„Az volt a célom, hogy lehetőséget teremtsek a szégyen nélküli beszélgetésre” – Interjú Szombat Évával
A terápia legelső alkalmán, amikor két remegő levegővétel között csak annyit tudtam mondani a pszichológusomnak, hogy fogalmam sincs, mit keresek ott, ő mosolyogva azt válaszolta, hogy „minden ember azért jön, mert egy kicsit boldogabb akar lenni”. Akkor nyomasztóan egyszerűnek és klisésnek éreztem ezt a következtetést, azonban most, három évvel és kicsit több önismerettel később már pontosan jól tudom, milyen sok munka követ egy ilyen kívánságot. Szombat Éva fotósorozatai pedig épp a boldogságkeresés örökké tartó, sokrétű folyamatával szembesítenek minket. A fotográfust korábbi munkáiról és a legfrissebb, nemrég kiadvány és kiállítás formájában is megjelent Orgazmust kérek, nem rózsát című anyagáról kérdeztük.
Az „ars poeticád” szerint azzal szeretsz foglalkozni, hogyan érezzük jól magunkat, hogyan próbáljunk egy egészséges boldogságszintet fenntartani az életünkben. Az elmúlt két év globális megpróbáltatásai fényében erre az életigenlő attitűdre most talán még nagyobb szükségünk van. Alkotó emberként neked mennyire sikerül megtartanod ezt a világlátást?
Elég nehezen indult a 2020-as évem. A coviddal tetézve májusban meghalt apukám, ez pedig mindenre rányomta a bélyegét. Én akkor veszítettem el először egy hozzám ennyire közel álló embert, úgyhogy ezt a mély fájdalmat akkor éreztem először. Nem ez volt a legkönnyebb időszakom, ami rendjén is van – hiszen, ha mindig boldog lenne az ember, akkor nem is venné észre, hogy az.
Szerintem sokszor úgy vagyunk boldogok, hogy „valami ellenére” és nem „valamivel együtt”, talán ezért is éljük meg annyira illékonynak az érzést.
Én ezt részben egy „magyaros” hozzáállásnak is érzem. Nálunk talán annyira nem szokás a boldogsággal dicsekedni, inkább a panaszkodásban osztozunk. A Happiness Book esetében is ez jelentette az inspirációs forrást, mert nagyon idegesített, hogy egymásra licitálva próbáljuk eldönteni, épp kinek rosszabb, kit kell jobban sajnálni. Mielőtt elkezdtem volna dolgozni ezen az épített világokból álló, ironikus „tankönyvön” az egyik barátom, Kovács Olivér Artúr jegyezte meg, hogy a boldogság olyan, mint a matek – meg kell tanulni. Annyira tetszett a meglátása, hogy végül ez a mondat lett a könyv felütése. Később a Practicioners sorozatnál valós szituációkon, esettanulmányokon keresztül jutottam arra, hogy a boldogságot az ember hajlamos elfelejteni, ezért nem elég csak megtanulni, hanem tudni kell újra is tanulni.
Részletek a Happiness Book c. sorozatból (2014)
Épp a Practicioners anyagoddal kapcsolatban gondolkoztam el az általad visszatérően használt alkotói eszközökön – giccs, glamour, irónia. Amellett, hogy ezek jelen vannak a sorozatban, erősen építesz a klasszikus riportfotográfiai kódokra is.
A fotó gyökereit vizsgálva eljutunk a valóság és a fikció kapcsolatának kérdéséhez. A riportfotós esztétikáról elég hamar megtanuljuk, hogy valahogy közelebb áll a valósághoz, az én képeimbe viszont mindig vegyülnek szürreális elemek is, amik kibillentik, megzavarják a nézőt. Abraham A. Moles írja a giccsről, hogy „a boldogság művészete”, én pedig vonzódom ehhez a túlburjánzó, színes-szagos esztétikához.
Sokszor van az az érzésem, hogy ami rossz, azt nekem kell megjavítani, elfogadhatóbb, díszesebb külsőbe csomagolni.
Későin született gyerek vagyok és ezért mindig azt hallottam, hogy „ez a késői gyerek micsoda boldogság”. Folyamatosan azt keresem, miért is hozom majd én el a boldogságot – talán ez van a kutatásom és a képeim mögött.
