„Cselekvőképesnek kell maradnunk” – Interjú Dr. Érdi Péterrel
A globális válságok mindennapjainkba beszivárgó hatásaival küzdve könnyen találhatjuk magunkat a fokozódó pánik és a közönyös kilátástalanság között cikázó hullámvasúton. Az egyre halmozódó kihívások közepén joggal tehetjük fel a kérdést: mégis merre tovább? Dr. Érdi Péter, a komplex rendszerek kutatója és oktatója a reziliens, vagyis az ellenállóképes tervezésben, működésben látja a lehetséges kiutat. A tavaly megjelent Repair: When and How to Improve Broken Objects, Ourselves, and Our Society (Springer Publishing, 2021) című könyvében különböző diszciplínákon keresztül reflektál társadalmunk válságos helyzetére és nyújt fogódzkodót számunkra a javítás fogalmának széleskörű vizsgálatával. Interjúnkban a könyvben tett megállapításairól kérdeztük.
A komplex rendszerek kutatója és oktatójaként nem meglepő, hogy a Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológussal közösen írt Repair című könyve egyszerre természettudományos, társadalmi, gazdasági és pszichológiai megközelítésből is rálátást nyújt az eldob(hat)ó társadalmunk válságos helyzetére. Hogyan jutott el ehhez a témához?
Az oktatás mellett az írás is mindig foglalkoztatott. Rövid ideig jártam egy New York-i íróiskolába, ahol a jelentkezéskor megkérdezték, miről írnék könyvet. Mivel én az akadémiai világban töltöttem az életem, az lett volna kézenfekvő, ha a popular science, vagyis népszerű tudomány műfajában dolgozom fel a saját, agyelméleti szakterületemet – de nekem mások voltak az elképzeléseim. Engem azok a jelenségek érdekelnek, amik ma relevánsak és meghatározzák a világ működését. Épp ezért már az előző, Rangsorolás című könyvemhez sem olyan témát választottam, amivel ezelőtt évtizedekig foglalkoztam, hanem olyat, ami az aktualitása miatt izgatott. 2019 decemberében épp a Rangsorolás budapesti bemutatóján láttam, hogy a régi baráti köröm egyes tagjai vagy tíz méter távolságra ülnek egymástól és még köszönni se nagyon akarnak egymásnak.
Elkezdtem azon gondolkozni, hogyan lehet megjavítani barátságokat – és ekkor már tudtam, hogy a legközelebbi könyvem a kapcsolatok, tárgyak, valamint a világ megjavításáról fog szólni.
Az ötletemet megemlítettem kedves, akkor még kissé távoli barátnőmnek, Szvetelszky Zsuzsának is, aki nagyon lelkes lett az ötlettől és javaslatokat küldött hozzá. A témáról beszélgetve hamar egyetértettünk abban, hogy az eldob(hat)ó – vagyis a különböző emberi vagy tárgyi erőforrásokat felhasználó, majd azokat lecserélő, eldobó – társadalom állapota fenntarthatatlan. Ezt követően lettünk társszerzők.
A könyv alaphangját az aranykorokkal kapcsolatos kritika határozza meg. Egy korábbi előadásában Ön által is említett Steven Pinker a Felvilágosodás most című könyvében írja, hogy a felvilágosodás eszméjén alapuló intellektuális és morális haladással párhuzamosan az embernek el kell szakadnia az „elveszett aranykor” ideájától. Pontosan miért annyira fontos, hogy ezt magunk mögött hagyjuk?
