2023. 03. 13. | Elmélet

Állást foglalni a művészeten keresztül – Interjú Molnár Veronika kurátorral

Kiállításokat rendez, galériát vezet, publikál, valamint otthonosan mozog a Budapest-New York tengelyen – két meeting között és egy utazás előtt pedig még a beszélgetésünkre is időt tudott szánni Molnár Veronika. A MOME Design- és művészetelmélet alapszakának elvégzése után kurátorként csöppent bele a budapesti kortárs művészeti közegbe, 2019-től pedig New York-ban folytatta felsőfokú tanulmányait. A kint töltött, sűrű két és fél év után ismét aktív itthon, azonban jelenlegi projektjeit és jövőbeli terveit már alapjaiban határozzák meg a művészet globális központjában szerzett tapasztalatai – ezekkel kapcsolatban kérdeztük őt.

Bár Budapest sem épp csendes kisváros, de a világ kulturális metropoliszába áttelepülni mégis komoly léptékváltásnak tűnik. Egy korábbi interjúdban már meséltél New York-ról, de én most arra volnék kíváncsi, hogy kifejezetten a művészeti közeggel milyenek voltak a tapasztalataid odakint.

Nagyon meglepő volt fél-egy év kint tartózkodás után rájönni, hogy bár kívülről sokkal nagyobbnak tűnik ez a szakmai közeg, az itthonihoz hasonlóan szűk és a fontosabb szereplők közül szinte mindenki ismer benne mindenkit. Részben a Fulbright ösztöndíjnak köszönhetően rengeteg ajtó állt nyitva előttem, így a legtöbb művésszel, kurátorral, akivel felvettem a kapcsolatot találkozni is tudtam. Inspiráló volt látni, ahogy a várost átható „time is money” attitűd mellett a kisebb közösségeken belül mindenki figyel a másikra és támogatja a fontosabb szakmai pillanatokban, például megosztja a sikereit a közösségi médiában. Illetve egy-egy beszélgetés alkalmával hozzám is úgy fordultak a legtöbben – nem csak szakmabeliek – hogy azt keresték, hogyan tudnának segíteni a céljaim elérésében és ez nagyon jól esett.

A New Yorkban töltött időd során a MoMA gyakornoki programja keretében részt vettél a Department of Media and Performance által rendezett kiállítások szervezésében. Hogyan kell elképzelni a kurátori munkafolyamatot egy ehhez hasonló gigaintézményben és mi volt a te szereped benne?

Talán az a legegyszerűbb, ha egy konkrét kiállításról mesélek, amelynek a szervezésében részt vettem. Adam Pendleton amerikai művész Who is Queen című tárlata 2021 őszén nyílt, de az alkotó már 2014-ben elkezdte a múzeummal való közös tervezést. Pendleton monumentális multimédia installációja azért is számított különlegesnek, mert a MoMA megbízásából, kifejezetten a kiállításra készült új munkákból állt. Ennek a folyamatnak az utolsó fázisát követtem le az ott töltött gyakornoki évemben. Inspiráló volt látni, ahogy Stuart Comer, a kiállítás kurátora minden támogatást igyekezett megadni ahhoz, hogy a művész kompromisszumok nélkül valósíthassa meg a tervezett installációt, ehhez pedig néha a múzeum érthető módon szigorú keretrendszerét és a megszokott határidőket is felül kellett írnunk. Csak az installálás egy három hónapos folyamat volt, amelyben egy építész stúdióval és gyártó céggel is együttműködtünk, de készült podcast és online filmvetítés is az eseményhez, amelynek a szervezése kifejezetten az én feladatom volt. Részben valószínűleg a Covid miatti létszámcsökkentésből adódóan is nagyobb feladatokat kaptam, mint a gyakornokok általában, emiatt pedig úgy éreztem, hogy szinte minden folyamatnak aktív részese lehetek.