Azonban a Practicioners esetében változtatnom kellett az alkotói módszeremen, mert egyszerűen másról szólt a projekt. Itt már nem egy fikciós világ megteremtése volt a cél, így a képek megfogalmazása is szorosabban kapcsolódik a valósághoz, miközben továbbra is bele-belekeverednek fura dolgok. Épp úgy, mint az életben, ami szintén tele van olyan abszurd helyzetekkel, amiket még egy forgatókönyvíró sem tudna kitalálni.
Részletek a Practitioners c. sorozatból
A Practicioners képein olyan embereket látunk, akik a legnehezebb élethelyzetek után képesek újra és újra megtalálni a saját boldogságukat. A Tutti Frutti sorozatodban úgy gondolom, a boldogság ehhez hasonló „újrafelfedezése” történik, csak épp a nosztalgia együtthatójaként. Emiatt merül fel bennem a kérdés, hogy vajon tényleges boldogságról beszélhetünk-e, vagy inkább a szorongásaink elől való menekülésről lehet-e szó.
Szerintem is inkább menekülést jelent. A járvány alatt sokan írtak arról, hogy nehéz, bizonytalan időkben elkezdünk visszavágyni a múltba, ahol „még minden jó volt”. Érdekes filozófiai kérdés, mert van ebben a reakcióban valami egyáltalán nem előremutató. Amikor a gyásszal küzdöttem, engem is például a tinikorom kedvenc zenéi nyugtattak meg, ezek jelentették a biztonságot. De a Tutti Frutti sorozatban olyan fiatalokkal is foglalkoztam, akik általuk meg nem élt korokhoz vonzódnak. Ez pedig még különösebb, mert nem a saját tapasztalatuk, hanem egy a képzeletükben létező, ideálisabb kor jelenti számukra a kapaszkodót. Emellett a sorozatban még egy a saját korommal kapcsolatos megfigyelés is érdekelt. 30 évesen kezdtem hozzá és ekkor tűnt fel, hogy lassan visszajön a divatba egy olyan korszak, amit én már megéltem. Elsőre kellemetlennek gondoltam, hogy most az a trendi, ami korábban cikinek számított – viszont nagyon izgalmas, ahogy a jelenben ez a régebbi időszak képes teljesen új értelmet nyerni. Bár közben azért mégis ott marad a kérdés, hogy vajon ez a tendencia mennyire jó vagy sem.
Részletek a Tutti Frutti c. sorozatból (2017-2020)
A Tutti Fruttival kapcsolatban a biztonságos múltba való menekülésről beszélünk, ezzel szemben a Beyond the Curve című anyagodban a magad felé fordított kamera a nyílt szembenézés rendkívül sebezhető helyzete. Milyen érzés volt alkotóként ilyen minőségben figyelni a saját reakcióidat és magadban kutatni az önelfogadással járó boldogság után?
Igaz, amit a sebezhetőséggel kapcsolatban mondasz, de közben azt is érzem, hogy egy ilyen lépés után az ember már nem sebezhető. Ha nincs mit titkolnod, akkor nem tudnak bántani. Ezt a sorozatot is akkor kezdtem, amikor 30 lettem – abban az évben házasodtam meg és az ezzel, illetve a korommal járó elvárások egyszerre borultak rám. Egész életemben küzdöttem a testsúlyommal és valahogy akkoriban kezdtem belátni, hogy a sokak által vágyott, vékony alkat nem mindig egyenlő az egészséges testtel. Végső soron arról a kérdésről szólt a projekt, hogy mi történik, ha elfogadom, hogy én ilyen vagyok. Ami persze egy óriási feladat, főleg, ha valaki rengeteget küzd a testképével, viszont én nem akartam, hogy az egész életem ekörül forogjon. Ebben is vannak jobb és rosszabb napok – de hát az önelfogadást is gyakorolni kell.
Részletek a Beyond the Curve c. sorozatból (2017)
A 2022 szeptemberi abortusztörvény-szigorítás, ha lehet még aktuálisabbá teszi a női testtel való viszonyunkat. Ide kapcsolható a 2021-ben Capa-nagydíjat nyert Orgazmust kérek, nem rózsát című anyagod, amiben az életünk természetes, szerves részének számító, azonban máig tabuként kezelt női szexualitást vizsgálod. A sorozatodból készült kiadvány tavaly novemberben a Paris Photo-n debütált, itthon pedig a Longtermhandstand-ben nyílt önálló kiállításodonláthatjuk. Hogyan telt az ösztöndíjas időszakod, hogyan állt össze a végleges anyag?