Én a mérsékelt, kiegyensúlyozott álláspontot képviselem, vagyis nem hiszem, hogy teljes egészében el kell vetni ezt az ideát, hiszen a társadalmi fejlődésében egyfajta hajtóerőként szolgál. A gondolatmentem a következő volt: megjavítani csak azt lehet, ami elromlott; csak az romolhat el, ami valaha jó volt; tehát a könyv elején mindenképp tárgyalni kellett az aranykor kérdését. Volt-e egyáltalán aranykor, nem volt, pontosan hogyan volt? Most a posztkolonializmus idejében minden ilyen jellegű megállapítás átértékelődik. Én a michigani Kalamzoo College-ben tanítok, aminek az épületében kiírták, hogy indiánoktól lopott földre épült. Ezzel kapcsolatban nem is lehet finoman fogalmazni mert rettenetesen nehéz kérdés – annyi világos, hogy nem lehet minden eltulajdonított területet visszaadni, ugyanakkor egy bocsánatkéréssel sem lehet elrendezni a régi sérelmeket. Tehát a legfontosabb, hogy a különböző társadalmi csoportok más-más időszakot tartanak aranykornak, így egy kiragadott kort nem lehet egyértelmű referenciapontként kezelni a jövő alakításánál.
Az eldob(hat)ó társadalom a globális kapitalizmus lineáris – a terméket használó, eldobó majd újat vásároló – gazdasági rendszerére épült. A könyvben ennek ellenpontjaként felvetett „javító társadalom” a körforgásos gazdasági rendszer alapján működve átalakítja, újrafelhasználja a tárgyakat. Ahhoz, hogy az előbbitől eljussunk az utóbbiig jól sejtem, hogy egy teljesen új, a kapitalizmust valamilyen módon meghaladó keretrendszerre volna szükségünk?
Az én korosztályom gyerekkorának alapélménye, hogy mindent meg kellett javítani. A szocialista tervgazdaságban alapvetően nem foglalkoztak a tárgyak javíthatóságával. Például ott voltunk mi fiúk, akiknek nagyjából egy pár cipőnk volt a focihoz. Viszont minden nap játszottunk, így ezeket a cipőket nagyon gyorsan elkoptattuk és akkor az volt a normális, hogy a suszternél megcsináltattuk. A gazdaság szervezésénél előírták, hogy adott számú embernek adott számú cipőre van szüksége és hogy ehhez mennyi cipővasat kell gyártani. Megpróbálták felülről lefelé, sok rétegen keresztül meghatározni, hogy miből mennyit kell előállítani és ezt a mennyiséget nagyon komolyan vették – ha egy gyár nem érte el a megfelelő számokat, akkor szigorú retorziókra számíthatott a gyár vezetősége. Ebben a rendszerben értelemszerűen a minőség teljesen háttérbe szorult, tehát a centrális tervgazdaságot például még a technológiai és informatikai fejlődéssel sem hiszem, hogy meg lehetne reformálni. Ezzel szemben a kapitalizmus abszolút szabadversenyes, neoliberális formái pedig hosszabb távon valószínűleg csak az egyenlőtlenségeket növelik. Márpedig ezt nem lehet folytatni, így működésbe kell lépnie valamifajta visszaosztási mechanizmusnak.
A komplex rendszereken keresztül úgy látom, hogy a versenynek és az együttműködésnek megfelelő arányban, együtt kell érvényesülnie.
Állandó versengésben élünk, de bizonyos szabályokat ebben a rendszerben is be kell tartanunk – illetve, az ideális társadalomban, ha megszegjük ezeket, akkor a kontrollmechanizmusok révén visszaáll az egyensúly. Azonban Alan Greenspan, az amerikai jegybank egykori elnökének elhíresült kifakadásából azt is tudjuk, hogy az önszabályozásra hagyatkozni nem elegendő.
