„Ha nem figyelsz magadra, másokra sem tudsz” – A gondoskodás formái Gadó Flóra kiállításában
Önfeláldozás. Ez a szó jut eszembe, miközben anyámat figyelem, ahogyan az egyik kezével épp a nagyapámnak készülő hétvégi ebédet kavargatja, a másikkal pedig végigsimítja a húgom stressztől és kialvatlanságtól nyúzott arcát. Kislányként sokszor éreztem azt, hogy nem látom őt – csak azt a nyomot, amit ezek a kezek hagynak a reggeli étkezőasztalra készített kávésbögrén vagy a kivasalt ünneplő ruhám szélén. Mintha ma a gondoskodás kémiai egyenletében az egyénnek kötelezően fel kellene oldódnia ahhoz, hogy mindenki másnak – sok esetben az állami és magán-ellátórendszert pótolva – eleget adhasson. „Szerintem az önmagadról és a másokról való gondoskodás nem választhatók le teljesen egymásról. Ha nem figyelsz magadra, másokra sem fogsz tudni” – mondta Gadó Flóra kurátor, akinek Trafó Galériában látható, Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett című kiállítása jelenünk gondoskodási válságát és az erre válaszként adott megküzdési stratégiákat vizsgálja.
Flóra korábban főként a képzőművészet performatív múltfeldolgozásának témájával és emlékezetpolitikai kérdésekkel foglalkozott, azonban az utóbbi években érdeklődése más szempontból aktuális problémák felé fordult. Két évvel ezelőtt a Budapest Galériában megrendezett Eddig minden rendben című tárlata már ezt az új irányt tükrözte.
„A kiállítással a mentális egészségünkre való reflexió fontosságát és a mindenki által sokat emlegetett és megélt kiégést, szorongást szerettem volna alaposabban megvizsgálni. Mindezt összekapcsoltam a művészeti, kulturális munkával, ami alapvetően is egy nagyon kiszolgáltatott, önkizsákmányoló helyzet. Az Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett ezúttal egy tágabb megközelítésben értelmezi a problémát, ahol a gondoskodás témáján keresztül a lelki folyamatok, valamint a mentális és fizikai egészség kérdése is fontossá válik.”
Bár egy valamilyen szinten mindannyiunkat érintő tünetről beszélünk, saját küzdelmeink közepén mégis sokszor rémesen egyedül találjuk magunkat. Ahogyan Flóra kurátori koncepciójában írja: „A gondoskodási válság következtében az olyan strukturális problémák miatt, mint például a szociális ellátórendszer erodálódása, egyre inkább az egyénre hárul a felelősség az állam helyett”. Az egyén pedig kérhet a gyerekeinek időpontot magánkórházba, kifizetheti ellátásra szoruló szüleinek az idősotthont, és ha még maradt egy kevés a megtakarításából (már ha volt egyáltalán), meglátogathat egy magánpszichológust is. A helyzet pedig még kilátástalanabbnak tűnik a kiállításmegnyitóval szinte egy időben benyújtott szociális törvénymódosítási tervezet fényében. Mikor vált ennyire magányossá, mellőzhetővé, ennyire kiárusíthatóvá a gondoskodás?
A probléma pedig számtalan formát ölt, a gyerekneveléstől kezdve a betegápoláson át az idősgondozásig, melyek nagy része alapvetően láthatatlan és alulfizetett női munka – ezért Flóra számára fontos volt, hogy projektjét ne szűkítse le pusztán egyféle gondoskodási helyzetre. Helyette számos különböző élethelyzetet és megküzdési startégiát mutat fel, beleértve a legtöbbször figyelmen kívül hagyott öngondoskodást és a másokkal vagy épp a környezetünkkel való, mindennapi törődést is. Ezt a koncepciót árnyalta tovább a Trafó Galéria kurátoraival közös munkafolyamat, amelynek eredménye a két kiállításból, valamint számos kísérő programból álló Megtartó rendszerek eseménysorozat lett. „Amikor a munkámról beszélgettünk kiderült, hogy Szalipszki Juditot, a Trafó Galéria egyik kurátorát is egy ehhez hasonló kérdéskör érdekli, csak neki a betegség mint sajátos létállapot és tapasztalat volt a kiindulópont. Mindketten túl akartunk lépni azon a bináris pozíción, amiben kizárólag rosszullétről és gyógyulásról van szó. Helyette úgy tekintettünk rá, mint egy különböző állapotokat magába foglaló folyamatra.”