Az Orgazmust kérek, nem rózsát sorozatot 2017-ben kezdtem, majd miután 2020-ban megkaptam a Capa Központ ösztöndíját, volt még egy évem, hogy befejezzem. Jó lehetőség volt ennyire fókuszáltan dolgozni rajta, illetve a Capa-nagydíj elnyerése is nagyon nagy élményt jelentett. Az ösztöndíjas időszak végére szépen kikerekedett, összeállt az anyag, ami a nagydíj után jó sajtóvisszhangot is kapott. 2022-ben újra átnéztem és javítgattam még rajta, de az az év már főként az ösztöndíj alatt készített dummy book kiadvánnyá formálásával telt. A layouton Bárdy Anna grafikussal dolgoztunk együtt, majd a német Kehrer kiadóval és az Everybody Needs Arttal közösen jelentettük meg. Szóval az anyag fő formája ez a könyv, a Longtermhandstandben látható kiállítás pedig a projekt kísérő platformja, ahol a különböző médiumokon, például a zászlón vagy az ágy-installáción keresztül nagyon kreatívan lehet még kommunikálni a témáról.
Az Orgazmust kérek, nem rózsát c. sorozatból (2017-2022)
Persze a fotók önmagukban is fontosak, mert azzal, hogy a rajtuk szereplő nők megmutatják a saját hálószobájukban a szexjátékaikat, egyfajta tabumentesítés és diskurzus-kezdeményezés jön létre. Azonban a mű a fotózások közben készített interjúk szövegével lesz teljes. A projekt indulásakor ezek a fotózások még inkább viccesek voltak, de ahogy egyre többet beszélgettünk a résztvevőkkel, úgy kerültek felszínre az egymáséhoz nagyon hasonló frusztrációk és akadályok. Ekkor jöttem rá, hogy itt milyen komoly kérdésekről van szó.
Hiszen milyen úton jut el egy nő ahhoz, hogy jelentkezzen egy felhívásra és megmutassa a szexjátékait?
Egyáltalán miért kínos és kellemetlen téma még mindig a nő vágyairól és a női orgazmusról beszélni?
Szerintem ezek a problémák a transzgenerációs mintáinkkal hozott kommunikációs gátakból erednek. A sorozattal az volt a célom, hogy lehetőséget teremtsek a szégyen nélküli beszélgetésre.
Nem sokkal a kiállításod megnyitója előtt jelent meg a Telex BDSM szubkultúrát bemutató dokumentumfilmje, ami a szexualitás szintén egy, a társadalom által tabuként kezelt szegletébe adott betekintést. Szűkebb vagy szélesebb körben, de ezek a kezdeményezések mindig izgalmas párbeszédeket generálnak. Neked mi a tapasztalatod, milyen a sorozattal kapcsolatos kérdésekkel, reflexiókkal lépnek oda hozzád emberek?
A Telex videója szerintem is nagyon értékes, a könyvem egyik szereplője is megszólal benne. Pontosan ilyen kezdeményezésekre van szükség ahhoz, hogy elinduljon egy diskurzus. Én elég vegyes visszajelzéseket kaptam a projektemre, ami egy ilyen témánál természetes, készültem is rá. A sorozat korábbi sajtómegjelenései is nagyban köszönhetőek annak, hogy rendkívül megosztó. Persze ebben szerepet játszik a politika is: mostanában a női testtel kapcsolatban divatosabb lett kizárólag a gyerekszülésről beszélni, az abortusztörvény is efelé billenti a mérleget. De az egyik oldalról nagyon pozitívan értékelték az anyagot: többen mondták, hogy milyen jó lett volna, ha a tini korukban látnak egy ilyen könyvet; vagy hogy mennyivel jobb lett volna, ha nem negyvenévesen jönnek rá, hogy megszólalhatnak a vágyaikkal kapcsolatban. Ezek a reakciók mind megerősítik azt, hogy ilyen munkákra szükség van. A provokatív címadással kapcsolatban viszont hallottam több illetőtől, hogy „undorítónak” találják, vagy épp úgy gondolják, hogy vannak fontosabb problémák, mint a női orgazmus kérdése. Ami persze igaz lehet, de ettől még az emberek életminőségéhez mégis csak hozzáadna, ha tudnának, mernének beszélgetni a vágyaikról, szükségleteikről a párjukkal. Annak, hogy valaki jól érzi magát a hálószobában, hatása van nem csak a saját, de közvetve mások életének egyéb szegmenseire is.