A javítás társadalmában az együttműködés szerepe is sokkal hangsúlyosabbnak tűnik, azonban az egymásnak kölcsönzött bizalom mindig nehéz kérdés…
Márpedig valamilyen módon mindenképp kooperációra van szükség – de mondok egy érdekes dolgot, amit épp nemrég vettem észre. A komplex rendszerek óráimon szoktam játszani a hallgatókkal egy „játékot”, amelyben az egyikünk azt mondja egyre hangosabban, hogy „Yes” a másikunk pedig erre azt, hogy „No”. A végére már kiabálva próbáljuk egymást „meggyőzni”, de természetesen nem jutunk dűlőre – így szemléltetem azt a konfliktus-helyzetet, amiben a csillapító mechanizmusok hiányában úgymond „felrobban a világ”. Tavaly a nagy hangzavar miatt bejött egy kollégám a folyosóról megnézni, öljük-e egymást, de nem szólt semmit. Aztán egy hónappal ezelőtt tőlünk nem messze, a Michigan State University-n lövöldözés történt – azóta pedig olyan feszültség uralkodik a kampuszon, hogy idén már nem is vittem be ezt a játékot. Bennem is ott volt a félelem, hogy valaki hívni fogja a biztonságiakat a kiabálás miatt. Bár ebben a környezetben növekszik a bizonytalanság, én még ezzel együtt is mérsékelten, de optimistán szeretem szemlélni a különböző helyzeteket – ezért hangsúlyozzuk a Repair-ben is a jó lehetőségeket, jó kimeneteket. Az épp most készülő harmadik könyvemnek Feedback, magyarul Visszacsatolás lesz majd a címe, az alcíme pedig úgy szól, „Hogyan mentsük meg, vagy pusztítsuk el a világot”. Azt gondolom, hogy ezt a két tartományt csak egy nagyon keskeny határ választja el egymástól és a finom szabályozási mechanizmusok használata során fog eldőlni, hogy a Z-generáció elpusztítja vagy a prosperitás felé billenti majd a világot.
A könyv témájával kapcsolatban a fejlődés és az innováció kérdése is izgalmas. Hogyan értelmezhetjük ezek szerepét a javítás társadalmában?
Már Neumann János is azt mondta, hogy a „fejlődés ellen nincs orvosság” – az egyetlen biztosíték a napi döntéseink intelligens meghozatalában van. Vegyük például a felhalmozott hulladék problémáját. Mivel a technológiai folyamatok irreverzibilisek és a hulladék-szigetek már visszafordíthatatlan károkat okoztak, így most azon érdemes gondolkodnunk, hogy mi megmenthető még meg, használható fel belőlük újra. Ez a folyamat olyan szempontból nem feltétlenül cirkuláris, hogy az anyagokat olykor az eredeti rendeltetésükön túl valami egész másra használjuk fel – szakkifejezéssel élve azt mondhatjuk, hogy ez nem egy zárt hurkú rendszer. Az innováció révén pedig eljuthatunk különböző, a hulladékanyag felhasználását érintő megoldásokhoz és így a környezet regenerálásához. Tyler Cowen, az egyik legbefolyásosabb közgazdász egy előadásában úgy fogalmazott, hogy a gazdasági növekedés „morális imperatívusz”, ugyanakkor például Greta – aki húsz éves korára elérte, hogy a vezetékneve nélkül is tudjuk, kiről van szó – úgy gondolja, hogy a gazdasági fejlődés csak egy tündérmese és nincs rá szükség. A kettő közé pedig beilleszthetjük a fenntartható fejlődés fogalmát, amiben arra ügyelünk, hogy a fejlődés környezetre gyakorolt ártalma ne legyen túl nagy.
Ugyanakkor a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos pozitív elképzelések már megdőltek…
Igen, és ennek okát kétfajta leírással jellemezhetjük. Az egyik a normatív, vagyis amikor azt mondjuk, a dolgoknak így kellett történniük. A másik a deskriptív, ami pedig az implementáció lehetőségeit vizsgálja – vagyis értjük a fenntartható fejlődés adta kívánalmakat, de közben feltesszük azt a kérdést is, hogy milyen módon kivitelezhető ez a rendszer? Ehhez kapcsolódik Elinor Ostrom, az első Nobel-díjas női közgazdász nyolc design princípiuma, amivel a common resources, vagyis a nem privát, de nem is állami kézben lévő erőforrások reziliens menedzsmentjéről gondolkodik. Ebben az elméletben elsősorban az alulról szerveződő mechanizmusok jelentik a megoldást, minden állami szintű beavatkozás nélkül. Ebből a szempontból Ostrom fejlődéssel kapcsolatos meglátása például nagyon optimista.
