2023. 04. 17. | Design

„A designer nem formát tervez, hanem megoldásokat” – Interjú Húnfalvi Andrással

Húnfalvi András sokoldalú designer: autótervezés szakirányon végzett formatervezőként, egyetemi évei után megalapította Laufer Ferenccel a Flying Objects designstúdiót, ahol a mai napig változatos munkákon dolgoznak, javarészt hazai ügyfeleknek. Önmagát elsősorban product designernek tartja, tervezői és tulajdonosi feladatai mellett pedig oktatói szerepet is vállal, ennek keretében vette ki részét a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem idén debütáló, angol nyelvű Design MA képzés tantervének összeállításából is. A hazai kreatívipar helyzetéről, a hálózatosodás lehetőségeiről, a designer feladatáról, nem utolsósorban pedig az új képzés víziójáról is beszélgettünk.

Miután hazajöttél Ulmból, a Mercedes buszrészlegéről, ahol gyakornokként dolgoztál, megalapítottátok a Flying Objects-et. Egy induló vállalkozásnál óhatatlanul kisugárzik az alapítók lelkülete, hozzáállása, a honlapotok tanúsága szerint szerteágazó tevékenységi körötök van, digitális terméktervezésről kezdve az ipari formatervezésig. Hogyan fér meg ennyi dolog egy ilyen kis stúdióban?

A design szerintem egy. Hogyha van egy látásmód, amit képviselsz, akkor össze lehet fogni más területeket is. Nyilván fontos, hogy minden terület expertje ott legyen a csapatban, éppen ezért, ha a projekt megkívánja, nálunk sokszor be szokott lépni egy-egy külső szereplő. A formatervezési munkáknak a gazdája én szoktam lenni, vagy Feri, a vizuális kommunikáció jellegű munkáknak Patkós Luca, egyébként mindig behúzzuk a szükséges kompetenciákat, így dolgoztunk például Naszádi Annával. A lényeg, hogy összeálljon a megfelelő csapat, onnantól kezdve már a látásmódon múlik minden.

És itt már ki is lyukadtunk a designer szerepéhez, aki ideális esetben nem csak pixeleket tologat jobbra és balra…

Persze, a tervezés ott kezdődik, hogy egy adott terméket, termékötletet alaposan megvizsgálunk. Hogyan lehet használhatóvá, fenntarthatóvá, eladhatóvá tenni? Sokszor azt várják a designertől, hogy hasznos dilettánsként nézzen rá a projektre, külső szemmel, segítsen abban, hogy egy életképes termékké váljon az ötlet.

Volt olyan időszak a közelmúltban, amikor a piaci elvárások egyértelműen a specializáció irányába terelték a szakembereket. A digitális terméktervezés jó példa erre, ami jól körülhatárolható kompetenciák szerint működik, külön ember van az animációkra, mozgásokra, kutatásra, tesztelésre, satöbbi. A te praxisod tükrében hogyan látod, a hipergyorsan változó trendek idején ismét tolódnak a hangsúlyok, csak most a generalisták felé?

Ha a magyar piacot nézzük, akkor igen, itthon inkább generalista designerekre van szükség. Ha viszont egy nyugat-európai, mondjuk, német piacot nézünk, jól lehet specialistaként is boldogulni. Sok munkánk jön Magyarországról, ezek a munkák elég sokszínűek.

Itthon akkor lehet jó egy tervező, ha több dologhoz hozzá tud szólni, megfelelő tájékozottsága és tapasztalata van, amivel tudja, hogy mik azok a hibák, amiket nem szabad elkövetni egy termékfejlesztés során.

Sőt, azt is fontos tudni, hogyan kell utánamenni az információknak, hogyan lehet letapogatni egy problémakört. Ha például egy okosedzőrendszert kell tervezni, ahhoz nem kell egész életünkben fociedzésre járni, elegendő egyszerűen belemerülni a témába, feltérképezni az igényeket. A designer nem formát tervez, hanem megoldásokat.

Limitált perspektívám van ebben a témában, de azt látom, hogy az elmúlt 10 évben nem sok kreatívügynökség tudott szintet lépni itthonról, inkább a kisebb társulások, mikroügynökségek jellemzik a hazai kreatívipart „szolgáltatói” oldalról. Mit gondolsz erről, probléma vagy adottság?

Lehet ezt kicsiben is csinálni. Érdekes példa a Pentagram, ugyan nagy cég, sok designerrel, az adott projekteket mégiscsak kisebb léptékben, 5-8 fős csapatokkal viszik végig. Bizonyos szempontból a cég inkább egy háló, egy esernyő a tervezők fölött, nem egy hatalmas, bonyolultan összetett rendszer. Ha kapacitás kell, akkor azt természetesen meg kell oldani, de számomra nem túl komfortos állandóan a megfelelő mennyiségű megrendeléstől függni. Egy bizonyos lépték után ez mindig kulcskérdés lesz.

