A brutalizmus határai, avagy aránytévesztések a de_form portfóliójában


Az elmúlt években egyre több olyan grafikai stúdió tűnik fel a piacon, amik baráti alapon szerveződnek, komoly szakmai nívót és valamiféle újgenerációs attitűdöt képviselnek – legyen is az bármi. A teljesség igénye nélkül eszünkbe juthat a Classmate, az Explicit, a Három vagy éppen a Halisten, de bármelyik formációt is nézzük, mégiscsak a de_form lesz az, ami leginkább kitűnik ellentmondást nem tűrő, következetes stílusával. Ha valami, akkor ez a feltételezés már épp elegendő indok arra, hogy jobban megvizsgáljuk portfóliójukat. Merthogy a kvalitásos projektek között találni egy-egy olyan megoldást, ami azért felvet kérdéseket…


A de_form kezdetben Demeczky Nóra és Déri Enikő terveződúóját jelentette, az évek múlásával váltak mikroügynökséggé, mára pedig több, mint 10 főt számlál a csapat. Ez a fejlődési ív aligha történhetett véletlenül: nem operátorokkal, hanem képzett tervezőkkel dolgoznak, projektjeiket látszólag megválogatják, kezeik közül csak olyan munkák kerülnek ki, amik félreérthetetlenül mesélnek tervezői hozzáállásulról, vizuális világlátásukról.

Ahhoz viszont, hogy elmerüljünk az aránytévesztésekben, érdemes tisztázni még a legelején a kontextust. Dobpergés: alkalmazott művészet. A pragmatikus megközelítés szerint (a művészetet inkább hagyjuk…) egy olyan műfajról beszélünk, ami piaci keretek között értelmezhető, kell hozzá egy megbízó és egy művész, aki áruba bocsátja szaktudását. Ebben a leosztásban az alkalmazott művész jelenti a hidat üzleti célok és művészet között. A vizuális jelek és jelentések ingoványos terepén ő ismeri legjobban a járást, éppen ezért válik gyanússá, ha minden út – kiindulóponttól függetlenül – ugyanoda vezet. Ha minden projekt ugyanabba a szűkös esztétikai kategóriába sorolható. Beszélhetünk jutalomfalatról, főapátságról, gyerekjátékról vagy borról, a megoldóképlet változatlan.

Itt van például a Panna Kex csomagolása: természetes alapanyagokból készült kutyakeksz, amihez ugyanaz a brutalista stílus lett rendelve, mint egy építészmérnök honlapjához. Lelki szemeim előtt megjelennek a végtelen mennyiségben sorakozó jutalomfalatok, valahol félúton egy fűrészporszínű, puritán megjelenésű termék. Se szín, se szag, csak egy félkövér Helvetica, Montserrat, vagy bármelyik másik sokat bizonyított groteszk font. Ez hivatott kiemelni a Panna Kex termékelőnyeit? Az arculat nemhogy figyelmen kívül hagyja, esztétikai értelemben még erősíti is azt a fogyasztói konnotációt, miszerint a természetes alapanyagokból készült termékek kevésbé finomak, gyengébb minőségűek, és így tovább.

Hasonló ellentmondás látható a Logifaces csomagolásán. A termékfejlesztés fontos lépése volt, hogy a betonból készült elemek fára lettek cserélve, mivel a gyerekek igényeit nem tudta kiszolgálni a rigid, törékeny anyag. Egy-egy tagline erejéig még azt is olvashatjuk, hogy természetes anyagból készült, sőt, meditatív játékélményt biztosít. A radioaktivitást jelző háromszögletű táblákról ismerős sárga alaptónus, a csapott szárakban végződő, hegyes betűk biztosan a meditáció és a természet adekvát esztétikai fordításai?

Folytatva egy újabb könnyed kérdéssel… Mi jut eszünkbe az egyházról? Nekem speciel az, hogy Isten házában istentelen hideg van. Nyilván elfogult vagyok (a középiskolai kötelező misék áldásos hatása), de meg merem kockáztatni, hogy a merevség, a ridegség, a zártság, a monolitikus jellegek mind olyan negatív „termékkapcsolások”, amivel az egyház újra és újra találkozik. Ha valahol, akkor a Pannonhalma arculatban szinte biztosan öngól a brutalizmus. Pláne úgy, hogy a pannohalmi márkaélmény – belsőépítészettől kezdve sörös címkéig – minden túlzás nélkül egyedi, máshoz nem mérhető sikereket ért el. Szakmai és piaci szinten egyaránt, radikális arculat és nagyívű megfejtések nélkül. A „titok” abban áll, hogy szofisztikált, kimért stílusban ötvözik a szakrális jegyeket – a vallásoktól egyébként nem túl messze álló – egyszerűségre törekvő attitűddel. Olyan érzékeny stratégiai szemlélet ez, ami a „telibe nyomott” színektől, a sötét ikonoktól, a didaktikusan ismétlődő patternektől és masszív tipográfiától a lehető legtávolabb áll.

A holisztikus szemlélet hiánya mutatkozik meg boroscímke-sorozatukban is, ahol a koncepció már egy alaposabb gyűjtésnél elhasalt volna. Groteszk betű, egyszínű címke, geometriai alakzat középen… Sauska! – kiáltana fel a lelkes borfogyasztó. Egy ilyen környezetben az egyik vezető márka vizuális logikájával színre lépni körülbelül olyan, mint körtés logót tervezni egy tech cégnek. Értem én, hogy kikacsintás, vicc és Toldi, csak éppen poénnak kicsit lapos, amúgy meg egyszerűen unalmas.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a fenti példák elhanyagolható részét képezik a portfóliónak, általában megtörténik az egymásratalálás, megrendelői igények és radikális stílus harmóniába kerül. Ebben kétségtelenül mértékadó példát mutat a de_form: évről évre konzekvensen bizonyítják, hogy a kiérlelt brutalizmusnak igenis van helye kultúránkban, közös tereinkben. Jól áll múzeumnak, könyveknek és magazinoknak, niche termékeknek, szűkre húzott célközönségnek szóló szolgáltatásoknak, a kulturális szféra intézményeinek. De azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az alkalmazott művésznek felelőssége is van. Pláne egy bizonyos szakmai presztízs elérésével, miután előáll az a kiváltságos helyzet, hogy már „csak” önmagának kell megfelelnie. Egyébként szinte bárhogyan tervezhet. Például kevésbé rutinból.

// /

Szerző: Sipos Máté