Ahogy a könyvben is írják, a komplex rendszerek – tárgyak, egyének, közösségek és ezek összességének – kiegyensúlyozott működését a reziliencia, vagyis a válságos helyzetekben gyakorolt rugalmas ellenállási képesség határozza meg. Mit jelent a reziliens működés és hogyan viszonyul a stabilitás fogalmához?
A reziliencia és a stabilitás két külön fogalom. Ha van egy tálunk, benne egy golyóval és ezt megpróbáljuk túllökni a tál falán, de nem sikerül, akkor a golyó visszaáll az eredeti nyugalmi állapotába – ez a stabilitás, ami elsőre pozitív jelenségnek tűnhet, ugyanakkor hosszútávon megnehezíti a környezeti változásokhoz történő adaptációt. Viszont, ha a perturbáció, vagyis zavar elég nagy és kirepül a tálból a golyó, idővel ismét elér egy nyugalmi állapothoz, csak már egy új helyen – ez az ellenállóképesség, aminek a lényege, hogy ugyan változás történik a rendszerben, de az eredeti funkció ettől még megmarad.
Ez nem azt jelenti, hogy a változást követően ugyanúgy kell viselkednünk mert lehet, hogy a kialakult új szokásrendszerben teljesen más szabályok lesznek érvényesek – hanem azt, hogy mindezzel együtt is cselekvőképesnek kell maradnunk.
Ezzel kapcsolatban különösen érdekes jelenség az antitörékeny rendszer, amely épp a stressz hatására képes fejlődni.
A könyv zárómegállapításai között írnak a reziliens társadalomról, aminek lehetőségét a glokalizációban látják…
Először a ’60-as években merült fel a „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” mottója, ami alapján például a globális üzletláncok elkezdték az adott országok piaci igényeire szabva árusítani a termékeiket. Ennek a felülről lefelé ható változtatásnak a mintájára képzeltek el egy világkormányt is, ami elméletben a globális gazdaság ügyeit intézné, azonban nem véletlen, hogy ez soha nem valósult meg. Ugyanakkor úgy gondolom, stabil hierarchikus szintekre szükség van, hiszen az evolúció is egy ilyen típusú rétegződés – elemi részecskéken, atomokon, molekulákon, sejteken, szervezeteken és egyedeken át jutunk el a társadalmakig. A glokalizáció figyelembe veszi, hogy több hierarchia-szinten vagyunk jelen: követjük és értelmezzük a globális folyamatokat, miközben lokálisan egyéni szinten is képesek vagyunk hatást kifejteni.
Ugyanakkor a populizmus elterjedése miatt egyre inkább saját határaik mögé zárkózó és a globális együttműködésre egyre kevésbé nyitott nemzetállamok korában felmerülhet bennünk a kérdést: vajon mennyi okunk van az optimizmusra?
Az olyan jelenségek, mint a populizmus úgy működnek, mint egy inga. Ma épp egy nagyon szélsőséges kilengést tapasztalunk, ami előbb-utóbb vissza fog esni. Persze ezzel együtt az egzisztenciális és katasztrofális risk-ek nagyon is jelen idejűek. Erről Kornai János, híres magyar közgazdász egyik Anti-equilibrium című könyvében olvasható sor jut eszembe: „Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.” Én is így látom.
/ //
Dr. Érdi Péter 2023. március 21-én tartja Miért divatszó a reziliencia? című előadását a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Az előadás a MOME Alapítvány Global Voices programjának keretében valósul meg.
A Repair c. könyv magyar nyelven a Typotex Kiadó gondozásában jelenik meg 2023-ban.
Portré: BrainBar
