Bármit, csak ezt ne – Bonta Gáspár Heavy Lightness bútorkollekciójáról
Bonta Gáspár egy korábbi interjújában úgy fogalmazott egy – kétszeres Munkácsy-díjas nagyapját méltató – szövegrészlet kapcsán, hogy örülne, ha egyszer az ő bútorait is hasonlóképp látná valaki. Mivel lifestyle magazinos sikersztorikból és alákérdezős interjúkból ezúttal sem szenvedünk hiányt, szokás szerint „csak” a kritikával maradt adós a kis magyar kulturális újságírás. A transzparencia jegyében előrebocsátom, hogy személy szerint ezeket a tárgyakat képtelen lennék elviselni otthonomban. Jöhet IKEA-s sámli, lomtalanításon talált pudvás asztalka, Miskolcról hazautaztatott mid-century fotel, designer ismerőstől kapott nyeklő-nyakló konceptbútor, nagyanyám balkonjáról előtúrt presszószék. Az igazi probléma nem az, hogy a kollekció darabjai nem egyeznek személyes preferenciámmal. Egyszerűen érthetetlen a hype. A szuperlatívuszokban fogalmazó cikkek, a túlmisztifikáló kérdések, az ELLE Decoration díjátadója. Miközben a Heavy Lightness legnagyobb jóindulattal is csak üres szépelkedés.
„Az ülés, állás vagy futás érzése mindenekelőtt megannyi plasztikus érzés, amelyek hozzájuk illő »használati tárgyakat« hívnak létre és lényegében meghatározzák a formájukat is. (…) Az a törekvésünk, hogy az érzetet (…) utilitárius formába öntsük, mindazon felesleges »célszerű dolgok« létrejöttét eredményezi, amelyek máról holnapra nevetségessé válnak.”
– Kazimir Malevics: A tárgy nélküli világ
Ludwig Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezés c. ikonikus művében kifejti, hogy a tárgyak anyagi formája mögött meghúzódik valamiféle mélyebb logikai tartomány. Ilyen értelemben csak az lehet például asztal vagy szék, ami szükségszerűen egybevág az adott dolog szubsztanciájával. Banalizálva az okfejtést, ha rá lehet tenni egy relatíve stabilan álló valamire a hamutálat, körül lehet ülni, akkor joggal beszélhetünk dohányzóasztalról, elvégre ebben már tükröződni vélhetjük a dohányzóasztalok belső struktúráját. Filozófiai értelemben tehát hibátlan Gáspár megoldása. Bútornak nevez valamit, ami első ránézésre csak annyira tűnik bútornak, mint dubaji hörcsöglabirintusnak, de végtére mégiscsak bútor. Van vízszintes lapja, egyikre rá lehet ülni, másikra rá lehet pakolni. És ennyiben nagyjából ki is merül a Heavy Lightness ajánlata. Ergonómia? Flexibilis használhatóság? Inkluzivitás? Felesleges kérdések. Szépen irizál.
James Jerome Gibson eredendően pszichológiai fogalmát, az affordanciát előszeretettel használják a design vonatkozásában. Az affordancia terminusa szerint az inger egy részét közvetlenül észleljük, de ami legalább ennyire fontos, ösztönösen reagálunk rá. Ha a tejesdoboz tetején megpillantjuk a szaggatott vonalat, ott fogjuk elnyisszantani az ollóval. Persze nemcsak primer megértésről van itt szó, egy párnákkal teledobált vörös bársonykanapé inkább üzeni, hogy foglalj helyet, mint az előtte álló asztalka. Pedig arra is ülhetnénk, első szándékból mégsem fogunk. Szóval mit mondanak a szögletes, üvegszerű bútorok az affordancia tükrében? Kemények és sérülékenyek vagyunk! Ergo semmi olyat, amit egy használati tárgytól várni érdemes. Pedig a tervező saját bevallása szerint otthonokba szánta bútorait.
