan nehéz.
Miközben a világ egyre szűkösebb hellyé válik, elkerülhetetlen reakciónak tűnik a befelé fordulás. Olyan mélységekbe merülni, ahová a fogyasztói társadalmak tündöklő napjaiban tényleg csak a legbátrabbak merészkedtek. Minden másra ott a Master Card – ugyebár. Csakhogy az igazságot megspórolni nem lehet, hiába bizonyult népszerű megoldási stratégiának az elfojtás, a hárítás, a hallgatás, vagy éppen a tárgyhalmozás. Szóval Dorottya sem tett kisebb vállalást – megannyi sors- és kortársával szinkronban –, minthogy a legmélyére ásson. Képekben fogalmazta újra a konkrét fizikai paraméterekkel rendelkező helyet, a téren és időn átívelő érzésvilágot, azt a nem túl könnyen leírható valamit, amit egyszóval otthonnak szokás nevezni.
„Történeteink az első otthonunk, az anyaméh elhagyásával kezdődnek. Ekkor alakul ki a helykötődéshez járuló legfontosabb érzelem, a bizalomérzet. Későbbi útkereséseink során ez az érzet megléte segít döntéseink meghozatalában. Az otthon, amibe belekényszerülünk, mint egy szimbolikus anya van jelen az életünkben.”
Habár saját munkamódszerét több ponton is az önterápiás jelzővel illette, ehhez képest alaposan átgondolt, kiérlelt koncepció szerint valósította meg sorozatát. Ahelyett, hogy a dokumentarizmus komfortos távolságtartásával szemlélte volna otthonát, nemcsak tárgyakat és szobabelsőket, hanem saját édesanyjához fűződő viszonyát is elénk tárta. Néhol emlékszerű, néhol tűéles, egyszer „túlkomponált”, másszor ad-hoc, művészi alkímia a javából, aminek a végén megképződik a szimbolikus értelmezés lehetősége. Így válnak szinte kézzelfoghatóvá az egymásra rakódott rétegek, ismerősen átélhetővé az elraktározódott lelki problémák. És ha már szimbólumok: halmozódó kacathegyek, meg-megcsuszamló otthonosság.
„Szétszórtságom nem egyedi eset, az otthon stabilitásának hiánya mindenki számára lélekölő, ráadásul hosszú folyamat, mire újra megtalálja az ember a saját tengelyét.”
Azt a bizonyos legbelső tengelyt megtalálni nem könnyű feladvány, már csak azért sem, mert minél több a réteg, annál fárasztóbb a lapátolás. Sehogysem igazságos, ráadásul oklevél vagy kitűző, de még egy árva vállveregetés sem jár az erőfeszítésekért. Van egyáltalán így bármi értelme az önmunkának? A képek tanúsága szerint mindenképp. Máskülönben nem lenne a sorozat ennyire… őszintén szép.
// /
A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA szakán készült, témavezetője Fátyol Viola, konzulense Richard Usher volt, szakdolgozati konzulense pedig Kaptiány Gábor.