Az Orgazmust kérek, nem rózsát c. sorozatból (2017-2022)
Az egyik könyvemben szereplő lány, Zsófi például úgy jellemezte a segédeszközeit, mint fejlesztő játékokat, amik újabb és újabb lehetőségeket adnak a testi öröm megéléséhez. Szerintem kevés olyan dolog van, ami jobban szimbolizálja a női szexualitást, élvezetet és a női önrendelkezést például egy vibrátornál. Elgondolkodtató, amikor ezeket a játékszereket bizonyos országokban betiltják, vagy adott esetben a gépfegyverekénél is szigorúbban szabályozzák a hozzáférhetőségüket. De az is sokatmondó, hogy ugyanezek a törvénykezések a Viagra árusítását már nem érintik, mivel azt egyértelműen az egészségügy kategóriájába sorolják. Ilyenkor elfelejtkezünk arról, hogy bizonyos személyeknek a vibrátor is egészségügyi eszközt jelent, például az anorgazmia, vagyis orgazmushiány esetében, amikor a játékszer segít a kielégülés elérésében. De ott vannak a vaginizmussal élők, vagy akár a tranzíción épp átesett transz lányok is, akiknek szintén gyártanak a szexuális aktust segítő eszközpalettákat. Szóval ezek a tárgyak igenis hozzájárulnak a nők testi egészségének karbantartásához.
Viszont amíg a férfi léthez automatikusan kapcsoljuk a teljesebb, boldogabb élethez szükséges szexualitás megélését, addig női oldalról talán gyakrabban hallgatjuk el ugyanennek a fontosságát.
Igen, a nők sokszor hallják, hogy „ők nem kívánják a szexet”, miközben egy aktus általában csak addig tart, amíg a férfi elélvez. A kulcskérdést pedig, hogy vajon a nők miért nem szeretik, miért nem élvezik, már nem tesszük fel – belénk van nevelve a hallgatás. Épp ezért volt rendkívül fontos, amikor a projekt közben megtaláltam a nagymamám ’40-es évekbeli emlékkönyvét, amibe lányok írogattak életre felkészítő tanácsokat. Az üzenetekből az derül ki, hogy lányként neked tűrnöd kell a fájdalmat és a szenvedést; hogy akkor leszel értékes, ha olyan szelíd vagy mint az ibolya. A generációkon át cipelt hallgatás terhe valamennyire megmagyarázza, miért maradnak benne emberek rossz házasságokban, miért fogadják el ezt a helyzetet sorsként.
A nagymamámon keresztül megértettem, hogy nekem is miért nehéz olykor a vágyaimról beszélni. Arra szánom ezt a könyvet, hogy segítsen a közös gondolkodásban.
Azzal, hogy látunk személyeket, akik nyíltan vállalják előttünk a fantáziáikat és a játékszereiket, bővül a kollektív tudásunk és normalizáljuk a szexualitás különböző megélési formáit.
Tervezel még valamilyen formában folytatást ennek a sorozatnak vagy már új téma felé fordulsz?
Ezt az anyagot már késznek gondolom, viszont a MOME doktori iskolájában folyamatosan kutatok – részben a témához kapcsolódóan. Jelenleg az érdekel, hogyan működnek a szexpozitív közösségek: mi történik egy ilyen csoport dinamikájában és ez miként befolyásolja az egyén saját szexualitását. Lassan már talán ezzel a témával kapcsolatban is elindul egy diskurzus.
// /
Az “Orgazmust kérek, nem rózsát” c. kiállítás február 10-ig megtekinthető a Longtermhandstand Galériában. Az azonos című fotókönyv ugyanitt megvásárolható.
Szombat Éva a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakának oktatója, a Doktori Iskola hallgatója.