Oláh Mara OMARA, „Na-itt-van-az-Omara-provokatív-mellei” (2014-16), golyóstoll fotón

Ugyan a gyakornoki időszakod már lejárt, de szerzőként továbbra is kapcsolatban állsz a múzeummal. ldén januárban jelent meg a MoMA post – notes on art in a global context oldalán egy esszéd Oláh Mara munkásságáról. A nagy, nyugati múzeumok ma már tudatosan fordulnak a perifériára került régiók művészete felé és próbálják becsatornázni az általuk képviselt globális kontextusba ezeket az országokat is. Ugyanakkor visszatérően felvetődik a kérdés – főleg a dekolonializációs törekvéseknek köszönhetően – hogy vajon valóban megszűnik-e ez a perifériás helyzet, vagy inkább „frissen felfedezett”, egzotikus kuriózummá válnak a például közép-kelet európai művészek narratívái a globális intézményrendszeren belül. Közelebbről tapasztalva egy más kulturális közeget és a MoMA működését, hogyan vélekedsz erről a diskurzusról?

Szerintem attól függetlenül, hogy éppen a „központból” vagy a „perifériáról” beszélünk, egyaránt komoly kurátori kihívást jelent a különböző kulturális, szociális, és nyelvi kódok áthidalása.

Akár New Yorkban mutatunk be kelet-európaiakat, vagy Budapesten délkelet-ázsiai művészeket, mindig fontos megtalálni az egyensúlyt az eredeti körülmény ismertetése és az adott közeg sajátos interpretációja számára hagyott, szabad tér között.

Az esszében erre a problémára reflektálva állítottam párhuzamba Oláh Mara és az amerikai konceptuális művész, Lorraine O’Grady gerilla performanszait. Úgy gondolom, mindketten nagyon innovatív módon álltak a korabeli művészeti establishmentekhez, és nem hagyták, hogy bármilyen szempontból „kihipózzák” őket – eszükbe sem jutott finomítani a munkáikon, viselkedésükön azért, hogy a többségi fehér közönség számára megfeleljenek. Ide kapcsolódik Édouard Glissant Poetics of Relations című könyvében olvasható opacitás fogalma is, ami azt jelenti, hogy túlmagyarázás helyett elfogadjuk az olyan kontextusok létezését, amiket nem lehet egy az egyben lefordítani és átadni, mert azzal elveszne belőlük valami lényegi. Tavaly például a documenta 15 esetében láttam, hogy nincs egy munkákat összefűző, egységes gondolat vagy standard kurátori szöveg. Emiatt néha ugyan elveszettnek éreztem magam a kiállításon, de ugyanakkor a szabad befogadás lehetősége miatt rengeteg hasznos kérdést fogalmaztam meg magamnak.

A sajátos kontextusokból, kódokból álló alkotások más kulturális környezetbe emelésének kérdésével lehet összefüggésbe hozni az American Hungarian Library-ben általad rendezett Strategic Stillness c. kiállítást. A koncepcióban a Meseország mindenkié (Labrisz, 2020) című, marginalizált csoportokat reprezentáló mű körül támadt könyvrombolási konfliktust is tematizálod. Hogyan érvényesült, milyen recepciót kapott New York-ban ez a magyar belpolitikába mélyen beágyazott téma?

Az American Hungarian Library épp a mi kiállításunk előtt került felújításra, ezért a művészekkel, Kis Judittal, Ábel Tamással és Jacob Kassay-val faltól falig terjedő, üres könyvespolcokkal játszhattunk. A kiállítás időszakára olyan új kötetekkel töltöttük fel a könyvtárat, amelyek vagy szorosan kapcsolódtak a művészek kutatásaihoz, vagy különböző civil szervezetek és szakmai szereplők ajánlására építhették az „alternatív gyűjteményt”. Így került egy polcra a Meleg férfiak, hideg diktatúrák c. kötet Sara Ahmed Living a Feminist Life c. könyvével. A tárlaton látható egyik munkában Ábel Tomi a Meseország mindenkié apropóján az itthoni LMBTQ közösségek helyzetére reflektált úgy, hogy szivárványos fóliába csomagolva állított ki belőle egy példányt. Emellé Dúró Dóra „ikonikus” szövegét is kinyomtatta, amit a látogatók egy iratmegsemmisítőn darálhattak le – a participatív installációnak így egy folyamatosan növekvő papírhulladék-halom is része lett. A megnyitóra közel kétszázan jöttek el, óriási élmény volt – úgy éreztem, hogy nem sokkal a Trump-korszak és az ezzel járó, tehetetlen düh megtapasztalása után az ott élőkkel is rezonált ez a téma.

