2022. 09. 23. | Grafika

Diario di disegni – Tompa Blanka rajznaplója

Tompa Blankát gyerekkora óta lenyűgözik az épületek és a színek, a formák játéka. Egy Rómában töltött tanulmányi év során kezdte el vezetni különleges hangulatú rajznaplóját, ami azóta is bővül, és jelenleg a Kazettában látható. Egy rövid interjú erejéig arról kérdeztük, hogy textil- és divattervezőként milyen viszony fűzi az építészethez, mit jelent számára a rajzolás és merre tart a vizuális emlékgyűjtéssel.

Mesélnél egy kicsit róla, hogy hogyan indult a rajznaplód?

A rajznapló két évvel ezelőtt indult, Rómában töltöttem majdnem egy évet Erasmuson, az Accademia di Belle Arti falai közt. Minden reggel a Piazza del Popolo téren sétáltunk át az egyetemhez, és azok a reggelek a mai napig különleges emlékek számomra. Az egész város tele van templomokkal, híres szobrokkal és ókori romokkal, amiket korábban csak a könyvekben láttam. Megfordult a fejemben, egy egyetemi feladatból kiindulva, hogy valahogy máshogy is szeretném megörökíteni ezeket, nem csak filmen, fotókon.

Építészcsaládban nőttél fel. Ez mennyiben befolyásolja a látásmódodat?

Már kicsiként sok híres modernkori építész nevével megismerkedtem. Otthon körbevettek a különböző albumok, könyvek, amik egy-egy tervező munkásságát mutatták be, ezeket szerettem lapozni, nézegetni az alaprajzokat, képeket. Mindig is lenyűgöztek azok a terek, amik már az első pillanattól nagy hatással voltak rám – mintha a belépés pillanatában megszűnne volna a külvilág. Ilyen volt például, mikor kiskoromban eljutottam a barcelonai Mies van der Rohe pavilonhoz, vagy mikor először sétáltam be a Pantheon kapuján, és láttam meg az eget a kör alakú okuluszon keresztül. Rómában található a MAXXI, Zaha Hadid által tervezett modern művészeti múzeum is, ahova sokat jártam délutánonként. Egy óriási, több emeletes, organikus formákban gazdag épületről van szó, amiben nagyon kicsinek érezheti magát az ember, de nem okoz nyomasztó érzést, inkább olyan, mintha a művészet egyik templomába lépnénk be. Ezen kívül egy olyan családi házban nőttem fel, amit teljes egészében a szüleim terveztek, végigkísértem az építkezést is. Apukám sokszor emlegette, hogy minden munkát meg erőfeszítést megér a pillanat, mikor besétálhatsz a térbe, amit megálmodtál. A szüleim átadtak nekem egy látásmódot, megmutatták mi a különleges és értékes az építészetben.

Ha jól tudom, az egyetemen elsősorban bőrkiegészítők tervezésével és mintatervezéssel foglalkozol. Milyen viszonyban vannak a rajzok a tervezői munkáddal?

Eleinte építész pályára készültem, de hamar úgy éreztem, hogy fontos számomra, hogy egyedül végig tudjam vezetni a tervezés és kivitelezés menetét, így döntöttem a textil szak mellett, ahol ugyanúgy tudtam formákkal, színekkel játszani, csak kisebb léptékben. Az építészet iránti csodálatom persze így is megmaradt. A mintatervezésben a színek és a formák játéka érdekelt mindig is, talán ez az, ami visszaköszön a rajzaimban. Szeretem a modern épületek letisztult formavilágát, és általában törekszem arra, hogy csak pár színnel gazdagítva az alapot, a hangulatát is visszaadjam egy-egy helyszínnek.

A rajz és a városban való bolyongás szorosan összekapcsolódik nálad. Mit jelent számodra a rajzolás mint gyakorlat? Tekinthetjük egyfajta meditációnak vagy inkább a felfedezés eszköze?

