Miért éli reneszánszát az analóg fotográfia?
Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy legtöbb esetben a laikus és a szakavatott nézőben is más benyomást keltenek azok a felvételek, amelyeket nem egy digitális szenzor fogott fel, hanem a film fényérzékeny emulziója hozzott létre. De vajon miért is vagyunk érzékenyek erre a különbségére? Szemléletes példa lehet egy nemrég nyílt fotókiállítás, ahol egy pályázat keretében öt fiatal (Járosi Alina, Aradi Júlia, Gyarmati Dóra, Jopp Ania és Lukáts Lőrinc) kapott lehetőséget arra, hogy saját lencséjükön keresztül mutassák be a Kolorádó fesztivált analóg technika segítségével. A cikk gondolataihoz ezekből a képekből válogattunk.
Ha egy rövid pillantást vetünk a fotográfia nagyjából kétszáz éves történetére, azt láthatjuk, hogy a digitális fotográfia még manapság is újkeletű dolognak számít. Ugyan már az 1950-es években sikerült képszenzort alkotni, ám ez igen kezdetleges volt, nem olyasmi, ami ma eszünkbe jutna a digitális fotóról. Az első fogyasztói készülékeket a 90-es években kezdték árusítani, de ezek még nyomába sem értek a film által biztosított minőségnek, professzionális körökben, pedig csak a kétezres években történt a váltás. A technika ugrásszerű fejlődésével indult meg a tömeges átalakulás, ami ma már ott tart, hogy a digitális technika számít alapértelmezettnek.
A fotókészítés tulajdonképpen elérhetővé vált mindenki számára, ráadásul az eredmény és a visszacsatolás azonnali. Ezzel ugyanakkor az is jár, hogy temérdek szemét keletkezik, és már az értékes képeinket is alig nézzük vissza, ezeknek a képeknek már nincs fizikai valójuk, csak egy digitális eszköz képernyője teszi őket láthatóvá. Meggyőzzük magunkat, hogy majd foglalkozunk ezekkel a felvételekkel, de egyre ritkábban készítünk olyan papír alapú albumokat, amiket karácsonykor tényleg átlapozunk a családdal.
Minden bizonnyal a képi túltelítettség és felgyorsultság az, ami miatt sokan az analóg technikák felé fordulnak. Persze vannak olyanok is, akik sosem hagytak fel vele, főleg a művészek és alkotók körében, de nekünk, akik a kilencvenes, kétezres években születtünk, már nem a hagyományos eljárások számítottak sztenderdnek. Pont ebből a perspektívából tűnik fel, hogy az így készült képek a fizikai valóság darabjaivá válnak. A kész kép ráadásul természeténél fogva szemcsés, anyagszerű, ez a tökéletlen esztétika pedig meg tud teremteni egy különleges atmoszférát, aminek tagadhatatlanul összetevője a nosztalgia. Mintha csak a „régi szép idők” emlékével burkolhatnánk be a jelent.
Természetesen megtalálhatjuk a kiskapukat is, hiszen filmszerű hatást digitális eszközökkel is lehet kreálni, megkaphatjuk az analóg képek illúzióját. És itt érünk el az analóg fotózás talán legnagyobb ellentmondásához: az idő múlásával egyre költségesebb eljárás lett, miközben a hétköznapi fogyasztó számára szinte elérhetetlenné váltak a különböző filmek és laborszolgáltatások, de a kamerák elévüléséből fakadó ellátási problémák sem enyhítenek ezen a tendencián.
Alkotóként mégis úgy vélem, hogy az analóg fotográfia őrizendő érték ízléstől és divathullámoktól függetlenül. A fényképezés folyamata egészen más jelenlétet kíván, mint a digitális fotózás esetében. Korlátozott számú képkocka áll rendelkezésre tekercsenként, nincs lehetőségünk utólag szemezgetni felvételek tömegéből, ott és akkor kell meghozni a jó döntést, ami sokkal határozottabb jelenlétet kíván. Nem is beszélve a sötétszobában végzett munkáról…
// /
A cikkben szereplő képek kiállítása Pusztai Lola (MOME Design- és művészetmenedzsment MA) és Bak Vivien Réka (MOME Tervezőgrafika MA) szervezésében valósult meg.
