Az életünk designprobléma, ráadásul egyre inkább égető
„Az emberközpontú tervezés egy designfilozófia. Azt jelenti, hogy azoknak az embereknek és igényeknek az alapos megértésével kezdünk, akiknek és amelyeknek a tervezés meg kell, hogy feleljen” – olvashatjuk a „tankönyvi” definíciót Schneider Ákos első önálló kötetének bevezetőjében. Ezzel a felvetéssel önmagában nem is lenne gond, csakhogy a jelen perspektívájából úgy tűnik, a felhasználói élmény és a véget nem érő optimalizálás pszichózisában szinte észrevétlenül sétáltunk zsákutcába. Ebből a nyugtalanító irányból közelít – a Typotex Kiadónál megjelent – Az emberközpontú tervezés határai, ami egyfelől kontextualizálja a fogyasztói társadalmakat érintő (humán)ökológiai válságokat és technikai rendszereket, másfelől alternatív kiindulópontokat keres a kortárs designkultúra számára. Nem mellékesen pedig lényeglátó, éles kritikai állításokkal operáló, meglepően élvezetes olvasmány. Recenzió.
A Palm Jumeirah és A Világ műholdfelvétele (NASA, 2010)
Az ember kéznyoma beteríti a planétát
„A jövőhöz való viszonyunkat már nem az utópiák, hanem a katasztrófavíziók határozzák meg. Nem végtelen futószalag a holnap, hanem egy hatalmas radioaktív cunami, ami fölött nem látunk el.”
A 2016-os Nemzetközi Geológiai Kongresszuson felmerült egy új földtörténeti korszak számításának a lehetősége. Zavarbaejtő állítás, már csak azért is, mert ezek a bizonyos korszakok nem egyik hétről a másikra váltják egymást. A jelenkorként aposztrofált holocén például majdnem tizenkétezer éve tart. Habár több szempontból is értelmezhető az antropocén kor felvetése, egy biztos: az emberi jelenlét geológiai értelemben is mérhetővé vált. Az űrből látszó dubaji mesterséges szigetek, a földkéregben megtalálható nukleáris üledék, az óceánokban keringő műanyagrészecskék egyaránt „az új ember koráról” mesélnek. Az emberi faj alig kétszáz év alatt a bolygót alakító elsődleges természeti erővé vált, ha pedig a tervezés és tervezettség összefüggésében gondolunk erre, minden túlzás nélkül kimondható a verdikt: a totális design korában élünk.
Az értekezés első fejezetében nemcsak az antropocén kor különböző vetületeiről olvashatunk, hanem napjaink krízishelyzeteire reflektáló kutatásokból is változatos ízelítőt kapunk. Csaknem fél évszázaddal ezelőtt is több tanulmány számolt a gazdasági növekedés és a népességgyarapodás problémáival, 1972-ben például számítógéppel szimulálták, hogy a következő száz évben elérjük a növekedés határait a bolygón, aminek legvalószínűbb következménye egy hirtelen bekövetkező, kontrollálhatatlan visszaesés lesz a népesség és a termelési kapacitás szempontjából. Ismerős történet.
Gyorsulás ide, innováció oda, a technooptimizmuson alapuló növekedés, a negyedik ipari forradalom utópiája egyre problematikusabbá válik, egészen egyszerűen azért, mert a kapitalista termelés fizikai határokba ütközött – ökológiai és társadalmi értelemben egyaránt. Tünetértékű fejlemény, hogy az elmúlt években báránybőre bújt farkas módjára jelentek meg azok a termékek és szolgáltatások, melyek fenntarthatóságot, (g)lokalizmust, upcyclinget hirdetnek, de tulajdonképpen ugyanazt a problémát termelik újra. Felmerül tehát a milliódolláros kérdés: amikor a tervezők a felhasználók vágyaira és igényeire összpontosítanak, hová tűnnek a rendszer további szereplői?
A Neuralink agyimplantátum illusztrációja (Neuralink, 2023)
Szemüvegtől a génszerkesztésig
„A poszthumán állapot alapvetően egy tapasztalat – a középpont elvesztésének aktuális tapasztalata, amiben az ember mint »minden dolog mércéje« destabilizálódik.”
A poszthumanizmus perspektívájában az ember dinamikus kölcsönhatások mentén alakul: adatok, információk, emlékek, fantáziák, de a hálózatra kapcsolt létezés anyagi és nem anyagi aspektusai is szerves részét alkotják a széttöredezett emberképnek. Ennek a kiterjesztett, többszörösen összetett létnek lettek szimbólumai az olyan elektronikai eszközök, mint az okostelefon vagy éppen a VR-szemüveg. Az ilyesfajta „ártatlan” eszközök egyfelől humanizálják a technológiát, bárki számára beutazhatóvá teszik a világot, hozzáférhetővé varázsolnak korábban misztikusnak vélt tapasztalatokat, másfelől viszont a humánumot is mechanizálják – az embert teszik gépszerűvé.
„Nap mint nap használom az okostelefonomat, ugyanakkor fogalmam sincs arról, hogy hogyan működik, de arról a globális kommunikációs infrastruktúráról sem sok, amibe beleilleszkedik, és amibe engem is beköt. […] Kényelmesen vagyunk idegenek a saját világunkban — és ez fontos designprobléma.” – olvashatjuk a könyv egyik alapvető állítását.
