„Én még mindig a személyes érintkezésben hiszek”– Interjú Deák Erikával


„Én még mindig a személyes érintkezésben hiszek” – mondja Deák Erika, aki a virtuális világ térhódításával szemben az élő beszélgetésekre, a közvetlen kiállításélményekre helyezi a hangsúlyt. Az online kultúrafogyasztás mellett a hazai művészetkritikáról, az oktatás szerepéről, a fiatalok kilátásairól és arról az ösztöndíjprogramról is beszélgettünk vele, amivel 2020 óta minden évben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egy-egy hallgatóját támogatja.


Viszonylag ritka, hogy egy kereskedelmi galéria tulajdonosaként valaki közvetlenül egyetemi hallgatókat pártfogoljon. Kíváncsi lennék a személyes motivációidra: miért hoztad létre a Deák Erika Támogatást?

Amióta csak megnyitottam a galériámat, mindig különböző generációkkal dolgoztam együtt. Az elmúlt huszonnégy év folyamán ez annyiban változott, hogy ez a „különbözőség” egyre jobban a fiatalok felé tolódott el: ők olyan dolgokat tudnak, úgy nézik a világot, ahogy én nem, és ez nagyon inspiráló. Az elmúlt években mindeközben azt tapasztaltam, hogy egyre több a kiábrándultság, a kérdőjel a jövendőbeli kollégáim életében, és sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tudnék „visszainspirálni.” Amikor anno egyetemista voltam Philadelphiában, nem vetett fel a pénz, állandóan pályáztam valamilyen ösztöndíjra. Kaptam is néhányat, és sose felejtem el, hogy ez akkor milyen sokat jelentett nekem; óriási lökést adott, amikor általam nagyra tartott emberek vették észre, majd támogatták is a munkámat. Anyagilag és erkölcsileg is fontos mérföldkövek ezek. Arra jutottam, hogy itthon is szeretném meghonosítani a privát ösztöndíj fogalmát, és remélem, hogy lesz az egyetemen pár fiatal, akinek ez valamelyest meg fogja változtatni az életét, de legalábbis komoly szakmai lökést adhat nekik.

Az anyagiak mellett ugyanolyan fontos, hogy szakmai megerősítésként is működjön a támogatás?

Azt hiszem, még friss ez a díj ahhoz, hogy pontosan lássa a szakma az értékét. Azt remélem, hogy egy komoly presztízsű ösztöndíj lesz belőle, és a hallgatók büszkén írják majd be a CV-jükbe. Adamik Lucával például nagyszerű volt együttműködni az ösztöndíjas időszaka alatt, izgalmas volt betekinteni a kutatói munkájába. Amikor 2020-ban elindult a program, az alapvető elgondolásom az volt, hogy semmilyen tekintetben nem fogok beleszólni a díj odaítélésébe; döntsék el az egyetem oktatói, hogy ki kapja meg a támogatást, hiszen ők ismerik a legjobban a diákok helyzetét és motivációit. Idén viszont már én is részt vettem egy szavazattal a döntési folyamatban.

Az a jelölt nyert végül, akire Te is szavaztál?

Igen. Nagy örömömre egyöntetűen döntöttünk Ádi Brigitta mellett, aki a városi köztér és a technológia kapcsolatával foglalkozott a projekttervében.

A Deák Erika Támogatás legújabb ösztöndíjasával, Ádi Brigittával


Az ösztöndíj egyik különlegessége, hogy kifejezetten elméleti szakemberek és kurátorok pályakezdését támogatja. Sokat gondolkodtál rajta, hogy a MOME melyik intézetéhez, oktatási területéhez kapcsolódjon a díj? 

Számomra nem volt kérdés, hogy ezzel a programmal az Elméleti Intézet hallgatóira fókuszáljunk. Azt tapasztalom, hogy ma Magyarországon kevés a nagy formátumú kurátor. Kurátor alatt én most nem azt értem, hogy egy intézmény főnöke kiosztja a beosztottjának, hogy milyen kiállítást csináljon meg, hanem azt a kreatív művészeti szakembert, aki az elejétől végigvisz egy általa megálmodott projektet; potenciálisan helyet és szponzorokat talál. Ez egy nagyon komplex munka, ami mély elméleti tudást és gyakorlati rátermettséget, kreativitást követel. Szeretném azt gondolni, hogy egy ideális jövőben erre sok-sok példát látunk majd; hogy a jövőbeli múzeumi szakemberek nem ijednek meg a magyar realitástól, és mernek nagyban gondolkodni.