Mit gondolsz, hogyan hatott a gondolkodásmódodra ez a sok, kint szerzett gyakorlat?

A mesterképzés alatt egy New York-hangsúlyos, de mégis rendkívül globális művészettörténetet tanultam és így megtapasztalhattam, hogy milyen elementáris erővel tudnak hatni rám a teljesen más kulturális közegben és kontextusban alkotó művészek munkái. Összességében még több nyitottságot tanultam, és igyekszem nem ítélkezni pusztán azért, mert valaki másképp gondolkodik. Egy másik fontos benyomás magából a város működéséből adódott: a New York-i utcák és a közterek nagyon erősen tükrözik a társadalmi mozgásokat, folyamatokat. Itthon ez a fajta kommunikáció kevésbé jellemző, a kortárs művészet is kevésbé terjed ki az utcára – habár idén megrendezik az I. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálét, szóval talán ezen a fronton lesznek előremutató változások.

Egy évvel ezelőtt költöztél haza New Yorkból: a kint szerzett tapasztalatok fényében milyen érzés volt visszacsöppenni a budapesti kulturális közegbe?

Nehéz volt megtalálni a helyemet. Érdekes, hogy mennyit változott a helyzet abban a két és fél évben, amíg kint voltam.

Amikor tavaly hazaköltöztem, úgy éreztem, hogy ha itthon művészettel szeretnék foglalkozni, akkor azt az állami szektortól függetlenül kell csinálnom. Sokat gyengült a szekértáborosdi, emiatt pedig még inkább úgy érzem, mintha egy aknamezőn járkálnék: nem tudom, hogy mikor lépek rossz helyre.

Ezzel párhuzamosan viszont nagyon izgalmas programok is vannak most Budapesten, habár nem feltétlenül a már beágyazott művészeti intézményekben. A Trafót például igyekszem követni, még előző ősszel rendeztek két kiállítást, amiknek Szalipszki Judit és Gadó Flóra voltak a kurátorai, hosszabb címük volt…

Igen, Szalipszki Judit kiállítása a Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? címet kapta, Gadó Flóráé pedig az Én tartom kézzel az asztalt a kitört lábak helyett néven futott.

Szerintem mindkettő már a címében is utal a 2022-es évet jellemző kiégettség-érzésre. Erősen tapasztalok egyfajta rezignáltságot a hazai művészeti közegen belül, úgyhogy amióta itthon vagyok, tudatosan építgetek egy pár emberből álló kis bázist, akikkel támogatni tudjuk egymást. Szerintem ezekre a mikro-közösségekre óriási szükség van ahhoz, hogy átugorhassunk ilyen akadályokon.

Ez a két kiállítás is arra kereste a választ, hogyan tudnak segíteni a közösségi stratégiák, milyen megtartó rendszerek állnak rendelkezésünkre a mindennapokban.

Rendkívül fontos az, hogyan tudunk egymásra figyelni, egymást segíteni a saját erőforrásainkkal. Kicsit azt érzem, hogy jelenleg hiányoznak itthonról az olyan alulról szerveződő, független kezdeményezések, amikben hálózatosan szerveződve támogathatnánk egymást. Persze jó példaként említhetjük az FKSE-t, de az talán inkább művészek számára nyújt lehetőséget és nem kimondottan a kulturális menedzsereknek, kurátoroknak vagy művészettörténészeknek.

Molnár Veronika és Várnagy Tibor

2022 őszén nyerted el a Liget Galéria vezetői pozícióját, amit a március 1-jén az Unveiling / Lerántjuk a leplet című, általad rendezett kiállítás megnyitóján Várnagy Tibor szimbolikusan a közönség előtt is átadott neked. Mindig célod volt egyszer galériát vezetni?

A Liget Galéria vezetését tényleg olyan, mintha az univerzum küldte volna jelként, nagyon testhezállónak érzem a pozíciót. Korábban a Faur Zsófi Galériát már vezettem, de olyan mértékű kreatív szabadságot és önállóságot, ami egy nonprofit hely vezetésével jár, még nem tapasztaltam. A Liget Galériában gyakorlatilag minden benne van, ami szakmailag fontos számomra – egy független, kísérleti jellegű, az intermediális törekvésekre és a nőművészet bemutatására nyitott kiállítótér. Egyedül talán a csapatmunka hiányzik, bár most már van mellettem egy szuper asszisztens, Claris Hanna, úgyhogy a jövőben ketten visszük majd a helyet. A galériavezetés például egy olyan mérföldkő, amihez New Yorkban sokkal tovább tart eljutni, szóval ilyen szempontból abszolút pozitívumként könyvelem el a hazaköltözést.