A teóriákat félretéve van egy praktikus, manapság egyre inkább égetővé váló témakör: az anyagválasztás. Fenntarthatósági törekvések ide, nyersanyag-centrikus tervezés oda, a plexi tervezői közhelyként újra és újra előbukkan. Mint egy régi ismerős a kocsmában, aki ugyanazt a kellemetlen sztorit ismételgeti lassan húsz éve. De ettől függetlenül is megkérdőjelezhető alkotói döntés egy low-budget anyagot addig-addig nemesíteni (eufemizmus nélkül: fóliával bevonni), hogy a végén valahogyan prémiumnak tűnjön. Sőt, Victor Papanek örökzöld designdefiníciója, az értelemteli rendre való törekvés összefüggésében is találni kivetnivalót.
Különleges beleérzőképesség nélkül is tapasztalhatjuk, hogy recseg-ropog körülöttünk a világ, ökológiai, társadalmi, gazdasági krízishelyzetek övezik mindennapjainkat, aminek megkerülhetetlen összetevője a túlpörgetett tárgykultúra. Mi tehát az értelemteli rendre való törekvés ebben a felfordulásban? Tervezni egy bemondásos alapon bútornak nevezett, ki tudja hányezredik műtárgykollekciót, ami néhány rózsadombi vagy milánói villa enteriőrjén kívül semmit nem tesz hozzá a világhoz? A plexi ráadásul becsülettel kiveszi a részét az entrópiából, lassan, de rondán öregszik, hogy életciklusának végén bedarálva, újraolvasztva már csak silányabb minőségű anyagként születhessen újra. Recycling helyett downcycling. Ennyit a holisztikus szemléletről.
Természetesen a művészi önkifejezés szabadságával bármikor lehet takarózni, csakhogy formai értelemben Victor Vasarely, Nicolas Schöffer vagy éppen Segesdi György ezeket a poénokat már rég ellőtte. De az sem elhanyagolható szempont, legyen szó esztétikáról vagy konkrét termékfejlesztésről, hogy a képzőművészeti referenciákon túl létezik már ezer és egy ilyen bútor. Gondolhatunk Patricia Urquiola Shimmer asztalaira, Shiro Kuramata posztmodern székére, de a Google keresőmotorja is befogadhatatlan mennyiségű alternatívát tud prezentálni. Alibabás röhejtől a luxusgiccsig.
„Én elsősorban tervező vagyok és nem iparművész, nekem a tervet tökéletesíteni ugyanolyan élvezet, mint a betonformát forgatni, a mesterdarabot csiszolni” – mondja a már korábban idézett interjúban. A különbségtétel önmagában is nehezen érthető, a bútorkollekció viszonylatában meg pláne. A zsigeri témaválasztás, a tágabb kontextust figyelmen kívül hagyó hozzáállás, az alapvető felhasználói szempontok hiánya, horribile dictu, nem kifejezetten jellemző egy tervezőre. Természetesen a relativizáló érvelés szerint az lesz a tervező, aki tervez, de rövid virtuális keresgélésem után ez a megnyugtató magyarázat is hamar szertefoszlott. A Kieselbach Galéria honlapján már „híres magyar festő, grafikus” címsor alatt köszön vissza a tervező két festménye társaságában.
Ennyi zavarbaejtő ellentmondás és váratlan fordulat után merült fel bennem az ártatlan kérdés: tulajdonképpen kicsoda Bonta Gáspár? Ki az, akit egy futottak még kategóriájú bútorkollekció kapcsán szakmai és lifestyle magazinok egyaránt ünnepelnek? Utóbbiak ugyanabban a hurráoptimista stílusban, mint 10 éve, amikor még a Brody Studios festőművészeként írtak róla első és egyben utolsó önálló kiállítása kapcsán. Szóval a válasz majdnem olyan hosszú, mint a senkit nem érdeklő plexibútorok listája.
Végzettségét tekintve építész, egyébként a Highlights of Hungary visszatérő zsűritagja. Az Egyenes Labirintus Kör tervezői iroda alapítója. A 360DesignBudapest programigazgatója. A Hungarian Fashion & Design Agency programigazgatója. A Hype and Hyper lapigazgatója. A Gravity Boulder Bar marketingigazgatója. Saját definíciója szerint tervező. Saját definícióm szerint üzletember. Akinek egy szép napon kedve szottyant bútorozni.
// /
Fotó: Tombor Zoltán