Még a gimnáziumi évek alatt kezdtem el rajzolni tanulni a Második Emelet Rajziskolában. Az ottani légkör kilépést jelentett a mindennapokból; alig vártam, hogy délutánonként mehessek rajzolni. Ott egy olyan közegbe kerültem, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedtem, nem éreztem magam kívülállónak. Az alkotás kikapcsolt és engedett kevésbé szigorú keretek között kibontakozni, így a kérdésre válaszolva: igen, a rajzolás mindenképpen meditációhoz hasonlítható elem az én esetemben. Mikor a napló indult, az egész világban egy olyan folyamat ment végbe, ami akarva-akaratlanul arra ösztökélt mindenkit, hogy kicsit lépjen vissza a mindennapok pörgéséből egy lassabb, nyugodtabb állapotba – nekem ebben az időszakban is az alkotás jelentette az igazi kikapcsolódást, egy stabil pontot, amin nem változtattak a körülmények. A városban való bolyongás pedig egy régi elfoglaltságom, szeretek a reggeli, délutáni órákban sétálni és megfigyelni egy-egy belvárosi épületet a Duna mentén, az Újlipóti lakóépületek a kedvenceim. Azt vettem észre, hogy sokkal inkább meg tudom figyelni egy-egy épület sajátosságait, részleteit, mikor lerajzolom őket, és nemcsak elrohanok mellettük, rájuk pillantok, esetleg lefotózom őket.

A „napló” meghatározás abból ered, hogy itt tulajdonképpen egy emlékgyűjteménnyel van dolgunk… Erős atmoszférákat ragadsz meg a képeken, de az is feltűnő, hogy az emberi alakok szinte teljesen hiányoznak róluk.

A napló gondolata egy egyetemi feladatból bontakozott ki 2020 elején. Az akkori festőtanárom kérte, hogy fogalmazzuk meg, mit jelent számunkra Róma városa. Nekem az életet és a pezsgést jelenti – és bár akkor a pandémia miatt üresek voltak az utcák és csendesek a terek, az emlékeimben egy örökké élettel és történésekkel teli hely maradt. Olajfestményeken mutattam be a számomra fontos helyeket, tereket, épületeket, utcarészleteket. Térképekkel dolgoztam, geometriai kompozíciókkal, felülnézetből ábrázoltam a választott helyszíneket. Olaszországban úgy tartják, a piros az élet színe, így minden alkotásomban megjelentek a piros árnyalatai. Innen indult talán, hogy azóta is az épületekre helyezem a hangsúlyt. Az épületeket, tereket emelem ki, így azok magukban időtlenek, alakok nélkül változatlanok, nem köthetők egy megragadt pillanathoz. Ezáltal több teret hagyok a befogadók képzeletének is; felruházhatják a képeket a saját emlékeikkel, hangokkal, érzésekkel.

Vannak esetleg olyan alkotói inspirációid, amik a stílusodat, ábrázolásmódodat befolyásolták?

Mindig is közel állt hozzám Henri Matisse művészete, inspiráló számomra, ahogy játszott a színekkel és a formákkal, mindig egy harmonikus összképet, atmoszférát teremtve. A másik művész, akit kiemelnék, Mark Rothko. Lenyűgöz az alkotásaiban a színek intenzitása és ereje – hogy milyen érzéseket, hangulatot tud közvetíteni egy művel. Pár éve, még 2017-ben volt szerencsém Londonban ellátogatni David Hockney nagyszabású tárlatára. Inspirál, hogy évtizedeken keresztül halad a korral, és kipróbál sok különböző médiumot, a hangsúlyt pedig sokszor az épített környezetre helyezi az alkotásaiban.

Van kedvenc képed az eddigi termésből?

A kedvenc képem egy fekete-fehér tollrajz, ami szintén egy római utcakép. A lakásunktól nem messze fedeztem fel egy épületet, ami téglavörös volt, mészkőlapokkal borított bejárati lépcsővel, és pálmákkal, örökzöld fákkal volt tele az előkertje, amik fényben úsztak reggelente. Sokszor sétáltam el mellette, és bár más szemében nem tűnhet egyedinek vagy különlegesnek, számomra sokat jelent, arra a külvárosi részre emlékeztet, ahol éltem abban a kilenc olaszországi hónapban.

Mik a terveid a naplóval? Folytatódik a vizuális emlékgyűjtés?

Mindenképpen szeretném folytatni a gyűjtést. Terveim egyike, hogy egy képes könyvet szeretnék kiadni belőlük, akár történetekkel összefűzve. Emellett szívesen szerveznék kiállításokat, kollaborációkat tervezőkkel. Szeretném őket képeslapokon, pólókon, vászontáskákon viszontlátni. Jelenleg megtekinthetők és printek formájában haza is vihetők a nemrég nyílt Török utcai Kazetta Cafe & Showroom-ból, ahova azért is érdemes ellátogatni, mert nagyon finom a kávé, és a hely mindig tele van törzsvendég-kutyákkal.