2023. 03. 29. | Fotó

Vallomások a családról – Eördögh Lola és Mari Ornella fotósorozatai

Vasárnap, családi ebédlőasztal: megszokott helyszín, ismerős összenézések és mozdulatok, kérdések és csendek kényelmes hullmázása. Első látásra úgy tűnik, hogy nem változott semmi. Aztán a csörgő tányérok és összekoccanó poharak fölött hirtelen megül bennem az a különös érzés, hogy ebben az általam lassan huszonöt éve gyakorolt színdarabban szinte észrevétlenül minden jelenet átíródott. Azon gondolkozom, milyen különös képződmény is ez a „család”: stabil bázisnak mutatkozik, mégis velünk együtt, talán éppen miattunk, örökké változik. Közös emlékezetünk földkéreg-szerűen rétegződő, időről időre megcsuszamló narratívái között navigálunk és életünk jelentős részében – autodidakta család-geológusokként – az ezekből vett mintákat próbáljuk elemezni, megérteni és megbocsátani. Ez, a családi emlékezet mélyebb rétegeibe vezető út, az identitáskeresés mozgatja Eördögh Lola My Good People, My God’s People és Mari Ornella Wanna be my lover? című fotósorozatait is.

Bal oldalon Eördögh Lola, jobb oldalon Mari Ornella sorozatából látható részlet

Lágy kontrasztokkal rajzolt, álomszerű helyzetek és éles vakufényben, harsány színekkel szemünkbe villanó pózok – vizuálisan nem is lehetne különbözőbb a két projekt, azonban mindkettőben tetten érhető a megszűrt, komplex családi emlékeket és tapasztalatokat vizsgáló attitűd. Mind Lola nosztalgiát ébresztő, analóg fotói, mind Ornella dokumentarista esztétikát megidéző képei az identitás egyik legalapvetőbb elemét, a szülők döntéseinek családra és egyénre gyakorolt hatásait vizsgálják. A fotók abszurd színházszerű jeleneteit az alkotók maguk rendezik: míg Lola a családtagjai bevonásával játszik újra régi emlékeket nemmindennapi életükből, addig Ornella többek között saját maga áll kamera elé, és testén keresztül mesél a női identitását nagyban meghatározó, édesapjához fűződő viszonyáról.

Az ilyen jellegű performatív gesztusok ereje abban rejlik, hogy képesek a személyiségünket meghatározó tapasztalataink, emlékképeink gyökerét jelentő érzéseket újra mozgásba hozni. A gyerekszoba rejtett fantáziavilágát kinyitó lepedősátor disztópikus ábrázolása, a WC kagylóba préselt Barbie-babák lecsupaszított és groteszken kicsavarodott testének látványa akár gyerekkori kiszolgáltatottságunk mementói is lehetnek. Egy olyan időszakot idéznek fel, amikor tehetetlen fogékonysággal szívtuk magunkba családunk pozitív és negatív üzeneteit egyaránt – azokat, amelyek most felnőtt személyiségünk alappilléreit is jelentik. Azonban Lola és Ornella egyéni univerzumaikba betekintést engedő fotói nem a családnak címzett vádiratok, inkább nyersen őszinte vallomások: arról az egyszerre örömteli és fájdalmas fejlődési folyamatról nyilatkoznak, amely során a lassan öntudatára ébredő én képessé válik identitása aktív formálására. Képeik palimpszesztekként állnak előttünk: az alkotók az örökölt, sokszor terhes családi emlékeiket és traumáikat apránként kaparják vissza azért, hogy saját értelmezéseikkel, reflexióikkal egészíthessék ki őket. Ám ahogy a kiradírozott grafit után is ott marad a szöveg papírba vésődött nyoma, úgy ez az újrajátszáson és performanszon alapuló gesztus sem tudja teljesen átírni a múltat – de nem is ez a célja.

Sokkal fontosabb az a kontroll, amivel a háttérben történő forgatókönyvírás és rendezés, valamint a kamera előtti játék szabadsága ruházza fel az alkotó személyeket. Lola és Ornella sorozatai különböző megközelítésekből mutatják meg nekünk a sors alakítása fölött szerzett befolyás sebezhető momentumait. Fotóik eközben arra is emlékeztethetnek bennünket, hogy a kontroll felszabadító ereje nem kiutat biztosít a családunktól örökül kapott konfliktusos mintákból, hanem épp azok elfogadásához vezet minket közelebb. Ebben a körvonalainkat megszilárdító folyamatban pedig minden egy kicsit más fénytörésben kezd látszani – legyen az a gyerekszoba, a régi játékok vagy a családi ebédlőasztal egy vasárnapon.

Ki mondja, hogy ez nem a szabadság maga?