Szorongás egy fotókönyvbe kötve – Gajda Barnabás képei
A kapunyitási pánik, a fiatalkori kiégés, az életnegyed krízis, a társadalmunkban való helyünk elfoglalásához kapcsolódó szorongásérzet mind olyan jelenségek, melyek nemzedéktől függetlenül nagy valószínűséggel előbb-utóbb minden fiatalt utolérnek. Gajda Barnabás egy olyan fotókönyvet hozott létre, melynek lapozgatása során bárki átérezheti az ebből fakadó mindennapos bizonytalanságot és félelemérzetet. A könyv megteremt egy olyan világot, ahol láthatóvá és tapasztalhatóvá válik a szorongás.
Míg a szorongás és kiégés jelensége általános, bizonyos generációk fiataljai halmozottan nehéz helyzetben találhatják magukat olyan csomópontszerű élményeknek köszönhetően, mint az utóbbi éveket meghatározó pandémia. A vírus okozta bezártságérzet ugyanis nem csak azok dolgát nehezítette meg, akik megelőzően is mentális zavarokkal vagy betegségekkel küszködtek. Ezen időszak alatt nagyon sok ember találkozott először azzal az érzéssel, hogy egy magasabb erő bármelyik percben kihúzhatja lábunk alól a szőnyegét – egy olyan instabil világba nyertek betekintést, amely eddig ismeretlen volt számukra. „Hiszem, ha látom” alapon hasonló átjáróként szolgálhat Barnabás könyve is egy olyan univerzumba, ahol látszólag minden, de valahogy végül semmi sincsen rendben. A fiatal alkotó egy különleges szűrőt helyez a szemünk elé, és a normalitás egyik oldalról a másikra átértelmeződik. Barnabás saját lelkivilágát megvizsgálva a külvilág hétköznapjaiban kezdte el keresni belső feszengéseinek kivetüléseit.
A csupa kisbetűs „élet” címet viselő könyv első pillantásra közönséges látványokat tár elénk, melyek mellett nap mint nap elmegyünk az utcán: egy nagy gömbkő, egy sín, egy vérfolt a járdán, lelógó kábelek a tetőről, szétfoszlott zászlók, egy korhadt fatörzs, egy törött ablaküveg, egy lakópark belső udvarán egy kiszáradt mesterséges tó. Bár minden kép mögött sajátos történet lapul, ezek a közvetlen környezetünkből kiragadott látványok nem tartalmukban hordoznak elsődlegesen jelentést, hanem abban a különös szerkesztési módban, amelyet az alkotó könyvbe kötésükkor alkalmazott.
A kivágások, az arányok, a nézőpontok, technikák és színek úgy vannak megválasztva, hogy a befogadót képről képre hatalmába kerítse egy lappangó kényelmetlenség- és félelemérzet. Lapozgatunk, és lépten-nyomon az az érzésünk támad, hogy rossz helyen járunk. Olyan, mintha mindjárt ránk szakadna valami, mintha mindjárt belelépnénk valamibe, vagy leesnénk valahonnan. Néha csak egy részletet, egy darabot látunk valamiből, mely hiányérzetet kelt bennünk, máskor meg olyan tágra nyílik a látószög, mintha saját magunk meresztenénk a szemünket, hogy felkészülhessünk a ránk leselkedő potenciális veszélyekre.
Barnabás halmazban és nem sorozatban gondolkodott, a képek sorrendje sem lényeges, így az elkészült tíz példány között sincsen két egyforma. A lapokat egy fémspirál köti össze, mely lehetővé teszi a füzet végtelen lapozását, valamint felerősíti a darabos és szétesett vizualitást: a spirál hol belelyukaszt brutálisan egy kép közepébe, hol pont egy esetlen törekvésnek tűnik arra, hogy összetartson, összevarrjon valamit. A lapozás során vissza-visszatérnek már ismert motívumok és helyszínek, így a befogadó újra és újra értelmezheti a látottakat – elmélyülhet a diszkomfort érzésében, és ezáltal, ironikus módon megnyugvást is lelhet benne.
Míg a könyv érezhetően nem válaszokat keres a problémára, az emberben akarva-akaratlanul is feltevődnek kérdések és aggodalmak: mi lesz ezzel a generációval, ha sok fiatal így látja a világot? Van-e kijutás ebből a spirálból? Keressünk megoldásokat? Próbáljuk meg bezárni a köröket, megigazítani a keretet, megfoltozni a takaróhuzatot? „Az élet van, hogy egyszerűen nyomasztó. Sokan látjuk így; nem kell mindig szépíteni a dolgokat” – mondja Barnabás.
A füzet „végén” pedig mind feszülten, de elkerülhetetlenül ott állunk egy utolsó vonatkocsi ajtajában, a gombot (helyettünk is) megnyomó vagy nem megnyomó alkotó helyében, és várjuk, hogy mi lesz. Aztán egyet lapozunk, és a füzet kezdődik elölről – vagy csak folytatódik.
// /
A diplomamunka a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia MA szakán készült. Gajda Barnabás témavezetője Máté Gábor, szakdolgozati konzulense Schmidt Andrea volt.
A fotókönyvet idén beválogatták az Arts Thread Global Design Graduate Show shortlistjére.
