A szőke szobrász fiú, az Arany Vonat és Zombi Warhol meséje

Volt egyszer egy dolgos nép, úgy hívták őket, a pengők. Szerettek élni, csak néha elfelejtették. Legfőképpen azért, mert több gondjuk volt, mint pénzük. Pontosabban mondva, akadt azért pénzük, ha éppen esett az égből. Merthogy a Manna, ahogyan ők nevezték, változatos formában és intenzitással, a magasságokból hullott alá. Enyhe szemerkélés után aranypor borította be a tájat, úgy kellett finom sörtéjű partvisokkal összesepregetni, kiadós esőzések idején egy-egy buszmegálló, játszótér vagy kutyafuttató is a helyére pottyanhatott, a veszedelmes mennydörgéssel kísért villámcsapások pedig emberi léptéket meghaladó bőséget ígértek. Eféle viharos szerencsében volt része a Peking téren élőknek.

Egy borús napon történt, amikor a Manna kíméletlenül belevágott a Peking téri domboldalba, metróátjárónyi lyukat ütött igényes burkolatokkal, díszkivilágítással, az inkluzivitás jegyében mozgólépcsővel és akadálymentesített rámpával. A magasságos dörgedelem ráadásul Pengőország legnagyobb aranytartalékát is a hasadék gyomrába varázsolta. A bőségtől duzzadó pengők felbuzdulva szerencséjükön megépítették a Nagy Pénzverdét, a Nagy Pénzverdébe Kis Múzeumot tettek, kirakatába pedig Pengőország leghíresebb szobrászának egyik alkotását, a fék nélküli Arany Vonatot.

A pengők között sok volt a tehetséges művész, de egyik sem tudott olyan precíz ütemérzékkel a Nagy Pénzesők helyszínére érkezni, mint a szőke szobrász fiú. Ahol a Manna jótékony zubogásba kezdett, ott szinte menetrendszerűen bukkant fel. Így történhetett, hogy a Design Oltárához démonikus kutyákat eszkábált, a Lövölde Törzsek Dzsemborijára megálmodta a Koponya Kaput, a Lelencvárosi Aréna elé pedig főművét helyezte, a Gólra Törő Sast. Oly monumentális, megkerülhetetlen, konzekvens alkotások voltak ezek, hogy műértelmezés nélkül is egyértelművé vált: a szőke szobrász fiú és a Manna tulajdonképpen összetartoztak.

A szobrok az évek múlásával csak szaporodtak, mint egy rőzsedombi garázsban az autók, ezért aztán egyre többen felfigyeltek a szőke szobrász fiú artisztikus matatására. Sőt, egyenesen kételkedni kezdtek művészi intencióinak tisztaságában. Néhányan még azt is kifogásolták, hogy szőke haja és rőt szakálla ellenére csak Feketének hívatta magát. A szőke szobrász fiú a kritikák kereszttüzében is megőrizte higgadtságát, rossz szóért cserébe filozófiát osztott. Olyan szépen beszélt a totemállatok korokon és dimenziókon átívelő jelentőségéről, az antik kultúrák Főpapjainak és Főművészeinek gyümölcsöző munkakapcsolatáról, a Csodaszarvas kozmikus misztériumáról, hogy lassacskán azok is megbékélni kényszerültek, akik egy fakó lovat se adtak volna a teljes életműért.

Miképpen a rideg tél is előbb-utóbb meglágyul, úgy csitultak el az elégedetlen hangok, végül egész Pengőországban nem maradt a szőke szobrász fiúnak egyetlen kritikusa sem. A Nagy Nyáj, pumák és pulik, vadászó tigrisek és ugrató szarvasok végre beleszürkülhettek Pengőország gondterhelt hétköznapjaiba. Az egész Planétán csak egyetlen árva lélek maradt, akit még érdekelt a szőke szobrász fiú művészete. Ő viszont annyira megszólítva érezte magát, hogy elhatározta, személyesen is felkeresi.

A Nagy Nyáj keltetőüzeme Csépelen volt, ott dolgoztak Pengőország legjobb esztergályosai, kovácsai és hajóépítő munkásai, akik – némi átképzést követően – ideális humánerőforrásnak bizonyultak a Birodalom szépítgetésében. Merthogy a szőke szobrász fiú csak Birodalomként hivatkozott bérmunkásaitól hemzsegő gyártelepére. Habár a csépelők munkakedve napjában többször is lankadozott, a szőke szobrász fiú agilis leadership skilljeiről tanubizonyságot téve, cikornyás történetekkel és üres lózungokkal buzdította őket. Nagy Pénzesők helyére Nagy Műalkotásokat! – harsogta rendszeresen Szent Ügyét.

Kedvenc lelkesítő anekdotája is egy Óperenciás-tengerentúli Nagy Művészről szólt, Zombi Warholról, aki a csépeli Birodalomhoz hasonlatosan a rég-yorki Factoryban készítette elmeroggyant experimentális filmjeit. És mi köze van a két ügynek egymáshoz? Tulajdonképpen semmi! De a szőke szobrász fiú kedvét lelte abban, hogy széles plénum előtt, akár interjúkban vonjon párhuzamokat szerény személye és a Legnagyobb Művészek között, akik nem mellesleg a pezsgő közbeszédtől már tisztes távolságba vonultak. (Úgyszolván a föld alá.) Csakhogy Zombi Warhol százéves csontjai így is belesajdultak az Univerzális Baromságba, szóval kénytelen-kelletlen kirágta magát nyugalmas fekhelyéből, felkotródott Csépelig, és intim idősávban, egészen pontosan éjfél után tizenkét perccel bekopogott a Birodalom kapuján, hogy pár keresetlen szót intézhessen a szőke szobrász fiúhoz. Éjszakai porta híján átmászott a téglákból rakott kerítésen, majd az Univerzális Baromság levegőben is érzékelhető koncentrációját kiszagolva megtalálta a Szentélybe vezető utat.

Csak belépve konstatálta, amit örök álmában sem gondolt volna. Avantgárd lelkületű Factory helyett egy igazi gyárba érkezett. A csépelők rendben tartott szerszámai, irdatlan terek, építőipari állványzatok és alvó gépek csendje fogadta. A sötétségbe borult Szentély egyik sarkában állt az Arany Vonat, plafonról belógatott gigantikus reflektorral megvilágítva. A szőke szobrász fiú a földön térdelt, homloka gyöngyödzött, aranyrudakat számolt. Zombi Warhol elmélázott a helyzet iróniáján. Betonon és márványon, sáron és sóderen, gilisztákon és mikroműanyagon keresztül érkezett, hogy egy aranyrudakat számoló pengőnek meséljen a Művészet, a Manna és az Univerzális Baromság viszonyáról. A Factory az nem egy gyár volt! – kurjantott bele a csépeli éjszakába, amiből a szőke szobrász fiú totemisztikus révületében semmit nem hallott meg. Zombi Warholnak csak a Birodalom látszóbeton falai válaszoltak. Rendületlenül visszhangozták utolsó szavait: gyár volt, gyár volt, gyár volt…