Akkor a hálózatosodás, az erőforrásoknak kreatív menedzsmentje lenne az arany középút?

Talán igen, de ha már a magyar kreatíviparról beszélünk, én jobban örülnék annak, ha még több életképes, kis stúdió hálózná be a piacot. Sokszor a mai napig szinte hadjáratot kell folytatni, hogy a menedzsmentekben komolyan vegyék a designt.

Ideális esetben a design nem a marketing alatt, hanem valahol mellette, esetleg fölötte van.

Itthon még nincs meg általánosságban a kultúrája ennek, jobb helyeken persze változik, Nyugat-Európában egyre inkább, én legalábbis láttam már több olyan együttállást, ahol a kreatív team vagy egy designer közvetlen közelségben dolgozott a vezetőséggel. Ha a menedzsmentben felismerik ennek az előnyeit, a designer pedig felépíti a bizalmat, akkor nagyon jó dolgokat lehet összehozni. Ez lenne a cél, hogy minél többen lássák meg a hozzáadott értékét a designnak, szolgáltatástervezéstől kezdve a belső folyamatokig.

Ehhez a vállalati designértéshez hogyan lehet közelebb kerülni?

Kommunikációval, meggyőző erővel. Ezért is szoktam mondani, hogy egy designer esetében sokkal fontosabb fontosabb kvalitás a meggyőző erő, mintsem az, hogy mennyire aranykezű.

A piaci kérdéseken túl viszont ott vannak az ökológiai, társadalmi szempontok. Talán mostanában kezdünk szembesülni azzal, hogy a túlpörgetett tárgykultúra milyen szerepet játszik a világ alakulásában. Ennek ellenére továbbra is megfigyelhető egyfajta előremenekülés a termelésbe – a gazdasági keretrendszer adott. Ezek a dilemmák tervezőként hogyan érintenek?

Egy designer sokszor kerül abba a spirálba, hogy megkérdezi magától: valójában szükség van a munkámra? Nem az lenne a legjobb, ha kiszállnék? Ha mindenkit lebeszélnék a termékfejlesztésről? De valójában ez a kritikai gondolkodás is egy feladata a designernek. Nekünk is volt olyan munkánk, ahol bejött az ügyfél, és éreztük, hogy ezt nem akarjuk elvállalni, nincs értelme a terméknek. Szóval konkrétan megpróbáltuk lebeszélni róla, hogy egyáltalán megcsinálja. Sokszor pont azt kell megtervezni, hogy mi ne legyen.

Mi lett a történet vége?

Évek távlatából nézve nem találkoztunk össze vele a piacon. Valószínűleg nem véletlenül.

Ezzel a tervezői felelősségvállalással vissza lehet hatni a tárgykultúrára? Sokszor hangzik el az érv, hogy úgyis jön majd valaki, aki megcsinálja. Kétszer annyiért, fele annyiért, sokkal rosszabb minőségben, satöbbi.

Szerintem azt kell elvállalni, amivel egyetértünk. Nem hiszem, hogy abból bármi jó kisülhet, ha valaki egy terméket nem tart életképesnek, és mégis megtervezi. Annak van értelme, ha tudunk egy jobb, fenntarthatóbb, értelmesebb dolgot csinálni. Akarom-e terhelni a világunkat még egy termékkel, vagy sem? Ha azt mondom, hogy igen, ráadásul van egy ötletem, amivel megoldható kisebb ökológiai lábnyommal, gazdaságosabb kivitelben, akkor már hozzátettem. De ehhez azért mégiscsak szükséges, hogy egyetértsek a projekt céljával.

Tényleg nem provokációképp kérdezem, de sokszor látni, hogy vannak márkák, akik milliókat költenek arra, hogy egy sokezredik, végletekig optimalizált termék megszülessen. Egy cipőtalp, mondjuk, ami alig különbözik az elődeitől. Van ezekre egyáltalán szükség?

Persze, hogy van! Csomószor ezek azok a fejlesztések, amik startupként indulnak, később egy nagy cégben termékesülnek. Látszik a piacon, hogy azok a designerek, akik önálló stúdiókban dolgoznak, sokszor új technológiákat segítenek termékké formálni. Habár a termék soha nem fog megjelenni a piacon, de felkelti az érdeklődését egy multinak, felvásárolják, és integrálják a saját portfóliójukba. Nem lehet felvenni a harcot Góliátokkal. Annyit lehet tenni, hogy engedjük az innovációt teljes potenciáljában kibontakozni.

Ha oktatási szempontból nézem, egyetemistaként startupot alapítani, kvázi frissdiplomásként egy saját vállalkozással valahogyan piacra lépni, működő stratégia lehet. Mennyire reális forgatókönyv?