Amikor a mostani kiállítás tematikáját olvastam, eszembe jutott a 2021-ben bezárt FERi Galéria, ahol korábban galéria asszisztensként dolgoztál. Mennyiben szeretnél majd esetleg rákapcsolódni arra a vonalra és mennyiben mások a terveid a Liget Galériával? Milyen más előképekre támaszkodsz?

Ezzel igazából egy picit magamat is megleptem, mert pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a feminizmus újra egy ennyire hangsúlyos irány lesz számomra. Mindig is alapvetően határozta meg a gondolkodásomat és persze a FERi-ben is nagyon szerettem dolgozni, igazi szerelemprojekt volt – de mostanában tényleg az az érzésem, mintha visszafele mennénk az időben, gondoljunk csak az alkotmányos abortuszjog korlátozására, eltörlésére itthon és az USA-ban. Vagy említhetnénk akár Iránt is az erkölcsrendőrség atrocitásai kapcsán.

Úgyhogy nemcsak a hazai, hanem a globális történések miatt is úgy gondoltam, muszáj megújult erővel beleállni a témába és a művészeten keresztül is állást foglalni a feminizmus mellett.

Ráadásul ez a Liget Galéria narratívájában is fontos szempont, mivel már a kezdetektől célja volt a nőművészek bemutatása. Szóval ez egy folytatásos küldetés, ami részben a FERi-ből, részben a Ligetből ered. De hatnak rám más, különböző munkahelyeken szerzett szimpatikus benyomások is – ezek miatt szeretnék majd ökokritikával foglalkozó művészeket is bemutatni, illetve most egy nagyobb civil szervezettel is tervezünk együttműködést, ami pedig egy másfajta közönséget hívna be a galériába. Ezen felül pedig szeretnék olyan légkört teremteni, amelyben a művészek és az itt megjelenő projektek aktívan reagálhatnak a politikai történésekre is.

Magdalena Frey, Mutterkuchen [Méhlepény] (1989), részlet, digitális print

Ha jól tudom, már a jelenlegi kiállítás is generált izgalmas beszélgetéseket…

Igen, a kiállítás talán legmegosztóbb alkotása az osztrák Magdalena Frey Méhlepény (Mutterkuchen) című fotókollázsa, amely 1993-ban volt először látható a galériában. Habár most a négy tablóból álló munkának csak egy részletét állítottuk ki, Frey munkája harminc évvel később is hatalmasat üt. A művész saját terhességét, és gyermekének születését dokumentálta meglehetősen naturális módon – nővéri képesítéséből kifolyóan felfedezhető benne egyfajta „medical gaze”. Mindenesetre elképesztő élmény volt, amikor az egyik tárlatvezetés után négy, a kortárs művészetben kevésbé otthonosan mozgó férfi nézegette a képet, és elkezdtek arról beszélgetni, hogy ők hogyan élték meg a feleségük szülését – bemehettek-e a szülőszobára, milyen volt a köldökzsinór elvágása, vagy hogy a szülésnél való jelenlét mennyire erősíti a csecsemő és apuka közötti kapcsolatot. Nagyon inspirálóan hat, amikor egy-egy munka ilyen szintű megnyílásra bírja a közönséget.

A Liget Galériás eseményeken túl még milyen projektekre számíthatunk tőled a közeljövőben?

A galéria vezetése mellett a Walter’s Cube nevű művészeti és tech startupnál is dolgozom, ahol kiállítások digitális térbe emelésével kísérletezünk. Épp most indul egy együttműködésünk a Secondary Archive-al és az IKT International Association of Curators of Contemporary Arttal, szóval ez fogja meghatározni a következő egy évet. Ezen kívül idén májusban a Residency Unlimited és a Mechtler Katalin által vezetett Bubu Program keretében ismét New York-ba utazom. Tudatosan próbálom építeni a kinti kapcsolataimat, mivel a jövőben még több New York-Budapest tengelyű projektet szeretnék létrehozni.