A válogatott művek is ezekből a különböző gondoskodási folyamatokból villantanak fel egy-egy helyzetet. „Azt szerettem volna, hogy a munkák a valóságot mutassák meg, annak minden nehézségével együtt. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy érzelmileg hassanak az emberekre, ne legyenek túl szárazak, vagy túlzottan konceptuálisak.” Az egész kiállítást meghatározza Rory Pilgrim brit művész RAFTS című alkotása, ami már elsőre nagy hatást gyakorolt Flórára. „Nem ismertem korábban a művészt, de teljesen megbabonázott ez a munkája, főleg a zenei részek. Úgy éreztem, hogy a RAFTS hidat képez az Eddig minden rendben és a mostani kiállítás között. Egyrészt a mentális egészségről, a magányról és az izoláltság érzéséről szól, másrészt pedig megjelennek benne az öngondoskodáshoz kapcsolódó változatos egyéni stratégiák is. Ahogyan a művész is összefoglalta, a mű címe pontosan arra utal, hogy kinek mi az a tutaj, mentőcsónak, ami átsegíti őt a válságos időszakokon.”
Bár a külföldi művészek portfóliójában már gyakran fedezhetjük fel a gondoskodás témáját, azonban a hazai kortárs képzőművészetben nem nevezhető markánsnak ez a tendencia. A hiányt Flóra úgy pótolta, hogy a kiválasztott magyar művészektől kifejezetten erre a kiállításra kért munkákat. „Szász Lillával már többször dolgoztam együtt, és a korábbi sorozatai alapján úgy éreztem, hogy tudna kapcsolódni a témához. Amikor megkerestem, nagyon lelkes lett az ötlettől és elmesélte, hogyan gondoskodik az édesanyja és a nagynénje a nagymamájáról. Ezt a folyamatot végül a Reggel, délben, este című fotósorozatában mutatta be a gondozáshoz használt tárgyakon keresztül.” Hasonlóképp kereste fel Flóra a láthatatlan női munkával és gondoskodási válsággal aktívan foglalkozó Kállay Eszter költő és képzőművészt is, aki végül Markó Luca fotográfussal közösen dolgozott az anyaságról szóló, Nem csak magam vagyok című alkotáson. Videómunkájuk túllép az anya szerepköréhez tradicionálisan kapcsolt önfeledt boldogság sztereotípiáján, és felfedi a benne rejlő nehézségeket, paradox helyzeteket. Ám nemcsak az anyaság rendelkezik ezzel a különös polaritással.
„Minden gondoskodási helyzetben ott van egy aszimmetria a gondoskodó és a gondoskodásban részesülő között – ezt fogalmazza meg Park McArthur amerikai művész a What is Collectivity, Conviviality, Care? című szövegében is. Nem vagyunk benne egyenlő felek és épp ez a nehézsége. A gondoskodásban megjelenő türelem, empátia és figyelem egy pillanat alatt tud átalakulni ingerültséggé, dühvé, megaláztatottsággá – ahogy ez például Eva Giolo kiállításon szereplő, a témához kapcsolódó gesztusokat és mozdulatokat tematizáló videómunkájában is érzékelhető. Ez nem egy jó vagy rossz dolog, hanem egyszerűen csak egy olyan tényező, amiről sokszor nem beszélünk.”
Pedig épp a gondoskodás kettős természetének elismerése segíthetne minket abban, hogy végre lebontsuk azt az idealizált eszményképet, aminek hatására megköveteljük, hogy a törődés minden esetben a teljes önfeláldozással járjon. Az Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett arra világít rá, hogy a gondoskodás nem az a nehézségekkel járó nemes cselekedet, amiben az egyénnek törvényszerűen fel kell őrölnie önmagát – csak épp a jelenlegi társadalmi struktúra problémái nem hagynak számára más választást. A kiállításon látható megküzdési stratégiákon keresztül pedig sorsközösségre és valamilyen szintű vígaszra lelhetünk még ebben a sokszor magányos, kilátástalannak tűnő helyzetben is.
// /
A kiállítás Gadó Flóra a Bergeni Egyetem Kurátori Gyakorlatok programja keretében készített diplomaprojektje, a kapcsolódó kísérő programok listáját itt találhatjátok
A kiállítást december 4-éig megtekinthető
Kiállító művészek: Eva Giolo, Kállay Eszter és Markó Luca, Rory Pilgrim, Szász Lilla, Adéla Součková, Sophie Utikal
A kiállítás címe Kállay Eszter Viasz c. versének egy sora.
Forrás: McArthur, Park: What is Collectivity, Conviviality, Care?. In. Whitechapel Documents of Contemporary Art: Health (szerk. Bárbara Rodríguez Muñoz)
Fotó: Biró Dávid
Portré: Bilák Krisztina