Nem láttam túl sok jó példát, de benne van a pakliban, hogy összejön. Mindentől függetlenül rendkívül hasznos megtanulni üzleti tervet írni, pitchelni. Ha valaki okosan csinálja, akkor hasznos tapasztalatokat tud szerezni, pár évig fejlesztgetnek valamit, aztán legfeljebb nem sikerül. A startupoknak alapvető tulajdonságuk, hogy befuccsolnak, tönkremennek, csak ritkább esetben lesznek sikeresek. Nem akarok ezzel kapcsolatban negatív lenni, de nem feltétlenül az a cél, hogy egy startup hatalmas befektetést kapjon és taroljon a piacon. Sokkal inkább az, hogy megtanulják a fiatal designerek, miből áll egy fejlesztési folyamat. Ezt mi is ugyanígy megtanultuk annak idején, és tudtuk is használni a későbbiekben.

Ha jól értem, a felsőoktatási fókuszt nem abba az irányba tolnád, hogy az egyetemek piacorientált hubok legyenek.

Ha van valakiben ilyen jellegű intenció, akkor természetesen csinálja, de én nem feltétlenül ezt képviselem. A legfontosabb, hogy jó gondolkodású designerek kerüljenek ki az egyetem falai közül, aminek az alapja a lényeglátás. A fontos kérdéseket feltenni. És persze kell még iszonyatosan sok kitartás, meg kurázsi, hogy az ötlettel ki merjünk állni, meg tudjuk győzni a megrendelőt, a zsűrit, a döntéshozót. Meggyőző erő, lényeglátás, strukturált gondolkodás – ha ez megvan, akkor nagy baj nem lehet.

Kicsit old school kérdéskör a manuális technikáké, de te is annak a generációnak vagy a tagja, aki lényegében már az első óráján a számítógép előtt ült. A tervezés demokratizálódása többé-kevésbé megtörtént azzal, hogy széles körben hozzáférhetővé váltak a tervezői szoftverek. A manualitásnak jut még valamilyen szerep?

Szerintem fontos, hogyha valakinek van egy ötlete, akkor azt papírra tudja vetni. Dealbreaker lehet, ha egy tárgyaláson le tudom skiccelni, ami a fejemben van.

Egy designer számára mindenképpen tanulságos, ha a vizuális kommunikációját változatos eszközökkel fejleszti.

Amikor tizenkét évvel ezelőtt Hollandiába mentünk hallgatóként, azonnal bezavartak minket a műhelybe. Vittük a csillogó rendereinket egy kisbútorról, és mondták, hogy oké, tök jó, akkor most csináljátok meg! Abból majd kiderül, működik-e a való életben.

Ha már Hollandiánál tartunk, a MOME-n az angol nyelvű Design MA képzés Mobility szakspecializációjának tantervéért te feleltél Ruppert Dániellel, a képzési program társvezetőjével. Gondolom, nem csak annyi történt, hogy a meglévő képzést egyszerűen lefordítottátok.

Mióta 2019-ben Danival átvettük a képzést, igyekszünk afelé tartani, hogy a képzés ne csak autókról vagy motorokról szóljon, hanem a közlekedés szélesebb spektrumáról. Most jutottunk arra a pontra, hogy azt láttuk, lenne rá igény, hogy ezt a képzést külföldi diákok számára is elérhetővé tegyük. Szeretnénk olyan hallgatók között lenni, akik érdekeltek abban, hogy a mobilitás jövőjével foglalkozzak. Nem feltétlenül kell autótervező aspiránsnak lenni, bőven elég, ha a jövő és a mobilitás relációjában gondolkodnak.

Tehát egyfelől kapacitáljátok a leendő hallgatókat, hogy megtalálják a saját érdeklődésüket, másfelől van egy tágabb tervezői kontextus, amit kreatív mozgástérként kijelöltök.

Azt szeretnénk, hogy a jövő tervezőgenerációja képes legyen az emberek, a környezet és a gazdaság aspektusából is átlátni projekteket. Ne csak beletervezzenek a világba, hanem tisztában legyenek azzal is, hogy milyen hatást gyakorolnak.

Kívülről nézve úgy tűnik, hogy ez a hármas megközelítés, a people, planet, prosperity tulajdonképpen egy értékvállalás – a hagyományos diszciplináris megközelítés fölé került egy szűrő.

Sokat dolgoztunk a fókuszterületek finomhangolásán, hogy mind a mobilitásra, mind a stratégiai designra vonatkoztatható legyen. Ha ezeket az értékeket artikulálni tudjuk, kimondjuk, akkor talán bátorítunk olyanokat is a jelentkezésre, akik inkább általánosságban gondolkodnak a világ alakulásáról és alakításáról. Egy leendő designernek végeredményben ez is lesz a munkája: víziót alkot, irányt jelöl ki.