Én abban szeretnék segíteni, hogy az új generáció teoretikusai, kurátorai már tényleg egyben lássák a kortárs művészet világát, és ne csak különálló részletekben gondolkodjanak.

Ma milyen lehetőségei vannak annak, aki el akar indulni ezen a pályán, ahhoz képest, amit az ezredfordulón tapasztaltál, amikor megnyitottad a galériát?

Sokat változott a világ. Magyarországon ma már alig vannak nagy kortárs művészeti intézmények. Úgy látom, hogy egy paradigmaváltás közepén állunk, amiben rengeteg minden újragondolásra kerül. A mai fiataloknak, amellett, hogy majd megpróbálják megreformálni az intézményi rendszert, az lesz az egyik legfontosabb feladatuk, hogy kitalálják, hogyan lehet intézményi kereteken kívül is működni. A tehetséges művészeimnek és fiatal kollégáknak mindig azt mondom, hogy menjenek egy időre külföldre. Ne azért, hogy ott ragadjanak, hanem azért, hogy tanuljanak és kipróbálják magukat egy más típusú versenyhelyzetben. A művészek legújabb generációja egyébként már nagyon jól használja a közösségi média kommunikációs csatornáit, sokat utaznak, a világra figyelve építik a karrierjüket.

Ma talán könnyebb a figyelem középpontjába kerülni, de nehezebb megragadni benne.

A mai fiataloknak szerintem iszonyatosan nehéz. Már az is kihívást jelent, hogy kellő tudatossággal ébredjen az ember reggelente, és a rengeteg információ és több száz Insta-kép átpörgetése után is legyen kedve kikelni az ágyból. Sok fiataltól hallom azt mostanában, hogy úgyis minden mindegy, hiszen a szomszédban háború van, a gazdasági válság és a klímakatasztrófa a nyakunkon, nem beszélve a sok gyűlöletkampányról, amit a magyar politika az arcunkba dobál.

A történelem gyakran ismétli önmagát, és pont az ilyen kérdéses időkben kell a művészet, a kultúra felé fordulni, ahol most szerintem lehet emlékezetes dolgokat csinálni.

Zárásnak szántam, de ide kívánkozik: tudsz valamilyen jó tanáccsal szolgálni azoknak a hallgatóknak, akik kutatóként vagy kurátorként képzelik el a jövőjüket?

A legnagyobb klisé a világon, de merjenek nagyot álmodni. Tessék szorgalmasnak lenni és minden adandó lehetőséget kihasználni. Megtanulni a kudarcokból is felállni, és ahogy azt a gyerekeimnek szoktam mondani: tegyenek hozzá mindennap egy kicsit a világhoz.

Az első ösztöndíjasod, Viski Noémi, a digitális technológia kérdéseivel, a második díjazott, Adamik Luca pedig a feminista művészettel foglalkozott. Mindkét pályázati anyag erős elméleti háttérrel bírt. Elég élénknek látod a hazai művészeti diskurzust ahhoz, hogy akár ezek a témafelvetések is szervesülni tudjanak benne?

Az elmúlt néhány évben érzékelek némi élénkülést ezen a területen, de alapvetően úgy látom, hogy mindannyian buborékokban létezünk. Annak ellenére, hogy elvileg az internet demokratikus és mindenki hozzájuthat mindenféle információhoz, ez egy illúzió. Valójában már jó ideje a mesterséges intelligencia vezeti a neten a kíváncsiságunkat, mára már olyan szinten átvette az irányítást az információ elosztása felett, hogy ha egyszer rákerestél valamire, nem is veszed észre, hogy mi minden száguld el közben melletted. Nagyon becsapós kizárólag az internetről tájékozódni.

Ma azt próbáljuk megérteni, hogy hol kezdődik a valóság, és hol kezdődik az a fajta nem-valóságos valóság, amiről mégis azt hisszük, hogy az.

Ez ellen csak nagyon tudatosan lehet védekezni, és ezt a tudást meg nem adják ingyen. Ami a hazai művészeti diskurzust illeti: meg vagyok győződve róla, hogy például a KEMKI (Közép-Európai Művészettörténi Kutatóintézet) által végzett munka iszonyatosan izgalmas diskurzusokat fog generálni, ami remélem előbb-utóbb kihat a kortárs művészeti életre olyan értelemben is, hogy újra megjelenik a kritika. A valóságos művészeti kritika.