Szóval mit ad ki a képlet, ha a radikális emberközpontúságot, a totális designt és a technológiát összeadjuk? Science fiction fantáziálgatásra sincsen már szükség a feladvány megoldásához, elég a Szilícium-völgy legfrissebb fejlesztései között keresgélünk. Az Elon Musk által alapított Neuralinknél például olyan agy-gép interfész fejlesztésén dolgoznak, amely a digitális hálózat és az emberi idegrendszer összehuzalozását tűzte ki célul. Már-már törvényszerű reflexnek tűnik, hogy egy krízishelyzetekkel tarkított világban maximumra tekerjük a transzhumanista utópiát, és megalkotjuk a természet béklyói alól önmagát felszabadító embert, aki viszontagságos időkben válik végre valahára (de még éppen időben!) az anyag urává.
Részlet Kate Crawford és Vladan Joler „Anatomy of an AI System” infografikájából (2018)
Az emberi lépték összeomlása
„Énem egy meghatározó részét a koponyámon kívül tárolom: rég lementett fotók, szétszórt Word-dokumentumok a laptopon, amikből nehezen lesz már szöveg, inkább csak állomány, a múlt adatszemétként gyűlik össze, és párhuzamosan hat beszélgetésem fut a Facebook Messengeren.”
Az adat az új arany, aranyat pedig mégis ki dobna a kukába?! A digitális adathalmozás nyomasztó üzleti kényszere, a winchesterek véges kapacitása, valamint a bűvös folyamatoptimalizáció egyenes úton vezetett minket egy másik kétes értékű innovációig. Feltöltöm a felhőbe! – szól a mára rutinszerűvé vált mondat, ami egy évtizede még inkább szimpla képzavarnak hangzott. Mindeközben felhőszerű, éteri illékonyságáról (anyagi értelemben) a legkevésbé sem beszélhetünk: óceánok mélyére fektetett kábeleken keresztül fut az információ, az áramzabáló, felhevült szerverparkokat rejtő épületek körül fűtés nélkül is olvad a frissen esett hó (ha egyáltalán esik még), az elektromos eszközökhöz szükséges nemesfémeket pedig sokszor kézi szerszámokkal kotorják elő a harmadik világba „száműzött” bányákban. Felhőélmény.
Bármennyire is a totális design korában élünk, korántsem egy gondosan megszerkesztett, tervszerű fejlődési ívet látunk kirajzolódni. Az innovációs szféra dolgozói, mérnökök, designerek és informatikusok egyre gyakrabban találják szemben magukat olyan technológiákkal, amelyekről a potenciális felhasználók szinte semmi nem tudnak, de még a fejlesztők sem látják világosan, hogy mire valók. Ebben a feszítő innovációs tempóban furcsa módon alakul a technológiák adaptációja: először feltaláljuk, később felfedezzük, minden más csak ezután. Ideális esetben rájövünk, miképpen illeszkednek szokásainkhoz, fizikai és lelki szükségleteinkhez, kevésbé ideális esetben technológiai infrastruktúránk tömlöcébe zárjuk magunkat. És itt még szó sincs a mesterséges intelligencia dilemmájáról…
A modern design emberközpontú eszköztára kétségtelenül hatékonynak bizonyult a technológiák társadalmi beágyazásában, ugyanakkor komplex, sokszorosan összetett kérdésekben korántsem biztos, hogy releváns a felhasználókra húzott fókusz. Hétköznapjainkat hatalmas, emberi léptéket meghaladó rendszerekben töltjük, amikre közvetlenül visszahatni már régóta nem tudunk, ilyen a pénzügyi rendszer, a nemzetközi élelmiszerhálózat, a digitális információs hálózat, vagy éppen a globális felmelegedés – szinte lehetetlen ember-, illetve felhasználó-központú megközelítésben viszonyulni hozzájuk. Habár a fenti állítások, idézetek és (leegyszerűsített) eszmefuttatások kritikai nézőpontnak adnak hangot, fontos nyomatékosítani, hogy mégsem törekvések az emberközpontú tervezés leváltására. A kötet deklarált célja, hogy a kortárs design tervezői-elemzői mozgásterét kitágítsa.
Illusztráció Henry Dreyfuss „Designing for People” c. könyvében (1955) szereplő antropometrikai ábrázolások alapján
Alternatív fülszöveg
Schneider Ákos a kultúrakutatók első olyan generációjának tagja, akinek idehaza is lehetősége nyílt tudományos keretek között designelméletről gondolkodni; egészen pontosan a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem designkultúra-tudományi PhD képzésén. Azért említésre méltó ez a körülmény, mert eddig javarészt olyan designelméleti publikációk születtek magyar nyelven, amik nyomozták, esetleg néhány éves távlatból figyelték a kurrens nemzetközi diskurzusokat. A doktori disszertációból született kötet egyik legfőbb erénye, hogy kapcsolódni tud a designkultúra aktuális kérdéseihez, mindezt egy olyan szűkös közegben, ahol egy-egy külföldről lepattanó kutatási témát elsőként befoglalni, intellektuális értelemben gyarmatosítani nemcsak a befektetett energia és mozgósított szellemi tőke arányában jó üzlet, de sokszor releváns szakmai sikereket is ígér. Az emberközpontú tervezés határai a jó érzékkel einstandolt témákat (antropocén, spekulatív design, poszthumanizmus, transzhumanizmus) kreatív módon, egymással ötvözve, újszerűen tárgyalja. De a lényeg mégsem csak tudományos természetű. Egyszerűen tanulságos elolvasni. Tervezőknek, fogyasztóknak, szakmabelieknek vagy éppen laikus érdeklődőknek.
// /
„Az emberközpontú tervezés határai – Spekulatív design és poszthumán állapot” c. könyvet a Typotex Kiadó oldaláról tudjátok elektronikus formában letölteni vagy nyomtatott példányként megrendelni.
A doktori kutatás témavezetői Beck András és Veres Bálint voltak.