Korábban sem volt jellemző itthon a kritikai megnyilvánulás?

Korábban számtalan kiállításomról születtek negatív kritikák, amiket imádtam, mert egy okosan megfogalmazott írás rengeteget tud segíteni abban, hogy fejlődjünk és potenciálisan akár a véleményünket is megváltoztassuk valamiről.

Mi lehet az oka annak, hogy ennyire félünk a kritikától?

Azt hiszem, hogy ez magyar történelem által belénk nevelt terheltség, kishitűség. Nem szeretünk másokat nyíltan megbántani. Nem szeretjük nyilvánosan kimondani azt, amit gondolunk.

Talán ezen is segíthet, ha néha kilépünk a virtuális filterbuborékunkból…

A világot nagyon nehéz igazi komplexitásában megismerni. Nem akarok belemenni abba, hogy jelen pillanatban még a fizikában is paradigmaváltás zajlik, épp az ősrobbanás elmélete kérdőjeleződik meg. Mit akarhatunk akkor a művészetben? A saját művészeti szocializációm idején még egyszerűbb volt a világ, minden tekintetben. Ha visszakanyarodunk az én pályám kezdetéhez, akkor Amerikában ott volt a The VillageVoice, a New York Times, a New Yorker, amikben ha született egy kritika, akkor az kijelölt egyfajta etalont. Kérdés, hogy ma kik és milyen orgánumok éppen a mérvadó informátorok. Temérdek virtuális újság, hírforrás áll rendelkezésre, és mivel a legtöbben azt gondolják, hogy minden, ami az interneten fellelhető, valóságos, egyenrangú és demokratikus, ezért az avatatlan szemnek szinte lehetetlen elválasztani a valóban mérvadó gondolatokat az ostobaságoktól.

Egy épp a szárnyait nyitogató fiatalnak ma ki fogja megmondani, hogy mi az, ami tényleg fontos?

Melyek azok a szálak, amiket érdemes követni, melyek azok, amiket jobb levagdosni?

Szerintem ebben az egyetemek kulcsszerepet játszhatnak. Egy korábbi beszélgetésben Te magad is kitértél rá, hogy „szükség van az olyan nagy kaliberű professzorokra, akik elhitetik a fiatalokkal, hogy van egy másik, egy mélyebb megközelítés is az azonnali információnál.”*

Abszolút így gondolom, de ehhez megfelelő oktatói mozgástérre is szüksége van annak a nagyformátumú tanárnak. Ez ugyanakkor nem kizárólag a felsőoktatásban, hanem már az általános iskolákban, sőt az óvodában is feladat – de nálunk most nagy a baj az oktatásban.

A MOME-t ilyen szempontból milyennek látod? Miért döntöttél úgy, hogy itt indítod el az ösztöndíjprogramot?

Általánosságban nincs jó véleményem a hazai oktatási rendszerről. Sok esetben inkább lépünk vissza a 19. századba, minthogy a 21. század felé mozdulnánk el. A MOME ebből a szempontból szerintem kivétel: színvonalas a képzés, vannak innovatívan gondolkodó oktatók, aminek az új campus is jó keretet biztosít. Nagy örömmel látom, hogy a MOME fontosak tartja azt, ami szerintem is az egyik legkomolyabb feladata egy oktatási intézménynek, hogy külső, nagy kaliberű tudósokat, szakembereket hívjon meg.  Szerintem kevés inspirálóbb esemény van ennél egy diáknak. Egy ilyen találkozás azt fogja sugallni, hogy érdemes tanulni, érdemes a dolgokat jól csinálni. Én is pont azt szeretném sugallani, hogy hajrá, tessék valamit kitalálni és addig nem nyugodni, amíg az meg nem valósul. Ebben fogok segíteni azoknak, akik szeretnék, hogy segítsek nekik.

A jövőben milyen témákat, terveket támogatnál szívesen az ösztöndíj keretében?

Ebben a tekintetben teljesen szabad a pálya!

// /

* Az idézet a prae.hu „Megtalálni a művet, amely megszólit” c. cikkéből származik.

Szerző: Schneider Ákos